Próbálta minél gyorsabban rendezni az arcvonásait.
– Egyet ne felejtsen el, Miss Crow, nem tűröm el, hogy ilyen hangnemet üssön meg velem szemben – mondta hideg hangon Piton. – A viselkedésére még az sem indok, hogy ön elégíti ki Malfoy khm bizonyos igényeit – mondta a férfi vontatottan. – A büntetéséről még tárgyalunk. Az ügyet innentől lezártnak tekintem. Most pedig, ha megbocsátanak… – kezdte, majd sarkon fordult.
Malfoy gyorsabb volt, néhány pillanat múlva Piton már a vérző orrát markolta.
– Lucius, Lucius… – sziszegte dühösen. – látom, még mindig nem bírod elviselni, ha szemedbe mondják az igazságot.

– Lucius, ebből baj lehet – aggodalmaskodott Vivus, nézvén a távolodó bájitalmestert.
– Különben is, hogy kerülsz ide?
– Ne hidd, jobb, ha meglapul. Nem lenne szerencsés számára, ha a miniszter fülébe jutna a halálfaló tivornyák híre. Az előző kis akciódról majd még beszélünk!
– De ebből te se kerülnél ki győztesen. Kérlek, hagyd, nem akarlak elveszíteni – ölelte meg kedvesét, belépve a kórterembe.
– Szia Judy – köszöntötte sápadt barátnőjét, és leült az ágya szélére. Eközben Lucius a falnak dőlve figyelte társalgásukat.
– Vivus, Mio merre van? Mr. Malfoy – tért tárgyilagos hangnemben, de a Piton által keletkezett sokk erősebbnek bizonyult, sírva fakadt.


– Csak hozta a formáját – suttogta halkan Vivus, majd kezével letörölte a könnyeit az arcáról.
– Soha nem sírtál még miatta… – jegyezte meg halkan a lány. – Nem olyannak ismerlek, aki ennyitől, úgymond berezel…
– Megfenyegetett – mondta a másik alig hallhatóan, majd nyelt egyet.
– Micsoda? – kiáltott fel dühösen a lány.
– Ms. Fenson! – hallatszott egy hang, a gyengélkedő másik végéből. – Kórteremben van, nem pedig a háza klubhelyiségében! Kérem, viselkedjen annak megfelelően. Maguk pedig – fordult Vivushoz és a falat támasztó Luciushoz.
– Elnézést – mondta vontatottan a szőke hajú férfi.
A lány pedig csak bólintott.
– Egyébként meg ne idegeskedjen, Ms. Fenson! – fűzte tovább Madam Pompfrey. –
Árt a magzatnak.

– Magzat? –értetlenkedett a szőke.
– Igen Lucius, ezért kértem a segítséged. De várj még egy picit. – intette le a férfit, majd a lány felé fordult, és hozzá intézte szavait. – Judy, hogy döntöttél?
– Megtartom, Perselus akarata ellenére is. Vége. Mindennek.
– Sajnálom, de remélem, tudod, hogy én és Hermione mindig melletted maradunk.

Megölelte a barátnőjét. Malfoy türelmetlen lábdobogására lett figyelmes.

– Sajnálom, hogy meg kell szakítanom e bájos csevejt, Miss Crow, de nekem még elég sok a dolgom. Miben is kellene a segítségem?

– Nagyon sietsz? – kérdezett vissza a lány.
– Igen – felelte semleges hangon a férfi.
– Mikor találkozunk legközelebb?
– Az előbb nem valamilyen szívességet akartál tőlem kérni? – vonta fel a szemöldökét Lucius.
– Légy szíves, válaszolj a kérdésemre – nézett rá nagy bambi szemekkel a lány.
– Ma este megfelel? – kérdezte beletörődően a férfi.
– Tökéletes – mondta elégedetten a lány, a szája széle közben megrándult. – Majd akkor elmondom, mert hosszú…
– Rendben – bólintott a szeretője.
A lányhoz lépett majd megtorpant.
– Hát akkor, viszlát… – mondta végül.
– Miattam ne zavartassák magukat – vonta meg vállát Judy.
A másik kettő összenézett, majd a férfi egy röpke csókot adott Vivus ajkára.
– Akkor majd este – mondta a lánynak. – Magának meg jobbulást, és kitartást, a gyermeke apjához – címezte az ágyban fekvő lánynak.

