Futott, menekült valami elől... Hosszú haja szoros copfba fogva csapkodta tarkóját, szoknyája folyton lábai köré tekeredett...
Elvágódott, a beton hosszan lenyúzta a bőrt karjáról. Sziszegve tápászkodott fel, letörölte a vért könyökéről, majd továbbrohant.
Beugrott egy nyitott bejárati ajtón, becsapta maga mögött és zihálva dőlt neki a falnak. Kényszerítette magát, hogy higgadjon le, normális ütemben vegyen levegőt. Lerogyott a lépcsőre és mereven kezdte bámulni a bejáratot. Félelme nagy volt, de ösztönei erősebbek.
Védenie kell a gyermekét... Ő fontosabb, neki élnie kell!
Elmosolyodott, mikor felidézte a fiúcska hollófekete tincseit, hatalmas, méregzöld szemeit... A gyermek az apjára ütött, ebben biztos volt. Emlékezett a férfira... Magas, titokzatos alak, aki mindig tudta, mit kellett tenni és mondani. Könnyedén az ujja köré csavarta a nőt, aztán nem sokkal fia születése előtt eltűnt. Egyetlen szó nélkül, hátrahagyva mindent. Gyakran tünedezett el egy-egy napra, de olyankor mindig hagyott valami üzenetet hátra. Most nem... És ennek már négy teljes éve. És azóta üldözik a nőt mindenféle árnyalakok és bűnözők.
Valami nekivágódott a masszív ajtónak. A zaj kiszakította a nőt gondolatai közül, és talpra ugrasztotta őt.
Tovább, tovább! Zakatolt fejében a félelem hangja, és ő engedelmeskedett neki. Akaraterejét megfeszítve felrohant a lépcsőház legfelső szintjére és kimászott a tűzlétrára. Lepillantott az ajtóval küzdő férfira, aki vörösen izzó tekintettel nézett fel rá. Kivillantotta hosszú szemfogait és egy határozott mozdulattal felhúzta magát a tűzlétra alsó szintjére. A nőbe belehasított az árnyalak közelségének nyomása és gondolkodás nélkül felmászott a tetőre.
Nem nézte, hova lép, hagyta, hogy ösztönei vezessék. Áldotta szerencséjét, hogy egy zsúfolt nagyvárosban él, ahol a házak egymás hegyén-hátán épültek, megkönnyítve lejutását a tetőről.
Érezte, hogy sikerült leráznia üldözőjét. Lelassított és körbenézett. Ismeretlen környéken járt... Idegesen keresett valami támpontot, útmutatót, merre indulhatna vissza, de nem látott semmit. Aggodalom költözött szívébe... A fia! Hogy találja így meg a fiát? Meg kell keresni, egyedül nem bírja ki sokáig...
- Őt keresi, hölgyem? - hallott egy bársonyosan mély hangot a háta mögül. Riadtan pördült meg és végigmérte az idegent, akinek kezét békésen szorongatta csöpp fia.
- Chris! - kiáltott fel a nő és magához ölelte megszeppent gyermekét. - Hál’ Istennek, nem esett bajod... Köszönöm - nézett fel a férfira, akinek sötétkék szemeiben hideg érzések csillantak. A nőt nyugtalanság szállta meg, ahhoz hasonló, amit gyermeke apjának közelében érzett.
A férfi félredöntötte fejét és belenézett Chris zöld szemeibe.
- Igazán kedves kisfiú. És nagyon hasonlít az apjára.
- Maga... Ismeri Noah-t?
- Noah... - mosolyodott el az idegen és kirázta szeme elől hófehér haját. A nő hátán végigfutott a hideg. - Keveset tud még róla.
- Kicsoda maga? - kérdezte gyanakvóan a nő és fiát karjába véve hátrálni kezdett. A férfi felemelte bal kezét és intett egyet.
- Zakhyel küldött.
A nő megtorpant. Hallotta már ezt a nevet... De nem emlékezett, hol.
- Ki maga?
- Hyondar - lépett felé a fehérhajú férfi. - Zakhyel küldött, hogy elvigyelek titeket hozzá. Szeretné látni a gyermekét.
- Nem, Noah nem lehet egyenlő a maga Zakhyelével - rázta a fejét a nő. - Neki nincsenek küldöncei.
- Nem ismeri őt.
- Jobban ismerem, mint bárki más!
- Valóban? - vonta fel szemöldökét Hyondar és rendíthetetlen nyugalommal cigarettára gyújtott. A nő körbenézett, de senki nem vette észre idegességét. - Mondja, hány éves?
- Noah?
- Ki más? A maga kora nem érdekel.
- 27 - felelt a nő, megdöbbenve a férfi arrogáns hanghordozásán. Az lekicsinylő pillantást vetett rá.
- Keveset tud róla... Na jöjjön - tárta ölelésre kezeit Hyondar. - Ha már a nyakamba varrta magát, meg a kölykét, elviszem hozzá.
A nő hitetlenkedve nézett a fehérhajú férfira.
- Hogy... Meg akar ölelni? - lépett hátrább, magával húzva fiát. Hyondar leeresztette karját.
- Egyszerűbb és fájdalommentesebb, mint ha három testet kéne átvinni.
- Miről beszél?
- Mama... - rángatta meg a nő szoknyáját Chris, majd Hyondar háta mögé mutatott. - A felhő...
- Miféle felhő, kicsim? - guggolt le a fiúhoz anyja, nem törődve Hyondar türelmetlen pillantásaival.
- A fekete a bácsi körül - súgta Chris, megszeppenve a férfi rideg tekintetétől. A nő felnézett, de nem látott semmiféle felhőt, se fehéret, se feketét.
- Nézze, nem akarom erőltetni a dolgokat - mordult fel ingerülten a férfi, belefúrva sötétkék tekintetét a nőébe. - De ha nem jön, akkor kénytelen leszek erőszakot alkalmazni. - Elhallgatott, szemei felszikráztak. - Kérem, Dorah... - suttogott, ismételten ölelésre emelve karjait.
