Kis csoda

Ha egy nő anya lesz, az lesz a legeslegcsodálatosabb élmény az életében. És az, mikor először a kezében tarthatja azt a pici életet, mely belőle, és szerelméből született, leírhatatlan. Én is így voltam vele. Nevethetnékem, ugyanakkor sírhatnékom is volt. Ahogy azzal a szürkésbarna tekintetét rám emelte, a pici kezével az ujjamat szorította...

 
-         Nézd, milyen pici! - tekintettem Leon-ra.
-         Gyönyörűek vagytok.
-         Fogd meg... - ültem egy picit följebb, és adtam a kezébe. Láttam, hogy tekintete könnyes volt.
-         Apa lettem... - mondta, miközben egy csókot nyomott kislányunk arcára.
-         Igen... szülők vagyunk... - majd Kate-hez fordultam. - Kate, mikor lehet hazamennünk? - eközben Leon visszaadta a kezembe szerelmünk gyümölcsét.
-         Ó, még pár napig benn kell tartanunk... Elvégezni a papírmunkát, meg megnézni, hogy minden rendben van-e Hanával...

-         Értem. - feleltem.

-         Nos, most már el kell vennem...

-         Jaj, ne, még egy picit had maradjon! Még csak most fogtam meg először... Ne vigyétek még el! - kérleltem.

-         Sora, el kell végeznünk néhány vizsgálatot. Emellett, neked meg pihenned kellene. Hosszú, és kimerítő szülésen vagy túl. - utasított kedvesen.

-         Rendben. - feleltem szomorúan.

-         Nyugi, hamarosan újra láthatod majd... elvégre, meg kell majd etetned is... - mosolyodott el, mikor az arcom felragyogott. - Addig is, a szobád majd a harmadik emeleten lesz, 331-es, megfelel?

-         Persze... - mondtam, majd Leon-ra tekintettem, ki fölém hajolt, és megcsókolt. Szenvedélyesen, és szerelmesen, ugyanakkor büszkén.

-         Annyira, de annyira szeretlek, Sora! Köszönöm, hogy megajándékoztál ezzel a pici csodával!  

-         Én is, Leon.

-         Kérsz valamit? Enni, esetleg inni?

-         Haha. Először is öltözz át, hercegem. - vettem le róla a zöld kórházi ruhát. - El sem hiszem, hogy jelmezben jöttél el.

-         Ne tudd meg, hogy amikor Kalos bejelentette, mit éreztem...

-         Mért? Mit éreztél? - fogtam meg kezét.

-         Hát, az agyamat valami rózsaszín köd borította el, és egyfolytában arra gondoltam, hogy ott kell lennem melletted, hogy együtt szenvedjük végig a szülést. És végül is itt voltam, melletted... Mellettetek! Sora, olyan gyönyörű kislányunk van.

-         Igen! - öleltem át.

-         Jöjjön, kisasszony, átvisszük a szobájába. - jött be egy nővér.

-         Rendben! Leon, te meg menj, egyél valamit... Fönt leszek.

-         Oké! - csókolta meg a kezemet, majd kisétált az ajtón, ahol szinte a fél társulat ott volt.

Mindenki köré gyűlt, miközben mindenféle kérdésekkel halmozták el szerelmemet. Mikor született, én hogy vagyok, milyen a kislányunk, hogy neveztük el... És miegymást.

 -         Tehát... 5:20 perckor született meg, 2 kg 80 dkg-mal, és 49 cm. Olyan kis pici!

-         És mi lett a neve?

-         Hana Elizabeth Oswald.

-         Sora és a Te édesanyádnak a neve után... - mosolyogta Martha.

-         Igen. Olyan... gyönyörű. Istenem, nem gondoltam volna, hogy leszek még ilyen boldog.

-         És a nővérkém hogy van?

-         Jól, kicsit fáradt, de nagyon jól.

-         Alig várom már, hogy láthassam a kislányotokat! - mosolygott Pamela.