Majd komótos léptekkel elhagyta a termet. A két barátnő egymásra nézett, és egy halvány mosoly jelent meg a szájuk szélén, de hamar vége is lett. Judy mindent elmondott barátnőjének, amit a kórterembe kerülése után tudni érdemes. Vivus világosan felhívta rá a figyelmet, hogy ő és Lucius mindenben mögötte állnak. Még anyagi téren is segítenek. Legalábbis este megbeszéli a férfivel. És bevallotta barátnőjének, hogy beáll halálfalónak. Ekkor futott be Hermione a képbe.

A lány vetett Vivusra egy elgondolkodó pillantást, majd úgy döntött, most nem kérdez tőle, egyelőre semmit. Jobb lesz majd kettesben kifaggatni őt, a miértekről.
Megpróbált egy halvány mosolyt erőltetni az arcára, vajmi kevés sikerrel.
– Hello Hermione – inkább csalódottnak tűnt a hangja.
– Hogy vagy? – kérdezte a barnahajú lány.
– Soha jobban – felelte az érintett, és zavartan elkezdte gyűrögetni a takarót.
– Volt itt? – kérdezte óvatosan Hermione.
– Piton? – kérdezett vissza egyszerre Vivus és Judy.

A lány döbbenten tekintett rájuk. Tudta, hogy valamit titkolnak, de nem értette, mi lehet az.

– Miért szerinted ki? Mit titkoltok?
– Bocsánat csak meglepődtem, és honnan veszed, hogy titkolunk valamit? – érdeklődött, kissé feszengve Judy.
– Szerinted, drága barátnőm, hisz Mione a Roxfort elmúlt száz évében a legtehetségesebb diák –utánozta Lucius stílusát a szőke démon, bár belül fájdalmat érzet, hogy hazudni kell a másik lánynak. De még nem tudhatja meg igazi szándékait, visszatartaná, és azt ő nem tűrné. Ha, a halálfalóság múlik rajta és Luciuson, akkor bármit megtesz. Akár a lánnyal is végez. De erre most nem akart gondolni. Hermione látta a másik két lányon, hogy nem fognak semmit se mondani, ezért másik témát választott.

– Mit akart? – kérdezte gyanakodva, s közben odahúzott egy széket az ágyhoz, és leült rá.
– Azt, hogy… – kezdte Judy, de egyszerűen képtelen volt befejezni.
– Mit? – kérdezte homlokráncolva a lány.
– Hogy vetesse el a babát… – válaszolt barátnője helyett Vivus.
– Hogy mit? Mit képzel magáról?! – csattant fel a lány.
– Jól hallottad – felelte halkan Judy. – Most hanyagoljuk, nincs kedvem róla beszélni.
– Persze – bólintott a másik kettő.
Még néhány percig gondatlanul beszélgettek, majd a csevejt a javasasszony szakította félbe, aki egy tálcával lépett oda a lányhoz.
– Kérem, hagyják most magára! – utasította a két lányt, majd Judyhoz fordult – Hoztam ebédet és Álomtalan Álomitalt, hogy ki tudja pihenni magát.
Az bólintott.
– Hát, akkor, sziasztok – fordult a barátnőihez csalódottan.
– Jövünk, mihelyst tudunk – bizonygatták.
– Rendben.

A folyosó néptelen volt. Ebédidő volt, így a legtöbb tanuló most a nagyteremben tartózkodott.
Vivus és Hermione egy darabig szótlanul ballagott egymás mellett. Végül, Hermione törte meg a csendet.

