|
13. A szabadság terhe
2008.03.23. 20:39
Kiderül mi Narcissa második különleges képessége, és hogy Draco negyed ... khm... inkább olvassátok el:)
A Kúriában Hermione lélekszakadva futott végig a szobákon, a csigalépcsőkön, és a fáklyákkal megvilágított folyosókon, kétségbeesetten, de elszántan keresve azt az embert, akit a világon a legjobban megvetett.
- Hol van az a seggfej? – mormogta reménytelenül, és szétdobált néhány díszpárnát egy díványon.
- Elnézést…
Hermione felemelte a tekintetét, és egy igencsak zavarodott portréval találta szembe magát. A portré eddig egy pergament olvasott elmélyülten, amelyre díszes csillagkép-diagrammokat, és bolygókat véstek. A naprendszer bolygóinak átlátszó üvegmodelljei, tekervényes galaxis rajzok és csillagok vették körül a szerzetet, aki elég zavartan bámult Hermionéra. Felvonta a szemöldökét.
Hermione szemei a képkeret alatti táblára vándoroltak. Havelock Malfoy, 1787 – 1830. És alatta, kisebb betűkkel: ”Kitagadva a Malfoy családból, szerencsejáték-függősége, és megszállott csillagász-tevékenysége miatt. Egy aknában találtak rá holtan, nem nézett a lába elé egy különösen csillagfényes éjjelen.”
A férfi meglepően normálisnak nézett ki a Malfoyokhoz képest. – Bocsánatot kérek – mormogta Hermione, és gyorsan visszarendezte a díszpárnákat, aztán sietve megkérdezte: - Nem látta véletlenül Draco Malfoyt itt elhaladni mostanában?
Havelock elgondolkozott. – Nos… Nem vagyok egészen biztos benne. Túlságosan el voltam foglalva a diagramjaimmal. – Átnézett a terem másik oldalára. – Nem láttad a fiút, Celandine?
A folyosó átellenes oldalán egy másik portré függött a falon, amely egy fiatal, karcsú vélát ábrázolt, aki éppen a hosszú, ezüstösen csillogó haját fésülgette egy aranyszegélyű tükör előtt. Gyönyörű volt, de zárkózottnak és közömbösnek nézett ki. Egykedvű pillantást vetett Havelockra. - Úgy érted, az unokám? – mondta. - Igen, itt volt az előbb.
Kirúzsozta a száját, és megnézte a tükörképét a tükörben. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem fog többet mondani, Hermione enyhén ingerülten megkérdezte: Hova ment?
A Toronyszobába – válaszolta egyszerűen, fel sem pillantva. – Határozottan dühösnek tűnt, és magában motyogott. Nem volt túl szép látvány, szemben egy bizonyos képpel itt a szobában. – Hátrafésülte a szőke fürtjeit.
- Ne is törődj Celandine-nal – mormogta Havelock kedvesen, Hermionéra pillantva. – Nagyon csinos, de túlságosan hiú. A Toronyszoba a keleti szárnyban van.
- Nagyon köszönöm! – válaszolta Hermione őszintén, és úgy robogott le a folyosón, mint egy miniatűr forgószél.
- Kérem, várjon! – folytatta Havelock, de Hermione eltűnt a sarokban. – Ó, a fene enné meg, éppen az átkokra, és a rontásokra akartam figyelmeztetni, amiket a fiú maga mögött helyezett el!
- Nos, ez igazán bájos volt – mondta Celandine ingerülten.
A csillagász morogva visszatért a diagrammjaihoz.
Nem vették észre azt a sötét, vékony, fátyolszerű árnyékot, amely a terem leghomályosabb sarkaiban lappangott, szorosan a fal mellett. Ahogy végighaladt a folyosón, a gyertyák fellobbantak, mintha reszketnének félelmükben. Csendesen, haladt az árnyékban…
Semmi nyomot nem hagyva, és semmi zajt nem csapva…
oooOOOooo
A városban a felhőszakadás azon nyomban megindult, mihelyt Lucius befejezte a szegény fogadós lehordását a kocsma silány biztonsági felszereléséről, ami egyébként tökéletes volt. Lucius fenyegetéseit és vádjait baljóslatú mennydörgés, és villámlás kísérte.
Amint az eső esni kezdett, Lucius bejelentette, hogy a kocsmában marad, amíg véget nem ér a vihar, és igazán köszönettel venne egy italt a bárból. A fogadós rémületében majdnem elájult. Narcissa és Mrs. Parkinson már leültek, és éppen az új, csillogó karkötőiket mutogatták egymásnak.