A nő megborzongott és elszakította pillantását a férfiétól. Chris csodálkozva nézett rá, majd kézen fogta és Hyondar felé húzta. Dorah értetlenül állt az eset előtte, de ő is kezdte érezni a férfiből áradó hatalmat, erőt, vonzást... Ugyanazt, amit Noah közelében érzett.
Már nem Christ követte... Saját lábai vitték az erős, biztonságot nyújtó karok felé...
Fuldokolni kezdett, abban a pillanatban, ahogy Hyondar átkarolta. Valami feketeség kúszott be szemei elé, látta, hogy fia csodálkozva nyúl bele a sötét, vattaszerű anyagba.
Eddigi félelmei eltörpültek amellett, amit most érzett... Rádöbbent, ha enged a felhőnek, elszakíthatják fiától és akár végezhetnek is vele.
- Engedjen el, Hyondar... - nyöszörögte, levegő után kapkodva. A férfi nem válaszolt, hanem számító mosollyal húzta végig mutatóujját a nő állán. - Engedjen el...
- Rendben - eresztette el a nőt a démon. Dorah testét egy pillanatra körbeölelte a fekete felhő, majd dühödten kezdte tépni. A nő felsikoltott, mikor érezte, hogy teste kétfelé próbál szakadni, maradék levegője is kiszorul tüdejéből...
Aztán mindez megszűnt és köhögve rogyott le a macskakövekre. Mellette Hyondar állt, karjában a férfi fehér tincseivel játszadozó Chrissel.
- Ezt akarta? - kérdezte hűvösen a férfi. - Jólesett?
- Nem... - zihált a nő. - Tudta, hogy ez fog történni, igaz? Igaz?!
- Így van - indult el a démon. Dorah teste magától állt talpra és engedelmesen a nyomába szegődött.
- Hol vagyunk?
- A fátyol túloldalán.
- Hol? - a nő hangja magasra ívelt, ahogy ereje visszatért. Hirtelen visszanyerte teste fölött az irányítást és botladozni, dülöngélni kezdett.
- Nem szokásom megismételni a dolgokat - állt meg a férfi, megvárva, hogy Dorah összeszedje magát. Chris leküzdötte magát karjából és kézenfogta édesanyját.
- Ne félj, mama, nem bántanak! - nevetett rá a gyermek. Dorah lelkéből elszállt a félelem, érezve a fiúból áradó szeretetet és bizalmat. Sosem értette, hogyan, de a gyerek mindig tudta, mi a helyes út.

A csöndes trió lépteinek hangját kísértetiesen verték vissza az éjszakában fürdőző város rideg falai. Dorah idegesen vonja magához közelebb Christ, fél szemét a néhány lépéssel előttük sétáló démon szálas alakján tartva.
Egyikőjük sem szólt egy szót sem, még Chris sem, akinek amúgy be sem áll a szája. A nő hagyta, hogy gondolatai magával ragadják...
Mélységesen csalódott Noahban... A férfi könnyedén magához láncolta testét-lelkét, miközben folyamatosan hazugságokkal áltatta... Nem, nem hazudott neki sosem. Hiszen magáról sosem beszélt, mindig elterelte a témát, ha rá került a szó.
- Ma éjszaka itt alszol - kopogtatott be egy házba Hyondar, összezavarva ezzel a nő gondolatait. - A gyerek velem jön.
- Mi? - kapta fel a fejét Dorah. Chris megszeppenve bújt hozzá.
- Marion nem szereti a kölyköket.
- Nem, Chris velem marad! - ellenkezett a nő, elhátrálva az ajtótól. A démon megvonta a vállát.
- Felőlem... De ha egy szétmarcangolt tetemet talál reggel maga mellett, ne engem hibáztasson.
- Tessék?
- Vele megyek - döntött helyettük Chris. Elengedte anyja kezét és felnézett Hyondar sötétkék szemeibe. - A bácsinak van kiságya?
Hyondar arca megnyúlt a kérdés hallatán, majd ravaszkásan elmosolyodott.
- Nekem nincs, de az egyik szolgának nemrég vitték el a fiát. Az ő ágya biztos jó lesz. Marion! - eresztette ki hirtelen hangját és erőszakosan rácsapott az ajtóra. - Nyisd ki az ajtót és told ki azt a szőrös képed, mert ha nem, rádküldöm a szöszit!
- Jól van, jól van... - jött a sértődött morgás odabentről, majd egy magas alak kitárta az ajtót és fintorogva végigmérte a démont. - Mit akarsz, talpnyaló?
- Ugye tudod, hogy ha nem Zakhyel szolgálatában állnál, már rég megöltelek volna?
- Csak nem félsz az ördögtől? - gúnyolódott Marion, közelebb tolva arcát Hyondaréhoz. A fehér hajú kihúzta magát.
- Jobb, ha egy koszos macska nem üti bele azt a ganajtúró orrát az ördögök ügyeibe, mert még valaki rá talál lépni a farkincájára...
- És az biztos nem te leszel, hópihe - nyalta meg szája szélét Marion és Dorah-t kezdte stírölni. - Ő az?
- Ő - bólintott a démon. - Ha egy ujjal is hozzá érsz, élve belezlek ki... - sziszegett, mikor a másik szemében mohó vágy csillant. - Menjen - intett a nőnek. - A fia jó kezekben lesz, miatta ne aggódjon. Ha meg ez az állat próbálkozik, üsse le. Reggel jövök.
Dorah ledöbbenve nézett a démon hűlt helyére, aki a fiával együtt semmivé foszlott.
- Na mi lesz, bejössz, vagy az utcán alszol? - hallotta Marion reszelős hangját. Felkapta fejét és belebámult a férfi sárga macskaszemeibe.
- Bemegyek.
Hangja mintha egy üvegbúrából jönne, tompa és magányos. Lelkét aggodalom marcangolja fia miatt, akit csak úgy elengedett.
Az ajtó döngve csapódott be mögötte, Marion pedig a szoba sarkába dobott matracra bökött.
- Az a fekhelyed. Ha valamire szükséged van, a kandalló mögött alszom - közölte a nővel, majd egy takarót felkapva bekucorodott a koszos kis helység ellenkező sarkában álló kályha mögé, amiben lobogott a tűz.