– Szóval?
– Mi szóval? Ne nézz így rám, nem értem, mit akarsz.
– Mit titkoltok el előlem, állj! – emelte fel a kezét, figyelmeztette a másikat, hogy nem érdekli a hazugsága.
– Semmi közöd hozzá! Szállj már le rólam!
– Vivus! Nem tudom, hogy mi a baj, de amióta Malfoy–jal jársz, titkolózol előttem. Előttem! Érted? Érzem, hogy valami baj van. És ha nem tálalsz ki, akkor sajnálom, de nekem kell kitálalnom McGalagonynak.

Ez a mondtat, megtette a hatását. Csak éppen nem azt, amire a griffendéles számított. Vivus pálcát ragadott, és mélyen a falhoz taszította. A sötét és kihalt folyosónak köszönhetően hangja visszhangozott a folyóson.

– Idefigyelj, nem érdekel, hogy több mint 16 éve ismerlek, ha az utamba állsz, pórul jársz. Utoljára figyelmeztettelek, ne kutakodj az életembe. Lépj ki belőle, és soha ne is gyere vissza. Következő alkalommal, már egy jó kis támadóátkot fogok alkalmazni – majd felemelte a kezét, milliméterekre a lány orra elé, és folytatta. – és ha szólni mersz bárkinek is, véged. Értetted? Véged!

Majd elengedve a lányt, elindult a második folyosó irányába, magára hagyva a döbbent lányt.

Ilyen nincs! – szitkozódott magában, közben villámgyors léptekkel haladt a folyosón. Nem nézett az orra elé. Hirtelen beleütközött valamibe, hát jobban mondva valakibe.
Dühösen hátrált egy lépést, majd még dühösebben nézett fel az akadályra.
Nem más állt előtte, mint Piton.
– A fenébe! – csattant fel a lány. – Nem tud az orra elé nézni?!
– Én nem nézek az orrom elé? – kérdezett vissza.
– Igen, maga!
– Mégis mit képzel magáról? – kérdezte, nem éppen kedves hangnemben a férfi.
– Azt, hogy maga egy szemét, semmirevaló féreg…
Piton kezében villant a pálca, de a lány gyorsabb volt.
– Obstructo! – kiáltotta.
A férfi hirtelen meghátrált, majd elesett.
– Ez a tette 100 pontjába kerül a Griffendélnek! – ordította. – Mit képzel magáról? Megtámadja a tanárát? Jöjjön velem az igazgatóhoz! Most!


– Perselus, mi folyik itt? És miért vérzik a fejed?
Jelent meg a folyóson Minerva. Vivus gyors lélekjelenlétének köszönhetően, hamarabb megtalálta a hangját.
– Tanárnő, jó, hogy erre járt. A professzor véletlen megcsúszhatott a padlón, és valószínűleg elvesztette az eszméletét, mire ideértem már épp felállt, és azt feltételezi, hogy megátkoztam. Most meg az igazgatóúrhoz akart vinni. Kérem, én csak segíteni akartam – hazudott a lány, mint a vízfolyás.

Piton meg csak kamillázott. Lázasan próbálta meg elmagyarázni a történteket, de az átváltoztatástan professzor nem hagyta szóhoz jutni. Mire feleszmélt, a lány hűlt nyomát látta és egy nagyon felbőszült Minervát, akinek a lelkébe tiportak.

Hiába mondott bármit is, Minerva annak a fruskának hitt.
– Rendben – mondta végül. – akkor ellenőrizd le, legyél szíves, hogy miért vonódott le 100 pont a Griffendéltől – mosolygott gúnyosan Piton.
Biztos volt benne, hogy most az ő kezében van az ütőkártya.
Elégedetten követte az igazgatóhelyettest, a nagyterembe, a számlálókhoz.
A professzorasszony elmondott egy hosszú latin kifejezést.
Majd megcsóválta a fejét.
– Nem hiszem el Perselus – mondta végül. – Még képes voltál levonni a saját ügyetlenséged miatt 100 pontot a házamtól? – a nő hangja egyre idegesebb volt.
– Ezt nem hiszem el! – csattant fel a férfi. – Még most is neki hiszel?
– Igen.
– Egy egyszerű Priori Incantatem bizonyíthatná, hogy nekem van igazam – vicsorogta Piton.
– Majd az igazgató eldönti – vonta meg a vállát a másik.

