Találkozások

Még mindig eléggé sokkos állapotban vagyok. Bevallom, Lord Voldemorttal egy légtérben tartózkodni nem épp felemelő élmény. Nem is csodálkozom azon, hogy Lucius határozottan elutasította az összes arra irányuló kezdeményezésem, hogy elkísérjem őt egy halálfaló gyűlésre. Pedig mennyire bizonygattam, hogy valahol távol, csendben meghúznám magam, csak hogy láthassam Őt egyszer… Hát most megkaptam… ráadásul teljes életnagyságban.

Alig pár napja csak, hogy pontot tettem a Téli éjszakák sorozat végére, és máris nyakig ülök a pácban. Persze sajnáltam, hogy vége lett, de már egyre nehezebben tudtam titkolni Lucius előtt a dolgot. Sokszor kaptam azon magam, hogy egy-egy napközben kialakult helyzettel esténként fantáziálgatok, vagy egyenesen ott helyben kalandozom el. Először persze a teli holdra fogtam, meg belemagyaráztam mindenféle pszichológiai dolgot, de miután elcsattant az első csók (és persze utána a jól megérdemelt pofon is), többé már nem tudtam magam előtt titkolni a szőke mágus iránti vonzalmamat.

Mivel egyre jobban feszélyeztek ezek a gondolatok, így arra az elhatározásra jutottam, hogy papírra vetem belőlem kikívánkozó képzelgéseimet. Nem tudom, mit is vártam pontosan ettől, de a lényeg, hogy működött. Miután mindent kiírtam magamból, sokkal felszabadultabb lettem. Nem voltam zavarban Lucius társaságában, s lassan a képzelgéseim is elmaradtak.

Szóval, onnan indultam el, hogy még szinte meg sem száradt a tinta befejező éjszakám pergamenjén. Gondosan elzártam írásaimat szobám legeldugottabb zugában, s úgy láttam helyesnek, ha frissen kialakulóban lévő kapcsolatunkat nem bolygatom olyan butaságokkal, mint hogy felfedem előtte kis éji titkaimat… hát tévedtem.

Épp készülnék nyugovóra térni, mikor mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kivágódik szobám ajtaja, és igencsak zaklatott lelkiállapotban beviharzik rajta Lucius. Pár pillanatra ismét beindul a fantáziám, és megelevenednek előttem a második éjszaka „eseményei”, de mielőtt még valami olyat tennék, amit később megbánnék, visszarángatom magam a valóságba. Elkerekedett szemmel nézek rá, mintegy választ várva a viselkedésére. Három összetekert pergament dob le elém az asztalra, és kérdőn mered rám, ám mielőtt bármit is mondhatnék, az ajtó újból kitárul, s belép rajta Ő.

Voldemort. Személyesen.

Először el sem hiszem. Ott áll velem szemben, és kitartóan méreget.

Pillantásától a földbe gyökerezik a lábam. Különös, de nem félek tőle (még nem). Mindig is érdekelt, hogy nézhet ki valójában. Kíváncsian, és talán a kelleténél provokatívabban nézem Őt.

Lucius mélyen meghajol, ahogy a Sötét Nagyúr közelebb lép, és felajánlva kényelmes karosszékét, hellyel kínálja Őt. Voldemort lassan helyet foglal, miközben egy pillanatra sem veszi le rólam tekintetét.

- Nagyuram, minek köszönhetem váratlan látogatásodat, eme késői órán? – hallom Lucius kellemes, mély hangját, bár most, mintha kicsit feszültebb lenne. Voldemort aprót suhint pálcájával, mire az asztalon lévő pergamenek széttekerednek. Rápillantok, és eláll a lélegzetem. Zavarom kiül arcomra, és segélykérően nézek Luciusra. Meglepődve látom, hogy az ő arca sem a megszokott sápadt színben pompázik.

- Magyarázatot kérek, Lucius! – utasítja higgadtan a Sötét Nagyúr, de mielőtt a férfi válaszolni tudna, folytatja: - Mégis miért rejtegetsz előlem egy ilyen gyöngyszemet?

- Nem értem, Nagyuram – rázza meg döbbenten a szőke mágus a fejét.

- Akkor, talán ha vetnél pár pillantást az előtted heverő pergamenekre… - folytatja Voldemort továbbra is teljes nyugalommal, és még mindig engem néz.