Dorah felsóhajtott és engedelmes kutya módjára lefeküdt a matracra, úgy, hogy szemmel tarthassa a mogorva férfit. És hiába küzdött az álom ellen, az végül maga alá gyűrte és kis idő múlva békés szuszogása betöltötte a lakást...

Shagant rázta a hideg, mégis izzadtságban fürdött. Feje hasogatott, elmosódottan látott mindent, nehezen lélegzett, nyelve kiszáradt szájpadlásához tapadt...
Feltápászkodott és botladozva kereste a kijáratot...
Megkapaszkodott az ajtófélfában és kibámult a végtelen mezőre... Dühös hangokat sodort felé a szél, odafordította tekintetét.
Egy magas alak... Szőke haját dühösen cibálja a szél, kék inge szétgombolva... De kihez beszél? Shagan nem látott egyebet, csupán egy elsodródó, fekete foltot, egy felhőt, ami hol elnyeli, hol szabadjára ereszti Kalas alakját...
Képtelen állva maradni, térdre rogy, majd előre, bele a feketeségbe...

... Robaj, puskaropogás, robbanás reszketi meg a levegőt... Remegve hever a földön, fegyverét magához ölelve, sisakját fejébe nyomva.
- Nem, nem megyek! - sikít, mikor bajtársa talpra rángatja és vonszolni kezdi. - Engedj el, nem megyek, nem megyek!
- Az isteni, Rob, meg akarsz dögleni! - ordít vele a másik. - Itthagylak!
- Nem megyek! - zokog és leveti magát a földre. - Nem tudok gyilkolni!
- Baszd meg, Wilker, azt akarod, hogy ezek a szarosok nyírjanak ki téged?!
- Nem megyek! - hisztérikusan sikoltozik, mire társa otthagyja. Felnéz távolodó léptei zajára, könnyei sárral és vérrel keveredve csöpögnek a földre. - Nem megyek...
Egy jármű húz el fölöttük, motorja dübörögve okádja a gőzt, kékes villámokat szór mindenfelé... Rob Wilker követi tekintetével bajtárját, aki fegyverét vállához szegezve, üvöltve sorozza meg a gépet. De egy kék villám keresztülcikázik a légen, mellkason találva a férfit, aki csodálkozó arcot vágva hátrahull, a holtak közé...
- Legyen elég... - nyöszörgi Rob Wilker. - Legyen elég!
A gép megáll... Fekete köd von be mindent, emberek teremnek a semmiből, véres csata dúl közöttük... Nem törődnek a földön heverő, halálra rémült fiúval, akinek fülében visszhangzanak a haldoklók elfúló sikolyai, az egymás torkát szörnyetegekként marcangoló alakok vérszomjas mordulásai...
- Legyen már vége...
Csönd... Csönd telepszik a lerombolt városra, az alakok eltávolodnak egymástól... A fekete köd ismét beborít mindent, az emberek visszatérnek oda, ahonnét jöttek... Csupán a mozdulatlan holtak emlékeztetnek rájuk.
Egy magas alak sétál el közöttük... Néha lehajol, lezárja az üres szemeket... Rob Wilker remegve húzza össze magát, mikor odaér mellé és szürke szemeit ráveti...
- Menj innét, még mielőtt más ér ide - szól hozzá a férfi. Rob Wilker szemei hatalmasra tágulnak. - Nem hallod? Menj haza, öleld meg anyád és mondd neki, hogy sosem hagyod magára. Csókold meg asszonyod és mondd neki, hogy sosem hagyod el. Öleld át gyermekeid és mondd nekik, ne tegyék azt, amit te tettél... Tűnj el innét. Élőknek itt nincs többé helye.
- De...
- Azt mondtam, takarodj!
- I-igenis... - állt talpra Rob és elbotladozott a csatatérről. Néha visszanézett, hogy lássa, vajon a férfi még ott áll, de az nem akart eltűnni. Végül elfordította tekintetét és elsétált.

Dorah békés léptekkel sétált a kastély egyik folyosóján, karjában fiával, egyik újonnan szerzett barátnőjével beszélgetve.
Nem bántotta senki ideérkezése óta. Noah-Zakhyel úgy kezelte, mintha el sem váltak volna, Hyondar mindenben segítségére volt, Marion pedig akár egy testőr, úgy figyelte minden mozdulatát. Chris valósággal el volt kényeztetve a fehér hajú démon által - Hyondar volt az, aki inkább az apjaként viselkedett vele, mintsem Zakhyel.
Barátnője felkacagott, mikor Chris állathangokat kezdett utánozni, kommentálva azokat. Dorah elmosolyodott és megsimogatta fia fekete fejét.
- A kakas nem kotyog, hanem kukorékol.
- Ja, tényleg! Kukurikú! Így csinál és akkor lobok a haja!
- A taraja.
- Az, az! - kiabált a gyerek, majd integetni kezdett anyja háta mögé. - Szervusz, Hyondar bácsi!
- Szia Chris - biccentett a férfi és Dorah mellé lépett. - Mi járatban errefelé?
- Csak sétáltunk egyet Lucyval - intett barátnője felé a nő. Lucy riadtan sütötte le szemeit, mikor Hyondar ránézett.
- Értem. Lucy, lennél szíves vigyázni egy kicsit Chrisre?
- Természetesen, uram...
- Minek? - hökkent meg Dorah. A fehér hajú démon megvonta a vállát.
- Zakhyel parancsa. Beszélni akar veled.
Dorah bólintott, majd letette fiát és odaterelte Lucyhoz.
- Vigyázz rá Lucyra - ölelte át Christ. A gyerek hangosan kiabálni kezdett.
- Ugyan, mama, szabadulni se fog tőlem!
Lucy felkacagott és kézen fogta a fiút.
- Gyere, nézzünk körbe a piacon. Talán találunk valami ehetőt.
- Csinálsz nekem tejes kiflit?
Hyordan mosolyogva követte tekintetével a távozó párost, majd hirtelen Dorah-ra nézett.
- Ne várakoztassuk meg Zakhyelt.
- Rendben - követte a magas férfit.