– Képes vagy ezért Albushoz menni? Tudod mit? Menjünk, és kiderül az igazság. Vagyis, hogy a kis cafka hazudott.
– Perselus! Mégis milyen hangnemet és szókincset használsz te egy diákra, az egyik legjobb diákjaim egyikére. Fogd vissza magad! – húzta penge vékonyra ajkait az igazgatói felé véve az útját.

Piton, mit volt mit tenni alapon, követte a nőt. Magában átkozta az egész mai napot.

– Minerva és az átkozott háza! – fortyogott magában Piton.
Bezzeg, ha az ő házából támadta volna meg valamelyik diák a Griffendél házvezetőjét…
– Nem baj – húzta gonosz mosolyra a száját Piton – ő akkor is meg fogja leckéztetni a lányt.

***

– Mi a baj? – kérdezte aggódva Draco, miközben végigsimította Hermione arcát.
– Semmi – motyogta a lány, s kibontakozott a fiú öleléséből.
– Igen – mondta összeszűkült szemmel a szőke fiú. – nagyon úgy látszik. Figyelj, ha nem akarsz róla beszélni, akkor mond azt.
– Nem…
– Tessék?

A lány válasz helyett közelhajolt kedveséhez, és megcsókolta. De belül csalódott volt, és félt. Félt Vivus fenyegetésétől. Végül végső kétségbeesésében megkérdezte:

– Draco, nem tudsz valamit Vivusról? Nem mesélt az apád valamit? Valami különöset?
– Most mi van? – szakította meg a csókot a fiú, és a komoly arcot látva válaszolt. – Nem. Semmi különöset. Hacsak nem azt, hogy valami miatt még ma este találkozni fognak a Szellemszálláson. De ezt nem tőlem tudod.

– Tessék?! – kiáltott fel döbbenten a lány.
– Mondom, nem tőlem tudod! – mondta lassan, tagoltan Malfoy.
– Jó, rendben! – hadarta a lány.
Majd szó nélkül az ajtó felé rohant.
– Hát te hova mész? – hallotta a fiatalabbik Malfoy meglepett hangját.
– Bocsi Draco, de most mennem kell. Holnap beszélünk! – mondta a lány, majd a következő pillanatban, becsapta maga mögött az ajtót.


Mindeközben távol egy halálfaló táborban:

A gyűlés kötetlen és általában fesztelen hangulatú esemény volt, de most, a legutolsó csata után, felkorbácsolódtak a kedélyek. Egy hatalmas barlangban tartották, a rejtekhely közelében. A barlangot tüzek világították meg, parazsaik olyan mélyen izzódtak, hogy olyan mélyre senki se akart nézni. Minden normális ember elviselhetetlennek tartotta volna a hőséget, azok azonban, akik itt összegyűltek, nagyon is jól érezték magukat. Mostanáig.

– Hatalmas nagyúr. Malfoy beszélni kíván, Önnel – kezdte el a hírvivő az üzenetet, de ahogy elkezdte volna részletezni, hatalmas fájdalom söpört végig testén. A Crucio átok apró tőrként hatolt végig testén. Végül abba maradt.
– Állj fel! – utasította Voldemort.

– Igenis, kegyelmes Nagyuram! – suttogta halkan Lucius, miközben felemelkedett a földről.
– Tehát, Lucius, mit szeretnél? – kérdezte Voldemort, miközben kezében fenyegetően forgatta a pálcáját.
– Kegyelmes Nagyuram…
– Mond már, Lucius! – csattant fel a férfi. – jobb dolgom is lenne…
– Igenis, Nagyuram! – felelte Lucius. – Tehát volna egy diák a Roxfortban.
– Rengeteg diák van a Roxfortban – sziszegte Voldemort. – A lényeget, Lucius! A lényeget!
– Szóval, van egy lány, aki csatlakozni szeretne a halálfalóidhoz…