Ajjaj, azt hiszem, lassan ideje lenne kisomfordálni, vagy inkább fejvesztve menekülni. Lucius érdeklődve nyúl a papírok után. Csak ne az elsőt, csak ne az elsőt… - szurkolok magamban, és kissé megkönnyebbülök, mikor látom, hogy a legutolsót veszi kézbe. Lélegzet visszafojtva figyelem, ahogy olvassa, s látom, ahogy a döbbenet kiül az arcára. Elképedve emeli tekintetét rám, majd visszanyerve magabiztosságát megcsillantja téveszthetetlen gúnymosolyát.

- Nos, Lucius? – szólal meg várakozóan a Nagyúr, s jobb szemöldöke helye magasba emelkedik. – Mi a véleményed?

- Igazán figyelemre méltó.

- Magam is így gondolom. Nem is említetted, hogy ilyen tüzes a kis vendéged.

Lucius úgy mered rám, mintha most látna először. Még biztos nem jutott eszébe, hogy ilyen szemmel nézzen rám. Már nyúl is a következő pergamenlap után, de a Nagyúr magasba emelt keze megállítja a mozdulatát.

- Bizonyára nem lenne ellenére a kisasszonynak, ha saját tolmácsolásában hallanánk tőle műveit… - sziszegi még mindig vigyorogva. Lucius gúnyosan húzza el a száját, a lapokat átnyújtja nekem, s leül a Voldemorttal szembeni székre. Némán meredek a Sötét Nagyúrra, aki egy fejbiccentés kíséretében a lábai előtt elterülő perzsaszőnyegre mutat.

Perverz állatok! – szidom őket némán magamban, de kellett nekem írásra adni a fejem! Nem hogy maradtam volna a fantáziálgatásnál, akkor most nem kerültem volna ennyire kínos helyzetbe.

Némi hezitálás után elveszem a szőke mágustól a pergameneket, és kelletlenül levágom magam a szőnyegre. Kis torokköszörülés, majd nekiállok az elsőnek. Egy hangon, hadarva, olyan narrátoros stílusban kezdek el motyogni, ám még a harmadik mondatig sem jutok, mikor a Nagyúr hideg kezét megérzem vállamon.

- Kisasszony, ezt ugye nem gondolja komolyan… kicsit több átéléssel, ha kérhetném.

A francba! Ennyit a mardekáros ravaszságról. Bár pont én akartam túltenni ravaszságban rajta…? Kényelmetlenül érzem magam, tudjátok, igen szégyellős vagyok...

De minél később kezdek bele, annál később esek túl rajta. Újabb torokköszörülés, nyelek egy nagyot, majd a lehető legnagyobb beleéléssel fogok bele az olvasásba. Voldemort lábai mellett ülve legalább az az előnyöm meg van, hogy nem kell látnom az arcát. Annál inkább látom Luciust, s mivel szinte kívülről tudom az összes történetet, így egyenesen az ő szürke szemeibe fúrom tekintetem. Kis idő sem telik el, s azon kapom magam, hogy neki mondom, ő meg csüng minden szavamon. Ahogy izzik a tekintete… hát az felér minden elégtétellel. Látom, ahogy a légzése gyorsul, ahogy szálkás mellkasa emelkedik minden egyes lélegzetvételnél. Magáról megfeledkezve néha kicsit tátva marad a szája, majd mikor észbe kap, idegesen nyalja meg. Állítom, ha nem lenne itt „őlordsága”… hmmm… Nem! Nem szabad elkalandoznom, mert jelen helyzetben ez nem lenne szerencsés.

Végzek az utolsó éjszakával is. Voldemort nagyot nyújtózva, láthatóan elégedetten kel fel a karosszékből, majd flegmán megjegyezi, hogy Luciusnak milyen szerencséje van velem, és ha nem lennék mugli, akkor már rég az ő „vendégszeretetét” élvezném. (Még jó, hogy nem olvasta a regényt, így nem tudja, hogy én is aranyvérű vagyok...)

Felháborodok megjegyzésén, de felháborodásomnak már nem tudok hangot adni, mert a két mágus bizalmas beszélgetés közepette  kivonul a szobából.

Kimerülve rogyok az ágyra. Micsoda este. Talán mégsem volt annyira nagy hiba megírni azokat az éjszakákat. Ha másért nem, hát Lucius tekintetéért megérte. És végre találkozhattam Voldemorttal is. Bár ez az egy alkalom bőven elég volt belőle, csak most, hogy a Nagyúr személyes érdeklődési körébe kerültem, nehéz lesz elkerülni a vele való további találkozást... sajnos túlságosan is felfigyelt rám.

Bele se merek gondolni, hogy mit művelne velem az a... az a... hüllő.