Nem esett sok szó közöttük. A nő néhány lépéssel Hyondar mögött haladt, figyelve az ide-oda libbenő félhosszú fehér tincseket.
- Te, Hyondar - szólalt meg rövid gondolkodás után. A démon hátrapillantott.
- Mi van?
- Egy ideje meg akartam már kérdezni... Hogy lett fehér a hajad?
- Így születtem.
- Jó, de...
- Semmi de. Ha nem tűnt volna fel, itt minden kicsit másképp van, mint az embereknél.
- Értem - sóhajtott a nő és belépett az ajtón, amit Hyondar előzékenyen kinyitott neki.
Hatalmas teremben találta magát. Magáról megfeledkezve, tátott szájjal nézett körbe a falak mentén felsorakozott szobrokon, gyönyörűen hímzett drapériákon, ezerszínű festményeken, az évszázadok alatt felgyűlt művészeti alkotásokon.
- Csak nem tetszik? - zendült fel egy selymes hang, mikor egy, az óceánt ábrázoló festményt kezdett szemlélni. Dorah összerezzent és megpördülve belebámult Zakhyel méregzöld szemeibe. Sikkantva ugrott hátra.
- Megijesztettél!
- Ne haragudj - villantott fel a férfi egy bocsánatkérő mosolyt, majd az ajtón kioldalazó Hyondar után szólt. - Hyondar, ha találkozol Kalassal, mondd meg neki, hogy van egy kis munkám számára.
- Mióta vagyok én a küldöncöd?
- Csak egy kérés volt. De ha nem akarod, akkor elmondom neki én.
- Rendben, megyek - csapta be maga mögött az ajtót a fehérhajú. Zakhyel sóhajtva fordult vissza asszonyához.
- Tetszenek a képek?
- Hát... Igen. Ez különösen - bökött a nő az óceánosra. Zakhyel hanyag mozdulattal dőlt neki egy oszlopnak.
- Kalas festette. Amilyen pofátlan az a fiú, olyan tehetséges is... Mindenben - nézett elmerengve maga elé. Dorah furcsállva pillantott rá.
- Ki ez a Kalas? Olyan sokszor hangzik el a neve az itteni társaságokban, de még sosem láttam.
- Az egyik szolg... Társam.
- Egy társ, aki szolgál téged?
- Nem, egy szolga, akinek majdnem akkora hatalma van, mint nekem.
- Félsz tőle, Noah?
A férfi meghökkenve nézett a nőre, majd halkan felnevetve megrázta a fejét.
- Miért nevezel folyton Noah-nak?
- Nem illik rád a Zakhyel. És amúgy is könnyebb kimondani, hogy Noah. Szóval, félsz tőle?
- Nem. Sokan tartanak tőle a hírneve miatt, de engem teljes odaadással szolgál. Nincs mitől félnem.
- Sokszor pont azok árulnak el, akikben a legjobban bízol - jegyezte meg a nő keserűen. Zakhyel ellökte magát az oszloptól és egy hosszú lépéssel előtte termett. Dorah még fel sem eszmélt, de a férfi már mohón kapott ajkai után, nekiszorítva a nőt egy összefonódó párt ábrázoló szobornak...
Nem tiltakozott. A démonból áradó vágy, hatalom, őrület, talán szerelem... Elsöpört minden gátat, ami útjába került... Hagyta, hogy a férfi kezei szabadon érintsék hamvas bőrét, csókjai becézzék minden porcikáját...

Ziláltan dőlt neki a folyosó hűvös falának és mélyet szippantott a langyos, nyár végi levegőből. Halk hangokat sodort felé a folyosón meglibbenő felhő. Sietősen megigazította blúzát és lesimította szoknyáját, majd felnézett a közeledő alakokra.
Hyondar és egy magas férfi, szoros, vállig érő szőke hajjal, vékony, de izmost testalkattal, velőbe látó, szürke szemekkel.
Nem mert megmozdulni, mikor a férfi végigmérte. Úgy érezte magát, mint valami riadt madárka, aki a berepült a tigris szájába és az éppen csukja össze a száját.
Sokan tartanak tőle... Visszhangzott fejében Noah hangja. Megértette, miért.
- Szia, Dorah - biccentett neki Hyondar. A nő zavartan viszonozta a köszönést, majd mikor a két férfi befordult a Zakhyel szobájába vezető ajtón, megugrott és futva menekült el a helyszínről.
De rá kellett döbbennie, hogy eltévedt. Magában káromkodva fékezett le az ajtó előtt, ahonnét elindult és bizonytalanul mozdította kezét, hogy benyisson rajta, Zakhyel segítségét kérni.
De nem volt szükség a kilincs használatára, az ajtó kivágódott előtte és Kalas szálas alakja magasodott fölé. A szőke férfi gyanakodva húzta össze szemöldökét, de nem szólt semmit, hanem behúzta maga mögött az ajtót és megingatta a fejét.
- A démonok elég rossz kedvükben vannak, most nem zavarnám őket - vetette oda, majd hoszú léptekkel elindult a folyosó vége felé.
- Én... Kalas, meg tudná mondani, merre van a kijárat?
- Bocs, picinyem, nem arra megyek - vigyorgott rá válla fölött a férfi és elkanyarodott. Dorah elkeseredve és izzó dühvel nézett utána, majd kopogtatásra emelte ujjait.
- Mi legyen velük? - szűrődött ki Hyondar hangja, mikor a nő kopogtatás helyett inkább résnyire nyitotta az ajtót, kíváncsiságból.
- Azt csinálsz, amit akarsz. A nőre nincs szükségem, a kölyök szintén csak teher.
- Noah, ezt nem teheted.
- Mióta nevezel te engem Noah-nak? - élesedett ki Zakhyel hangja. Dorah látta a résen keresztül, hogy a fekete hajú férfi, szemeiben őrült tűzzel, megragadja társát és az egyik oszlopnak csapja.
- Dorah is így nevez, őt mégsem bántod - felelt Hyondar, arcán a félelem legkisebb jele nélkül. - Vagy neki talán előjogai vannak?