– Miss Crow, ugyebár? Mit akar? Legutolsó találkozásunkkor azt üzentem neki, hogy itt akarom látni, a következő gyűlésen. Azóta három is volt! Kegyetlen büntetésbe fog részesülni –fenyegetőzött Voldemort, Lucius legnagyobb rémületére, hatásosan.
– Nagyúr, nem olyan könnyű elszabadulni a Roxfortból, és hát Dumbledore nem nézné jó szemmel, ha eltűnne az egyik griffendélese – kelt a lány védelmére, sajnos, egy elég hatásos átok, más határozásra jutott. Az átok tőrként járta át a testét, és fájdalmas grimaszt csalt a férfi arcára. Mégse adott hangot. Tűrte, és tűrte, míg percek elteltével alább hagyott a fájdalom.

– Lucius, nem akarom még egyszer meghallani, hogy a legkegyetlenebb halálfalóm, ellenem fordul. Főleg nem egy cafka miatt, annak ellenére, hogy a harmadik leghatalmasabb varázslócsalád tagja Európában. Ez itt Anglia. És, ha be akar állni, ne merjen ellenállni a parancsomnak. Hozd el hozzám! Még ma – kezével intve a férfinek, hogy elmehet.

Vivus magányosan sétált a kastély folyosóin. Az ablakokon beszűrődött a tavaszi napfény.
A lány hirtelen egy érintést érzett a vállán. Pálcát rántva fordult meg.
– Áh! Te vagy az, Draco? – kérdezte gúnyosan. – Mit akarsz? – kérdezte, miközben felhúzta a szemöldökét.
– Ezt én is kérdezhetném, tőled.
– Mi a fene bajod van? – kérdezte a lány.
– Megváltoztál… – mondta szokatlanul csendesen a fiú. – Nem az előnyödre. Furcsa vagy mostanában, túlságosan furcsa.
– Mégis mit értesz ez alatt?
– Mit akarsz tenni? – kérdezte a fiú, figyelmen kívül hagyva Vivus kérdését.
– Nem értelek – csóválta a fejét a másik.
– Mit nem értesz ezen? – kérdezte kissé aggódva a fiú. – Apám nem jó ember…
– Hm?
– Ne játszd azt, mintha semmi sem lenne köztetek! Tudom, hogy van. Rá akar venni, ugye?
– Mire akar rávenni? – értetlenkedett a lány.
– Hogy beállj halálfalónak.

– Nem tudom, miről beszélsz – kezdett bele, de a fiú idegesen közbevágott.
– Pontosan tudod, hogy mire gondolok! – csattant fel Draco, és közelebb lépett a lányhoz. – Miért, Vivus, miért? Embereket akarsz ölni? Kínozni? Te nem voltál ilyen. A barátaid aggódnak érted. Tönkre teszed az életed, ha egyszer belépsz, nincs kiszállás.
– Elég! Nem vagy az apám! Én változtam meg? És te? Hallod magad kívülről? Milyen Malfoy vagy te?
– Ennek semmi köze a Malfoy névhez.

A lánynak ekkor esett le a tantusz. Döbbenten nézett az ismerős szürke szemekbe, ahogy végig nézte a fiút, rájött mennyire hasonlít az apjára. Kívülről, de belsőre… Ki is mondta, amire gondolt. De a felismerés megbotránkoztatta, hogy pont ő, egy Malfoy, Lucius fia.
”Ezt, hogy mondjam el Luciusnak? Merlinre, mit nézz ennyire?”