-         Hát, igen. Pici kezei van, és... - maga elé nézett. - Apa lettem... - erre a kijelentésére elkezdett könnyezni.

-         Üdv az Apák társaságában, Leon! - ölelte át Yuri a férfi vállát.

-         Szerintem, már ott van a babalátogatóban... - ragyogott fel az arca. - Gyertek, nézzük meg! - ajánlotta, majd elindult oda, ahova az újszülött csecsemőket helyezik. A többiek nevetve követték őt.

Végighaladtak megannyi folyosón át, mikor egy nagy ablakhoz értek, ahol sok-sok kis ágyikóban kisbabák pihentek. Voltak, akik sírtak, de voltak, akik békésen aludtak.
Ekkor egy nővér lépett be, egy rózsaszín hajú kislánnyal a kezében, gondosan beletéve a saját inkubátorába, ahol egy jól olvasható kártyán ez a név állt: Hana Elizabeth Oswald.

 -         Ott van! - mutatott vőlegényem kislányunkra.

-         Jaj, de pici. - csillogott Rosetta szeme.

-         Hát madárkám, szép kislányt hoztatok össze! - kacsintott Sarah.

-         Igazad van, Sarah! - nézte Marion is, Jonathan-nel a fején.  

-         Ó, Leon! Gyönyörű! - felelte könnyezve Pamela.

-         Mondd csak, Sora jól van? - kérdezte Dio.

-         Igen, nem rég vitték föl a szobájába. Eléggé fáradt... De legszívesebben most is mellette lennék.

-         Leon! - jött mögé Kate. - Hana teljesen egészséges kisbaba. Sora pedig azt szeretné, ha bemenne hozzá valaki. Nem akar egyedül lenni. Szívem szerint nem engednék be senkit hozzá, de tudjátok milyen. Kettesével be lehet menni...

-         Köszönjük, Kate. - felelte Leon, majd fölrohant a 331-es szobába. Halkan bekopogott, hol engem talált, miközben ágyamban fáradtan pihenek.

A szoba igen igényesen, és otthonosan volt elrendezve. A falak barackszínűek voltak, nagy ablakok az ajtóval szemben, fehér függönyökkel megajándékozva. Az ágyammal szemben - mely a szoba bal oldalán volt -, egy Tv állvány volt, rajta a hozzá járó készülékkel. Mellette egy ruhásszekrény, hova a cuccaimat pakoltam. Emellett, volt még a szobában sok-sok virág, és kedves képek, plüssállatok.

 -         Leon... - mosolyodtam el.

-         Jól vagy, drágám?

-         Persze.

-         Képzeld, itt van a fél társulat. - nevette. - De neked viszont pihenned kellene...

-         Ha akarnék, se tudnék elaludni...

-         Nővérkém!

-         Yume, kishúgom! - öleltem át.

-         Nagynéni vagyok! - adott két cuppanós puszit arcomra. - Olyan gyönyörű lett Hana.

-         Ugye? - kérdeztem lágyan mosolyogva, miközben elbújtam Leon óvó karjai között.

-         Gratulálok! - mondta. - Nos, majd még jövök, nem csak én szeretnék a nyakadban lógni.

-         Te sosem lógsz a nyakamban! - feleltem.

-         Képletesen mondtam! Na, de most jönnek a többiek is...

-         Oké! - nevettem, majd a többiek is bejöttek, s szép sorjában, mindenki gratulált nekünk. Mikor kimentek, fáradtan feküdtem Leon mellkasára, ki mosolyogva ölelt át, és simogatta hátamat.

-         Jó éjt, szerelmem.

*

Eközben egy fekete ruhás alak sétált ki a kórházból. Beszállt autójába, majd egyenesen az Onigean ház felé hajtott.

Az út sebesen haladt, és a férfi nem törődött a sebességgel: tövig nyomta a gázt. Hamarosan behajtott a villa kapuján.

Kiszállt járműjéből, majd fölrohant a lépcsőn, hol két álmos, ugyanakkor türelmetlen tekintettel találkozott.