Ł

Még mindig a tegnap este eseményei járnak agyamban, gondolatmenetemet azonban nem tudom befejezni, mert kopogtatnak az ajtómon. A szívem összeszorul. Rossz előérzetem van.

Megtudta. Biztos, megtudta. Valahonnan megtudta.

És most itt van, hogy megbüntessen.

Ha megtudom, ki volt az, aki elárult, esküszöm, nem állok jót magamért. Válogatott átkokban fogom részesíteni… ezt garantálhatom!!

Ismét kopogtat. Milyen türelmes… ezen teljesen meglepődöm.

Talán elhoppanálhatnék… naiv gondolat. Pont Ő ne gondolt volna erre? Azért megpróbálom… nem megy… ja, pláne, hogy azt sem tudom, hogy kell. (Felírni: ha ezt túlélem, Luciust megkérni, hogy tanítson meg rá!) Szóval hoppanálás kilőve.

Most már biztos, hogy ő az.

Remegő kézzel nyitom ki az ajtót. A szívem a torkomban dobog.

És ott áll Ő, ismét teljes életnagyságban, arcán kegyetlen vigyorral. Magamra erőltetek egy halvány mosolyt (mentsük, ami még menthető), és készségesen beljebb invitálom.

Arisztokratikusan lépdel be szobámba, majd amint bezárul az ajtó, egy hirtelen mozdulattal felém fordul, és a falhoz présel. Nem volt különösebben durva, inkább az én meglepetésem volt nagy.

Tekintetét az enyémbe fúrja, és néz.

Nem szól semmit, csak néz… és vigyorog. Nem az a megszokott, kegyetlen, őrületet tükröző vigyor, de semmivel sem kellemesebb annál.

A hideg futkos a hátamon ettől a vigyortól, de nem kapom el tekintetem. Kitartóan nézem, és közben érzem, hogy elpirulok. Ennél rosszabb már nem is lehetne.

Ismét tévedtem.

Észre veszi zavarom. Közelebb hajol hozzám. Érzem hűvös leheletét a nyakamon. Megborzongok.

Felemeli hideg kezét, végigsimít arcomon, körberajzolva ajkaim vonalát, majd egyik tincsemet vékony ujjai köré fonja.

Még mindig nem szól semmit, csak néz.

Felőlem, játszhatjuk ezt. Ha azt hiszi, hogy majd mindent magamtól bevallok, akkor nagyon is téved! Tagadok, ameddig csak lehetséges.

- Tegnap este elfelejtett valamit megemlíteni, kisasszony – szólal meg végül halkan, s arcát egész közel tartja az enyémhez.

- Nem tudom, mi lehetett az… - vágok ártatlan arcot, de közben érzem, hogy a pánik kezd elhatalmasodni rajtam. A fenébe! Hol van ilyenkor Lucius?

- Ugyan már. Igen megbízható forrásból sikerült tudomást szereznem arról, hogy ellentétben az eddigi hiedelmekkel, kegyed mégsem mugli.

- Öööö… (na, ez aztán az értelmes válasz!) Igazából még én sem nagyon tudom, mert tudja…

- Fölösleges magyarázkodnia – int csendre. - Nem azért jöttem, hogy a származását megvitassuk – suttog sejtelmesen a fülembe, majd pálcáját meglendítve egy díszdobozt varázsol az ágyamra. – Ma este tartok egy kis összejövetelt, és szeretném, ha Ön is ott lenne, természetesen, mint Lucius kísérője. És igen nagy örömet okozna, ha az általam kiválasztott ruhát viselné.

Válaszomat meg sem várja, kezet csókol, miközben kígyó szemei arcomat fürkészik, majd küld még felém abból a fura mosolyából egyet, és magamra hagy.

Csak mikor léptei teljesen elhalnak, engedem ki a levegőt tüdőmből, s roskadok le a földre.

Huhh, ezt szerencsére ép bőrrel megúsztam, viszont kaptam egy „exkluzív meghívást” a rezidenciájába, amit igen csak nagy botorság lenne visszautasítani.

De vajon mit akarhat?

Nem tetszik ez nekem, de nincs mit tenni. Szerencsére Lucius is velem lesz, bár tegnap este sem volt nagy segítségemre.

Hát akkor nincs más választásom, mint elő a griffendéles bátorsággal... és naivitással (vagy ostobasággal?): és bízzunk benne, hogy megint csak felolvasó estet szeretne...

Na, jó! Ennyire naiv én sem vagyok.

Merlin, kegyelmezz!