– Te nem akarsz halálfaló lenni. Így van?
– És ha nem akarok? Nincs kedvem egy félvérnek a szolgálatába lenni, nem leszek olyan csúszómászó, mint az apám!
– Hogy mondhatsz ilyet? Szerintem az anyád megcsalta Luciust, hisz ő nem nemzet volna egy ilyen alávaló görényt – egy pálca szegeződött a nyakához, és azok az izzó szemek magukért beszéltek.
– Az anyámat, hagyd ki ebből! Sokkal jobb ember nálad, nálam, bárkinél. Az apám verte, megalázta, ott rúgott bele, ahol csak lehetett, csak miattam maradt vele. De ez nem sokára megváltozik!
– Naná! Mert te rögtön rohansz majd anyucihoz, hogy elmondjad neki, hogy milyen csúnya dolgot művelt a férje… – gúnyolódott a lány.
– Ha megtenném, sem lenne hozzá semmi közöd. Azt kívánom, bárcsak soha nem ismertétek, volna meg ti ketten egymást. Csak bajt hoztátok magatokra. Van fogalmadra róla, ebből mekkora botrány lesz?
– Nem érdekel! Elhiszed?!
– Nem ismerek rád…

– Én meg, még amúgy sem ismerek rád… Nem ilyen voltál… Büszke voltál arra, hogy egy aranyvérű család sarja lehetsz. Most meg? Kikezdtél egy átkozott sárvérűvel…
– Az a sárvérű, történetesen, az egyik legjobb barátnőd. Habár… Ahogy elnézem, csak az egyik volt legjobb barátnőd.

– Változnak az emberek, Draco – mondta semleges hangon a lány.
– Az nem kifejezés, látod? – köpött a fiú a lány elé.
– Te most komolyan ezt tetted? – kérdezte undorodva Vivus.
A folyosó végén, egy túlságosan is ismerős, férfi tűnt fel.
– Áh, Draco, Ms. Crow – biccentett feléjük Lucius.

– Apám – hajtott fejet a fiú, bár kissé szorongva érezte magát, félt a lánytól. Igen, Draco Malfoy életében először félt, hogy az apja tudomására jutnak az előbb elhangzottak, és bajba keveri az anyját, vagy Hermionét. Hisz miattuk állt be a Főnixesek közé, nem bukhat le.

Lucius végignézett fián, és valami megfoghatatlan érzés kúszott fel a torkán. De most nem ért rá ezzel foglalkozni. A lányt kell felkészítenie, és valahogy kijuttatnia. Vivus, mikor megbizonyosodott róla, hogy a folyóson rajtuk kívül senki sincs, közel hajolt kedveséhez, és csókot lehelt az ajkaira. Mikor elváltak ajkaik, Dracóhoz intézte szavait.

– Draco, remélem, átgondolod a beszélgetésünket, nem szeretném, ha rosszul alakulna a kapcsolatunk – nyomta meg a kapcsolatunk szót, jelentőség teljesen végignézve a fiún.
– Most elmehetsz, az apáddal akarok beszélni.
– Te engem nem küldhetsz el!
– Draco, ne ellenkezz! Menj! Vivus, fontos híreket hozok. Menjünk a Szellemszállásra – kiábrándító bűbájt alkalmazva magukon, hagyták el a kastély területét.

Draco viszont fontos elhatározásra jutott. Nem hagyhatja, hogy a lány közzé és a célja közzé álljon. Elindult a bájital mester magánlaborjába, segítség reményében.