 -         Nos? - kérdezte Samantha.

-         Megszületett... - felelte Adam.

-         És? Milyen? - tette fel az újabb kérdést

Vanessa.

-         Nem mondom, de tényleg szép a tünemény.

-         Ezt fejezd be! Most inkább azon gondolkozzunk, mi legyen a következő lépés? - ült le Vanessa. - Nem szeretném, ha Sora boldog lenne.

-         Kislányom. Egy ideig hagyjuk őket. Majd csak kitalálunk valamit...

-         Ami azt illeti, nekem van egy tervem...

*

Másnap reggel, Leon karjai közt ébredtem, ami nagy boldogsággal töltött el. Ő már fönn volt, és engem nézett. Lassacskán én is ráemeltem tekintetemet.

 -         Jó reggelt! - köszönt egy kedves mosollyal.

-         Neked is, apuka. - nevettem. - Olyan boldog vagyok!

-         Én is, drágám!

-         Már csak azt lenne jó, hogyha Hana itt lenne...

-         Akkor nézz balra.

-         Hmm? - majd így is tettem. - Leon! - csókoltam meg. - Idehoztad?

-         Igen... Kate volt olyan kedves, és megengedte. - fölpattantam, miközben a picihez sétáltam.

-         Szia, kicsim! - emeltem ki, mire halkan nyöszörögni kezdett. Gyengéden dajkálni kezdtem, s visszaültem az ágyamra. Óvatosan letettem az ágyra, s kényelmesen elhelyezkedtem. Ekkor sírni kezdett. Leon nevetett egy picit, én, meg gyorsan, ugyanakkor vigyázva egyik kezemet a feje alá, a másikat a háta mögé illesztettem, s ismételten karjaimba zártam, de a sírás nem maradt abba.

-         Nem lehet, hogy éhes? - kérdezte Leon, miközben fölém hajolt.

-         Lehet... - majd kigomboltam ruhámat, és kislányom egyből megtalálta mellbimbómat, ezáltal enni kezdett.

-         Mondtam én... - mosolyodott el elégedetten.

-         De furcsa érzés... Tudod, mit Leon?

-         Hmm?

-         Te fogod meg büfiztetni...

-         Öö... Oké... - felelte zavartan, mire egy mosolyt csalt ki belőlem. Pár perc múlva, Hana kisasszony úgy döntött, jól lakott, így odaadtam Leon-nak. Ő egy ruhapelenkát tett a vállára, és óvatosan odaemelte a picit, lassan és gyengéden simogatva a vállát. Egyszer csak egy nagyot büfizett, Leon kikerekedett szemmel nézett, én belőlem meg előtört a nevetés.

-         Ezt le kellett volna fényképezni, és a következő újság főcímlapjára tenni! - viccelődtem.

-         Ó, igen? - kérdezte, miközben megtörölte szemünk fényének száját. - Kicsim, mentsd meg apádat a szégyenkezéstől! - Hana kacagni kezdett, ami mindkettőnk szívét ellágyította. Leon átölelt, miközben a pici hasát simogatta. - Ti vagytok az én életem... - csókolt homlokon, majd arcon, végül szájon. Hana nagy szemekkel nézett minket, mire Leon abbahagyta a csókot. - Na mi van, kisasszony. Ennyire tetszett, hogy megcsókoltam a mamádat? - újabb mosoly az arcán. Szerelmem kisujját kezdte szorongatni, miközben nagy szemeit lehunyta, s elaludt.

-         De gyönyörű. - hatódtam meg.

-         Mind a ketten azok vagytok! - felelte, miközben óvatosan megfogta, s a nagy ágyon közénk tette, lágyan betakarva a kis selyemtakaróval. - Köszönöm, Sora! - adott még egy puszit, majd Ő is pihenni kezdett. Boldogan elmosolyodtam, majd megfogtam Hana kezét, s én is átléptem az Álmok Birodalmába...

  Folytatása következik...