- Elég legyen - engedte el társát Zakhyel. - Hyondar, majdhogynem egyidősek vagyunk és a barátomnak tartalak, de nem tűröm, hogy ostoba asszonyok példáját kövesd.
- Annak a nőnek több sütnivalója van, mint sok férfinak.
Fagyos csend telepedett a két férfira. Dorah látta Zakhyel döbbent és Hyondar hűvös tekintetét egymásnak feszülni. Aztán a feketehajú arcán furcsa, állatias kifejezés suhant keresztül és száraz hangon szólalt meg.
- Dorah nekem egy senki.
- Te viszont minden vagy számára. És a fiad számára is.
- Az a kis korcs arra se jó, hogy a talpamat nyalja. Az anyja szintén.
Dorah úgy érezte összeomlik körülötte a világ. A férfi, aki oly fontos neki, akinek odaadta szívét... Egy olcsó kis kurvaként tekint rá...
- Noah! - csattant fel Hyondar. - Hiszen te mondtad, hogy jó érzés rájuk nézni, hogy...
- Hyondar, ha nem tűnt volna fel, azt mint férfi mondtam. Természetes, hogy egy jó alakú nőre jó ránézni. A kölyökből meg akár Kalashoz hasonló, ügyes csatlós válhat.
- A saját fiadat képes lennél odadobni a szörnyetegeknek... - suttogott a fehérhajú elborzadva. - Csak egy alávaló gazember tesz ilyet...
- Sosem mondtam, hogy a becsület mintaképe lennék.
- Nem... Ez még a legősibb démonnak is szégyen. Asszonyoddá tetted őt és örököst hagytál magad után.
- Csak azt felejted el, hogy ember. Szolgának született és szolgaként él mindenhol.
- Neked csak a hatalom fontos, igaz? Hogy nehogy bemocskolódjon a neved egy emberi utóddal, egy Kalashoz hasonló korccsal!
- Kalasban egy csepp embervér nincs, ezt tudhatnád.
- Tudom. De a fiadból ugyanolyan szörnyeteg válhat, mint amilyen ő.
- Mi lenne, ha leszállnál erről a témáról? Se a nő, se a kölyök nem számít nekem. Rád bízom őket, azt teszel velük, amit akarsz.
- Értem - hajtotta le fejét megadóan Hyondar és elindult a kijárat felé. Dorah ledermedve bámulta a letörten közeledő férfit, mikor Noah hangja élesen felzendült, megtorpanásra késztetve a fehér hajú démont és felrázva a nőt.
- De az lenne a legjobb, ha véglegesen távozna mindkettő a világból!
Dorah elhátrált az ajtótól. Látta, hogy Hyondar sötétkék szemei elsötétülnek a mondat hallatán, és mintha egy pillanatra ránézett volna a leskelődő asszonyra. Aztán lehunyta izzó tekintetét és lassan bólintott.
- Meglátom, mit tehetek.
Dorah lelkébe belehasítottak a férfi szavai. Elárulva érezte magát, egyszerre két olyasvalakitől, aki fontos volt számára. És a fia... El kell bújtatnia, nem adhatja szörnyek kezére!
Ahogy kijutott a kastélyból, a város sötét utcáira, rádöbbent, ismét halálos mókuskerékbe keveredett, amiből élve semmiképp nem juthat ki. És most nem csak az ő élete forog kockán...
Hát mikor lesz vége ennek az egésznek?! A fátyol túloldalán a fia miatt üldözték, itt pedig embersége miatt... Sehol se jó...
Zihálva rontott be Lucy házába és egyenesen a nőhöz futott.
- Lucy... Menekülnünk kell...
Barátnője felvonta szemöldökét.
- Ugyan miért?
- Mert... - nyugtalan pillantást vetett a szoba túlfelén rajzolgató fiára és suttogva folytatta. - Kihallgattam egy beszélgetést Noah és Hyondar között...
- És?
- Noah meg akar öletni minket.
Lucy arcán döbbenet tükröződött, majd értetlenül megrázta fejét.
- De hát... Miért?
- Mert ember vagyok és felesleges. Mindenekelőtt Christ kell biztonságba helyeznem.
- Vidd el őt a mágusokhoz. Akármennyire kegyetlennek is mondják őt a démonok, soha senkit nem zavartak el, ha odamenekültek. A gyerekekhez pedig különösen kedvesek.
- Hogy juttathatom el oda Christ?
- A fátylon keresztül, de... - Lucy tanácstalanul biggyesztette le ajkait. - Nem tudom, hogy lehet megidézni a fátylat. Csak a démonok és a korcsok.
- Mint Kalas? - villant fel egy lehetőség Dorah agyában. Lucy rémülten tiltakozott.
- Kalas? Meg vagy te őrülve? Az az alak előbb szed ízekre, minthogy a fátyolnak csupán egy foltját is megvillantaná!
- Akkor...
- Talán Mirheim.
- KI?
- Öhm... Akeda. Kalas társa. Az az alakváltó, akit mutattam.
Dorah homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni, de megrázta fejét.
- Nem emlékszem rá.
- Mindegy. A házuk a szirteknél van, összetéveszthetetlen, mert egy sas van a kapuba faragva. Mimi többnyire ott van, de ha nincs, akkor nyugodtan beszélj a Látóval. Ő segíteni fog.
- A Látó... - ismételte Dorah bólogatva. - De ő is ember, nem?
- De. De ő el tudja érni Mimit. És Chrisre is tud vigyázni.
- Biztos vagy benne?
- Igen - bólintott határozottan Lucy. Dorah felpattant és hálásan ölelte át barátnőjét.
- Köszönöm... Christ addig itt hagyhatom?
- Természetesen - mosolygott rá a nő. - Hyondar nem fogja őt bántani, amíg más is láthatja.
- Köszönöm... - ismételte meg Dorah és kipenderült az utcára.
Fürge léptekkel sietett a szirtek felé, gyakran háta mögé pillantva, üldözőktől tartva. De nem loholt nyomában senki és ez aggódással töltötte el. Mi van, ha Lucy téved és előbb Christ próbálják becserkészni? Mi van, ha rossz emberhez fordul és elárulja őt, akár Noah és Hyondar?