Egész életében utálta a magányt… Most pedig, a javasasszony nem engedett be hozzá látogatókat, mert „pihennie kell”.
Nem szerette a bezártságot sem. Életének legnehezebb időszakában pedig, kénytelen egyedül lenni, bezárva egy kórterembe.
Legszívesebben üvöltött volna, de nem tette. Elhatározásra jutott. Már nem érdekelte a gyógyító.
– A terhesség nem betegség – suttogta maga elé.
Felült az ágyban, majd megkereste az ágy mellett heverő papucsát, a szekrényből elővette a ruháit, majd átöltözött. Már majdnem elhagyta a termet, amikor egy hangot hallott a háta mögül.
– Mégis hova megy, Ms. Fenson?
– El innen! – felelte a lány.
– De még nem mondtam, hogy elmehet! – kiabálta a javasasszony.
– Én pedig nem vagyok hajlandó több időt egyedül eltölteni itt.
Nem várta meg a választ, kilépett az ajtón, majd bevágta maga után azt. Megállt az ajtó mellett. Hátát a hideg falnak támasztotta, s a karjával átölelte magát, szemét pedig behunyta.
Kis idővel később azt hallotta, hogy valaki az ő nevét mondogatja.
– Judy! Judy! Minden rendben van? – hallotta Hermione aggódó hangját.
– Persze – bólintott a lány, s megpróbált egy mosolyt erőltetni az arcára.
– Értem – felelte elgondolkodva Hermione. – Hogyhogy nem vagy a gyengélkedőn? – kérdezte végül.
– Eljöttem… – mondta a másik lány.
– Aha…
– Menjünk fel a Griffendél klubhelyiségbe – javasolta Judy.
– Rendben.
– Judy, beszélünk, kell valami fontosról, és kérlek hallgass végig. – mondta, elérve a Kövér Dáma portréját.
– Jelszó?
– Merlin szakálla.
– Bemehettek.
– Menjünk föl a szobánkba, ott nyugodtan beszélhetünk. Várj, segítek, látom, nem érzed jól magad.

Mikor beértek a szobába, Mio először is lezárta a szobát egy erős hangszigetelő bűbájjal, aztán egy ajtózáró idézetet is elvégzett.

– Szóval – kezdte kissé feszélyezve, de a másik kérdő tekintetére felbátorodott, és elkezdte. – Vivusról lenne szó. Kérlek, ne szólj közbe. Nem akartátok elmondani nekem, hogy miről beszéltetek akkor, a váróban. Ez fájt, de beletörődtem. De, Judy, nem tudom nem észrevenni, hogy Vivus már nem olyan, mint régen volt. Malfoy nincs rá jó hatással.
– Hermione, szerintem ezt túlzásba viszed, csak szerelmes. Most én is bűnt követek el, mert… mert Perselussal, mármint Pitonnal voltam?
– Nem erről van szó, de te nem fenyegettél meg engem! Nem mondtad azt, hogy ha még egyszer érdeklődök, akkor megölsz. Judy, én félek! Nem érted?
A fenébe is! – gondolta a másik lány.
– Miről beszéltetek? – kérdezte újra a lány.
– Mi csak…
– Igen? – kérdezte, kissé idegesen, Hermione. – Ha nem akarod elmondani, akkor mond azt, de ne húzd az időt.
– Jó…
– Szóval?
Judy nem válaszolt. A lány nem kedvelte Luciust sohasem, nem tudta, hogy hogyan reagálna rá…
– Tehát, nem fogod elmondani – sóhajtott Hermione. – Mindegy, én már döntöttem. Tudom, nem nekem fogsz hinni… Én itt hagyom a Roxfortot.
– Hogy micsoda?! Nem teheted meg.
– Tévedsz – válaszolta szomorúan a lány. – Megtehetem.

***

Átkozott folyosók – morgott magában Draco. – Miért kellett megbűvölni a pincehelyiséget, hogy az folyamatosan megváltozzon? Soha nem fog így eljutni Pitonig.
Már hosszú percek óta bolyongott.
A fenébe is! – szitkozódott tovább. – Ha valakinek baja van, akkor hogy találna le a házvezetőhöz?
Na, végre – sóhajtott fel kis idő múlva, amikor megtalálta a bájitaltan tanár lakosztályának ajtaját.
Kopogott. De nem volt semmi reakció, majd megint kopogott, majd újra. Néhány perc múlva azonban megunta. Körbenézett a folyosón, de nem volt ott senki.