Narcissa elmosolyodott, és becsatolta a drágaköves karkötőt a csuklóján. – Mit gondolsz, Lucius? – kérdezte. – Jól áll?
Lucius alig vetett rá egy pillantást. – Én nem mutogatnám ezt az ékszermennyiséget nyilvános helyen, Narcissa. Nemkívánatos figyelmet vonhat magára. – Óvatos pillantást vetett az egyáltalán nem zsúfolt szobára, és belekortyolt a whiskyjébe.
- Ugyan kérlek, kedvesem, hiszen erre való az ékszer! És milyen öngyilkos hajlamú tolvaj akarna lopni tőlem, veled az oldalamon? – Narcissa elmosolyodott, és belekarolt a férjébe.
Lucius közönyösen fogadta a gesztust. – Nem azt a fajta figyelmet értettem – válaszolta egyszerűen. – És nem is arról a fajta ékszerről beszéltem… - Narcissára nézett. – Hol van a nyakláncod?
Narcissa ösztönösen a torkához nyúlt, és rögtön megérezte az ezüstszál, és a különleges, vésett medál megnyugtató érintését. A medál furcsán felragyogott a kezei alatt. – A nyakam körül – válaszolta. – Ahol mindig is lenni szokott.
- Helyes. – Lucius újra belekortyolt az italába, és rápillantott a feleségére. – Az a karkötő igazán gyönyörűen néz ki rajtad. – Narcissa elmosolyodott.
De a mosoly hirtelen lelohadt, és nyugtalanságnak adta át a helyét. Narcissa mormogott valamit arról, hogy fáj a feje, aztán fájdalmában a homlokához kapott, felsírt, és összeesett.
Lucius letekintett a felesége összerogyott testére. – A fenébe - mondta kelletlenül. Lehajolt Narcissa ernyedt, reszkető testéhez, akinek láthatóan fájdalmai voltak, és úgy tűnt, mintha valami rémálom ellen küzdene. – Egy újabb – mormogta.
A Parkinsonok csak megdöbbenten bámultak. – Egy újabb mi? – kérdezte Mr. Parkinson ijedten.
- Vízió - mondta Lucius, úgy, mintha ez egy teljesen normális dolog lenne, amely mindenkivel megtörténhet. – Rendben, Narcissa, beszélj.
Narcissa halottsápadt arccal feküdt, szemei csukva voltak. Szája gyorsan és csendesen mozgott, és azt suttogta:
Fiunkra csendes, és szörnyű halál les az ajtó mellett. Hatalmas, félelmetes erő küldi őt, hogy fájdalmat okozzon és bosszút álljon. Fiunk összezavarodott és elvakította a harag, tudatlanságában tehetetlen, és nem figyel az őt megmenteni kívánók figyelmeztető kiáltásaira…
Lucius figyelmesen hallgatta. Aztán az összegyűlt megdöbbent szemlélők felé fordult, és szenvtelenül megkérdezte: Jegyzetel valaki?
Egyenként megrázták a fejüket.
- Gondoltam – mondta, és újra Narcissa felé fordult.
- A halál fényűző – folytatta. – Koporsóban fekszik, nyugodtan, és fehéren a könnyáztatta föld alatt. Ó, fiam, egyetlenem, drágám, Draco…
- Rendben, elég volt ennyi – vágott közbe Lucius, finoman megrázva Narcissát. Meg sem fordulva, hátranyújtotta a kezét, és rekedten megszólalt: - Vizet kérek.
Egy serleget helyeztek a kezébe. Narcissa szájához emelte a serleget, és addig itatta, amíg ki nem nyíltak a szemei, a rettenettől fényesen.
- Jaj, Lucius – zihálta. – Nem szeretném ezt újra átélni a közeljövőben.
- Biztos vagyok benne – mormogta, ahogy leporolta a kezeit, és felállt. – Nos, egy dolog most már biztos.
Mr. Parkinson még mindig a teljes döbbenet állapotában volt. – Mi? – kérdezte ostobán.
Lucius kemény, távolba néző tekintettel meredt maga elé, ahogy felsegítette a feleségét. – Nyilvánvalóan, tévedtem. Nem engemakarnak meggyilkolni – mormogta. – Hanem valaki Dracót fogja hamarosan.