De nem hagytak neki sok gondolkodási időt. Lefékezett, mikor megpillantotta az út közepén ácsorgó gyanús alakot.
Néhány másodpercig mereven nézett egymásra a rémült barna és a hideg, szürke szempár. Majd Dorah futásnak eredt, Kalas utána. A nő érezte, ahogy a férfi egyre közelebb kerül hozzá az őrült rohanásban. Halványan érzékelte, hogy még valaki csatlakozik az üldözéshez, de nem igazán fogta fel, hogy a sötét ruhákba öltözött férfi miket kiabál a szőkének.
Megfagyott ereiben a vér, mikor megpillantotta az út végén a masszív, sima kőfalat. Kitágult pupillákkal nézett a felbőszített bikaként rárontó férfi szemébe, aki torkon ragadta és nekicsapta a falnak.
- Hol van a kő? - sziszegte Kalas, őrjöngve szorította össze ujjait a nő torka körül. Dorah kétségbeesetten fuldokolva küzdött az élő bilincs ellen, de gyenge volt a szőkéhez képest.
- Kalas, állj le! - vágódott be közéjük a sötét férfi. Zöldes szemeiben színtiszta idegesség és félelem ült, miközben ráakaszkodott a magas férfi karjára. - Engedd el, nem őt keressük! Nem ő lopta el!
- Tűnj el innét, Shagan! - taszította félre szabad kezével társát Kalas és még szorosabbra fűzte ujjait a nő selymes bőrén.
Dorah szeme előtt fehér karikák kezdtek táncolni és kétségbeesetten küzdött levegőért. Elhomályosuló látásával megpillantott egy kecses árnyékot az szemközti háztetőn és ezzel egyidejűleg szúró fájdalmat érzett vállában...
- Kalas, meg fogod ölni, engedd el! Nem ő lopta el, ő csak Zakhyel elől menekül!
Ezek voltak ez utolsó dolgok, amiket hallott, mielőtt a fény megnyílt szemei előtt és kilépett testéből.
Egyszerre mindent érezni kezdett maga körül. A sötéthajú férfi tehetetlen dühét, Kalas ürességét, a szenvedést, a két férfit összekötő kapcsot...
- Mit tettél?! - sikoltott fel zokogva Shagan és eltaszította Dorah testétől társát. - Mit tettél, te rohadék?!
Kalas döbbenten nézett le kezeire és megrázta fejét.
- Nem, én nem... Nem én voltam...
- Hát ki?! Megfojtottad, te szörnyeteg! Megmondtam, hogy nem őt kell levadásznod! Erre... Nézd meg mit tettél! Nézd! - kapta el a nő összecsukló holttestét. Kalas iszonyodva, hitetlenkedve rázta a fejét és remegve kezdett hátrálni.
Dorah látta, hogy Shagan óvatosan az ölébe fekteti élettelen testét és szinte gyengéden lezárja szemhéjait a nőnek. Megdöbbent, mikor könnyeket látott végigperegni a férfias arcon, ahogy a holttestet ringatja ölén...
- Van egy fia... - zokogott. - Te bolond szörnyeteg... Árvává tetted őt... Takarodj a szemem elől! - rivallt rá Shagan a megkövülve álló Kalasra. - Nem akarlak látni téged, gyilkos!
Kalas arca megrándult, majd ellenkezés nélkül, lehajtott fővel távozott. Dorah döbbenten érzékelte a férfiből áradó önvádat és gyűlöletet...
- Sajnálom... - zokogott Shagan és arrafele nézett, ahol Dorah lelke állt. - Sajnálom... Látó lennék, de nem tudtam megakadályozni... Sajnálom...
- Ne sajnáld... - rázta meg a fejét a nő. - Engem már nem tudsz visszahozni. Nekem tovább kell mennem - mutatott a hívogató fényre. Lelkében béke honolt, érezte, nincs már miért aggódnia... Mégsem volt teljesen nyugodt.
Shagan lehajtotta fejét.
- A fiadat talán még meg tudom menteni...
Dorah hirtelen feleszmélt. Hiszen ő a Látó, akiről Lucy beszélt. Ő tud segíteni neki!
- Vidd el a mágusokhoz...
- Magamhoz veszem őt - jelentette ki a férfi és óvatosan leengedte a nő testét a földre. - Vigyázni fogok rá.
- De a mágusoknál jobb helye lesz, ők biztosan meg tudják őt védeni! - kiáltott Dorah, de hangja mintha el sem jutott volna Shaganhoz.
- Van elég pénzem, meg tudom őt védeni. Nem kell miatta aggódnod. Chris a legjobb kezekben lesz.
- De a mágusok...
- Sajnálom, Dorah... Megakadályozhattam volna...
- Shagan! - keseredett el a nő. Most már biztos volt benne, hogy a férfi nem hallja. De végül beletörődően elmosolyodott. - Vigyázz a fiamra...
A férfi lehunyta szemét és letérdelt a holttest mellé. Kezeit összekulcsolta és ajkai néma imát formáltak. Dorah szeméből kicsordult egy könnycsepp és elindult álla felé.
- Bocsáss meg nekem, Látó... - motyogta, majd a fény felé fordult és hagyta, hogy elnyelje...

Shagan szemeit bántotta a szemhéján átszűrődő erős fény. Átfordult másik oldalára és magában kezdett motyogni.
- Kora, húzd vissza a függönyöket, korán van még...
- Hát, ha a délután hármat koránnak lehet venni... - felelt egy selymes hang. Shagannak felpattantak szemei és mint akit felrántottak, úgy ült fel ágyában és rámeredt a szoba sarkában olvasgató Kalasra.
- Mi... Te... Hogy... Úristen - nyögött fel. Kalas becsukta könyvét és Shagan mellé lépett.
- Nem Úristen. Kalas. De a kettő egy és ugyanaz - jelentette ki, majd tenyerét a férfi homlokára simította. - Lázad már nincs, úgyhogy ma megyünk.
- Hova? Milyen láz?