– Alohomora – suttogta.
Az ajtó döngve feltárult, Draco pedig belépett a helyiségbe. A nappaliban nem volt senki sem, de nem, mert beljebb menni.
– Na, egy hét büntetőmunkát fogok ezért kapni – gondolta. – Legalább – tette még hozzá.
– Perselus – szólongatta a férfit.
Az egyik rejtekajtó feltárult, majd az említett férfi lépett ki rajta.
– Mit akarsz itt?
– Úristen – hátrált egy lépést Draco. – Te ittál?
– Dra…Dracoóóó? Höök… – csuklott a férfi, majd a fiatalabbra dőlt. – Én, inni? Soha. Hööökk… De szép szemed van. Pont olyan, mint az apádé, de az ajkad tisztára az anyádé.
„Ezt nem hiszem el, ez egy rossz vicc. Ennek is ilyenkor kell lerészegednie. Nyugalom, Draco, hisz Piton magánlakosztályán vagy, biztos találsz valami bájitalt.”
– Na, gyere szépen – fektette le keresztapját a szófára, és elindult felfedezni a labort. Nem sokára két bájitallal és egy pohár vízzel tért vissza.
– Perselus, kérlek, ezt idd meg. Ez elmulasztja a fejfájást, ez a másik meg segít kijózanodni.
– Engem? De hát Draco, hööök, engem nem kell hööök, kijózanítani. Nézd, jól vagyok – próbálta meggyőzni a másikat, kevés sikerrel.

A mardekáros miután perceken át, könyörgött, cselhez folyamodott. Jó erősen lefogta a férfit, és az orrát befogva a szájához emelte az üvegcsét. A levegőhiány miatt, a feketének engedni kellett. Percekkel később, amit szegény Draco alig bírt kivárni, már egy kevésbé szétszórt Piton tekintett vissza rá.

– Mi történt?
– Ezt én is kérdezhetném tőled, Perselus. Miért ittad le magad? Történt valami?
– Ez most nem fontos, de te, ha jól emlékszem, amikor bejöttél, lélekszakadva akartál valamit közölni.
– Igen! Segítened kell, szólni kell az igazgatónak vagy valami. Okom van azt feltételezni, hogy apám és Vivus, épp Voldemorthoz tartanak, és a lány halálfalóvá avatásán tárgyalnak.


– Ezt honnan veszed? – kérdezte élénkebben Piton.
– Perselus – mondta Draco. – Nem vagyok vak…
– Biztos vagy benne?
– Hogyne lennék biztos benne? – csattant fel a fiú. – Bájcsevegünk még itt egy darabig, vagy teszünk valamit annak érdekében, hogy megakadályozzuk annak a… annak a lánynak a legrosszabb döntését.
– Persze – bólintott Piton. – Tudod, hol vannak?
– A szokásos helyen – forgatta a szemeit Draco. – A szellemszálláson.
– Induljunk! – szólt a férfi, legszívesebben bokán rúgta volna magát.
Majd kirohant az ajtón.


– Lucius – mondta kajánul mosolyogva a lány.
Majd közelebb lépett a férfihez, és szenvedélyes csókot nyomott annak a szájára. De a férfi nem viszonozta a közeledését, eltolta magától a lányt.
– Mi az? – kérdezte megszeppenve Vivus. – Valami gond van?
– A Sötét Nagyúr látni akar téged… Még ma…
– Ez nagyszerű!
– Ez nem nagyszerű! Vivus, nem bájcsevegni akar veled. Miért nem szóltál előbb, hogy látni kíván? Segíthettem volna előbb is kikerülni innen. Súlyos büntetésre kell számítanod – Lucius most először nézett a lány szemeibe, ahol a félelem helyett valami különös tűz látszott. Bellatrix szemében se látott még ilyet, valahogy a kalandvágy, a hatalom és a becsvágy játszott egymással.
– Te, nőszemély, te egyáltalán nem félsz, ugye? – gúnyos mosolyával egybekötve ölelt át kedvesét, de a lány meglepetésére fagyos hangon, és a kedvese ölelésből vaskarmok közé zárva találta magát. – Jobb, ha félsz! Voldemort nem kegyelmez, és megérdemled a büntetést!
– Lucius, mi van veled? Engedj el, ez fáj – rángatta a karját.
– A Nagyúr sokkal nagyobb fájdalmat fog okozni, és megérdemled! És most gyere.
– De, nem lehet, Lucius, ha most elmegyek, nem jöhetek ide vissza.
– És? – húzta fel a szemöldökét Malfoy.