Narcissának elakadt a lélegzete, és úgy tűnt, megint el fog ájulni. De Lucius hangja visszatartotta az összeeséstől. – Narcissa… - kezdte – Félek, hogy nagyon-nagyon hamar szükségünk lesz a nyakláncodra.
oooOOOooo
Draco a Toronyszoba ajtajánál állt, és egy összegyűrt pergamengombócot dobálgatott a levegőbe. Hirtelen kopogó léptek zaja hallatszott mögötte, és Draco abbahagyta a dobálást.
Hermione volt az. Néhány pillanatig csak Draco hátára bámult és kifújta magát, de amint a fiú hátrafordult, Hermione riadtan hátrébblépett.
Borzasztóan haragosnak tűnt. Hermione még sosem látta őt ennyire dühösnek, és sosem látott ennyi keserűséget a szemében.
- Helló, Granger – üdvözölte Draco sötéten. Hangjából gyűlölet áradt. – Látom, elég elfoglalt voltál mostanában.
- M–mit értesz ez alatt? – kérdezte Hermione idegesen. Rápillantott a fiú kezében tartott pergamenre.
- Ezt. - folytatta Draco, és kisimította a pergament. – Figyelj, Hermione… azt akarom, hogy figyelj…
- Illegálisan fogva tartanak a Malfoy Kúriában – olvasta Draco ridegen. - Egy Barquel nevű varázsló tiltott bűbájt alkalmazott rajtam a Zsebpiszok közben, és átváltoztatott házimanóvá. Házimanó formámban tehetetlenül tűrtem, hogy groteszk és kegyetlen módon elárverezzenek. A Malfoyok vettek meg, akik most rabságban tartanak. Kérem, sürgősen jöjjenek értem. Szeretném mielőbb visszakapni az eredeti alakomat, kérem, azonnal válaszoljanak. Várom a válaszukat. Tisztelettel… - Haragos pillantást vetett Hermionéra -, Hermione Granger.
Hermione szótlanul állt. Már teljesen elfeledkezett a levélről, és amikor meglátta összegyűrve Draco kezében, úgy érezte, mintha a szíve megállt volna.
Mondani akart valamit, akármit. De helyette két könnycsepp csordult le az arcán. Nem jöttek elő belőle a szavak.
- Tudtad te egyáltalán, mit okozhattál volna a családomnak? – kérdezte Draco csendesen. A harag eltűnt a hangjából, és keserűségnek adta át a helyét. – Tudtad, hogy az apámnak már így is mennyi gondja van a Minisztériummal? Tudtad, mennyi fájdalmat okozhattál volna az anyámnak? – Lassan egy lépést tett felé.
- Kezdtem egy kicsit megbízni benned, Hermione Granger – mondta zordan. – Azt hiszem, nem kellett volna.
Hermione úgy érezte, összetör a szíve. Miért kell így beszélnie? Miért nem emeli fel a hangját? - gondolta kínlódva. Miért érzem magam olyan szörnyen… Szembefordult a fiúval. – Draco, én…
- Te mi? – csattant fel Draco. – Te sajnálod? – ledobta az összegyűrt pergament a földre. – Tudod te egyáltalán, mennyi fájdalmat okoztál nekem?! Egy sima sajnálom nem elég, hogy megnyerjed a bizalmamat, Hermione!
- De én soha…
Draco kínjában és dühében felnyögött, és a plafonra emelte a tekintetét. Hermione és Draco döbbenetére, az egyik közeli faliszőnyeg hirtelen lángokban tört ki.
Egy pillanatig csendben álltak, ahogyan a lángok az aranyhímzést nyaldosták.
- Ez akkor szokott történni… - mormogta Draco, a falikárpitot bámulva, amelynek arany fonalai megpörkölődtek a hőségben -, amikor dühös vagyok. – Nyugodt komorsággal Hermionéra pillantott. – Akarok adni neked valamit.
A zsebébe nyúlt. Hermione rémületére, egy hosszú, zöld-ezüst mintás szövetet vett elő. Egy mardekáros sál volt. Úgy lóbálta a kezében, mint egy kötélhurkot.
- El vagy bocsátva. – Egyszerűen, és hipnotikusan Hermione felé dobta a sálat, és a lány elkapta. Kétségbeesetten nézett a gyapjúsálra a kezében. Meleget, búskomorságot, és orgonaillatot árasztott. Felnézett.
Draco pillantásával találkozva, a lány a harag mögött gyötrődés jeleit látta a szemeiben. Draco kinyitotta az ajtót, halkan behúzta maga mögött, és csendesen visszaindult a csigalépcsőn.
Hermione a sálba temette az arcát, és belezokogott.
Sírt, mert szabad volt.
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