- Hat teljes napig itt kellett vesztegelni, mert nem mertelek átvinni - felelt a szőke és eltűnt egy ajtó mögött, hogy egy jól megpakolt tálcával térjen vissza. - Még nem találkoztam senkivel, aki így reagált volna a fátyolra. Meg akire a fátyol így reagált. Egyél - tette Shagan ölébe a tálcát. - Nem a legjobbak, de csak ez volt itt és nem számítottam arra, hogy ki fogsz dőlni.
Shagan megzavarodva nézett hol a tálcára, hol Kalasra, hol pedig az ablak előtt elterülő óceánra. Ez a viszonylag barátságos pofa valóban egyenlő lenne azzal a kegyetlen szörnnyel, akiről álmodott?
- Egyél - parancsolt rá a szőke. Shagan összerezzenve nézett le a tálcára és bizalmatlanul kezdte méregetni a tányérra pakolt pirítóst, majd óvatosan a szájához emelt egyet.
- Tulajdonképpen hol vagyunk? - kérdezte két falat között. Kalas megvonta a vállát, majd elvett egy almát Shagan elől és azon rágódva válaszolt.
- A fátyolban.
- Hol? - nézett a sötéthajú a szekrényben turkáló Kalasra.
- A fátyolban - felelt a szőke és néhány ruhát dobott oda Shagannak. - Ha befejezted, öltözz fel, így is késésben vagyunk.
- De... Elmondanád, mi a fene történt?
- Persze - csapta be a szekrényajtót Kalas és betömte száját almával. - Hogyha megkajáltál, felöltöztél és végre elindultunk.
- De...
- Semmi de, Shagan, így is be vagyok fenyítve a modorom miatt - ingatta fejét a férfi, majd fejét félredöntve rávigyorgott Shaganra. - Esetleg segítsek felöltözni? - kérdezte kajánul, mikor látta, hogy a férfi a ruhadarabokat kezdi méregetni. Shagan hevesen megrázta fejét és elpakolta maga elől az ételt.
- Merre van a mosdó? - kérdezte, felmarkolva a ruhákat. Kalas kibökött az ablakon.
- Kimész, megkerülöd a kunyhót és ott van egy fészer.
- Micsoda komfort... - húzta el a száját Shagan. Szőke társa megvonta a vállát.
- Ez van, ezt kell szeretni. Rosszabb helyre is hozhattalak volna, de nekem sajnos élve kellesz.
- Sajnos élve? - vonta fel szemöldökét. Kalas elvigyorodott.
- Persze. Halott embert kefélni nem olyan érdekes.
- Nekem viszont nem nagyon fűlik ahhoz a fogam, hogy te kefélgessél - vágott vissza Shagan és kissé bizonytalan léptekkel ugyan, de kimenekült a fészernek nevezett helységbe, ami inkább egy milliárdos fürdőszobájának illett be, mint szerszámoskamrának.
Földbe gyökerezett lábakkal bámulta a földbe süllyesztett medencét, amibe egy falon keresztül ömlött a gőzölgő forrásvíz. Hitetlenkedve rázta meg a fejét és behúzta maga mögött az ajtót.
- Fészer, mi? Meg kefélgetés... - morgott, miközben ráncigálta le magáról összeizzadt ruháit, amik feltehetően nem az övéi voltak, tekintve, hogy életében nem látott még olyan drága anyagból készült hálóruhát, mint amiben eddig feküdt. Halványkék, fekete foltokkal...
Fekete foltok... Végigsimított az anyagon, majd belemerült a gőzölgő fürdőbe. Nyakig. Hogy aztán pánikba esve ugorjon ki belőle és úgy, ahogy volt, Ádám-kosztümben rontson ki a fürdőből, Loki nevét ordibálva.
- Kalas, hol van Loki? - zuhant be a házba. A szőke férfi csodálkozva fordult felé és meghökkenve nézett végig a meztelen Shaganon.
- De heves valaki...
- Hol van a macskám?!
- Hol lenne... Kinn bogarászik.
- Kösz! - viharzott el a barnahajú, illetve viharzott volna, ha Kalas nem nyúl utána és rántja vissza.
- Itt maradsz - parancsolt rá hidegen a férfi. - És nem hagyhatod el a ház környékét, csak az én felügyeletemmel.
Shagan értetlenül bámult fel a szürke szemekbe és kirántotta kezét Kalas szorításából.
- Te nem parancsolsz nekem.
- A te érdekedben, Shagan - enyhült meg a szőke. - A fátyol nem szeret téged és a jelek szerint te sem a fátylat. De tudod mit... - siklott végig tekintete Shagan izmos testén. - Menj inkább fürdeni, mert nem szoktam visszafogni magam.
- De a macskám...
- Loki tud magára vigyázni. Te pedig menj már fürdeni, mert a végén még megbetegedsz itt nekem. Esetleg menjek veled - ajánlotta fel, de Shagan észbekapva rázta meg a fejét és néhány perc múlva ismét nyakig ült a gőzölgő termálvízben, magában füstölögve.
Sehogy sem tudott párhuzamot találni a mostani Kalas és az álombéli Kalas között. Persze, hiszen még nem is ismeri... Felsóhajtott és a víz alá bukott.
Tompán hallotta, hogy nyílik a „fészer” ajtaja és Kalas lép be rajta. Kinyitotta szemét... A víz csípni kezdte, de a hullámzó felszínen keresztül látta, hogy a szőke is levetkőzik és becsobban mellé.
„Tudod, az emberek nem bírják túl sokáig víz alatt” - visszhangzott Shagan fejében Kalas hangja. A rajzoló döbbenten tátotta ki száját és - elfeledkezve arról, hogy víz alatt van - levegőt vett.
Fuldokolva bukott felszínre, mikor a kesernyés víz tüdejébe tódult, eltömve orrát-száját. Dühösen köpködve, köhögve és prüszkölve meredt rá a sunyin somolygó Kalasra.
- Ez... Ez meg mi a fene volt?! - nyögte ki, miután visszanyerte beszédkészségét. A szőke kikönyökölt a medence peremére.
- Te minek mondanád?
- Gondolatátvitel.
- Akkor az - gondolkodott el Kalas, majd hirtelen ellökte magát és Shagan fölé kerekedett, leszorítva a férfit. - Mondd, Shag, miért nem félsz tőlem? - suttogta arcába. A sötéthajú kikerekedett szemekkel bámult rá és kievickélt kezei közül.
- Túl sokszor álmodtam rólad ahhoz, hogy féljek - felelt, rövid hallgatás után. Kalas lehajtotta fejét és kezeivel kezdett babrálni.
- Akkor sokat tudsz rólam.
- Nem igazán. Csak arról álmodtam, mit csinálsz, arról nem, hogy ki vagy valójában. Úgy értem... - jött zavarba Shagan, mikor látta, szavai semmiféle reakciót nem váltanak ki Kalasban. - Sosem éreztem azt, amit te. Mindig kívülről láttalak.
- Miről álmodtál most?
Shagan elnémulva nézte az őt fürkésző szürke szempárt. Próbált érzelmeket kiolvasni belőle, okot, amiért el kéne mondania, de nem látott semmit. Csak a hidegen szikrázó, fekete csíkokkal díszített füstszínű íriszt.
- Dorahról - felelt tömören. Kalas szemöldöke megrándult.
- És még?
- A fiáról.
- Ki ez a Dorah?
Shagan már nyitotta volna száját a válaszra, de megmakacsolva magát, inkább vállat vont. Nem volt benne biztos, hogy mit is kéne tennie.
Nem tudta, mikor fog megtörténni álma. Nem tudta mi vezetett el a tragédiáig. Nem tudta, hogy lehetne megakadályozni...
- Shagan... - Kalas hangja furcsán zengett, már-mát gyengéden. - Tudnom kell mindent. Nem csak a te érdekedben, de...
- Nem, Kalas, nem fogsz kihúzni belőlem mindent - ellenkezett a rajzoló és kilépett a medencéből. - Te viszont elmagyarázhatnád nekem, hol vagyunk.
- Mondtam már, hogy a fátyolban - követte tekintetével a szőke Shagant. A férfi bólintott.
- Igen, ezt már mondtad. De miért dőltem ki tőle?
- Ez az, ami nekem is zavaros - paskolta meg nedves fejét Kalas. - A fátyol őrzői általában engedelmeskednek nekem, és nem bántják azokat az embereket, akiket átviszek, de most valamiért bedühödtek rád. A szervezeted pedig meglehetősen egyedien válaszolt a dühükre. Talán azért, mert médium vagy, talán azért, mert... mindegy - némult el Kalas. Shagan érdeklődve fordult felé.
- Mert?
- Mindegy - vette fel rideg arckifejezését a másik. - Öltözz fel. Fél óra múlva indulunk - mászott ki a vízből és gyorsan ledörgölte magát. Shagan értetlenül nézett a sebesen távozó férfi után.

Kölcsönös bizalom. Ezen alapszik minden barátság és minden kapcsolat, de Shagan nem érzett semmiféle bizalmat, ahogy ballagott Kalas nyomában egy szűk ösvényen, ami a tengerpart sziklái között kanyargott.
Shagan máskor megállt volna csodálni a háborgó tengert, nézni a hullámokat, ahogy újra és újra nekifeszülnek a szilárd szirteknek, amelyek makacsul állták a víz ostromát.
Ő is így érezte magát. Mint a szirt, akit a víz ostromol... Csakhogy a víz Kalas volt, aki újra és újra faggatni kezdte őt álmairól, vagy éppen kétértelmű megjegyzéseket tett, míg ő volt a szikla, aki kitért a válaszadás elől, vagy éppen elutasította a férfit. Nem igazán tudta elképzelni magát egy másik férfi oldalán és, őszintén szólva, nem is akarta. Már Kalas szemérmetlen pillantásaitól is kirázta a hideg...
Rántott egyet hátizsákján, amit a szőke adott kölcsön neki és lépteit megszaporázva felzárkózott.
- Kalas, hova megyünk tulajdonképpen?
- A hajóhoz - jött a tömör válasz.
- Nem lehetne inkább repülővel, vagy...
- Repülővel - meredt megütközve a rajzolóra a szőke és felkacagott. - Csak nem tengeribeteg vagy?
- Nem, de géppel gyorsabb lenne...
- Shagan, felejtsd el az emberi világot - nézett komolyan rá Kalas. - Itt minden másképp működik.
Shagan fejét lehajtva vette tudomásul, hogy igen, itt minden másképp van. Álmában tapasztalta is.
Hosszú ideig nem esett szó köztük. Shagan azért nem beszélt, mert semmi értelme nem lett volna, Kalas pedig azért, mert a tengert kémlelte, néha éles füttyentéseket eresztve meg. Shagan ilyenkor riadtan rezzent össze, néha majdhogynem hasraesve.
- Végre - sóhajtott fel Kalas, mikor egy kisebb öbölben meglátta hajóját. A hatalmas, fekete test úgy hevert a víz színén, mint egy fényesre csiszolt széndarab, szakadt, fekete vitorlái szárnyakként csapkodtak az árbocokon...
Shagan megbabonázva nézte a sötét ködbe burkolózó hajót, ami lassan megmoccant és a part felé kezdett sodródni.
- Gyere - intett a szőke férfi a csónakra, ami feléjük indult. - És maradj mellettem. Ezek veszélyesebbek, mint a fátyol.
Shagan nagyot nyelve lépett közelebb Kalashoz és a csónakban ülő alakot kezdte mustrálni. Szürkés bőr, elmosódó körvonalak, írisztelen, fekete szemek, tűhegyes fogak, úszóhártyás, karmos kezek, rongyos ruha...
- Kalas, ez mi? - fordult társához, aki hangját halkra véve válaszolt.
- Kóbor lélek... Nem szólj hozzá, ne is nézd. Sokan haltak meg amiatt, mert ránéztek egy kóborra...
Shagan bólintott és beszállt a csónakba. A kóbor lélek nyekergő hangot hallatott, mikor megérezte a férfi illatát, de Kalas dühösen rásziszegett. A lélek ingerült morgással felelt és elfordította a csónakot a hajó felé.
Shagan tudta: a végzete felé halad. És ha egyszer felteszi lábát arra a járműre, soha többé nem fog kiesni ebből a túlvilági játékból...