Egy bólintást kapott válaszul. A lány szép lassan levette a kendőt, mire a férfi első hozzáfűznivalója az volt: – Boszorkány.

S a lány mosolyával egyidejűleg felsóhajtott.

***

A lány kipirultan pihegett a szőke hajú fiú mellkasán, aki átölelte a karjával. Hermione kis idő múlva felemelte a fejét, és beletúrt göndör hajtincseibe. Mélyen belenézett a fiú szürke szemeibe. Néhány percig szótlanul bámultak egymásra, majd a lány törte meg végül a csendet.
– Nem lesz neked túl nagy bajod akkor, ha a szüleid megtudják, hogy egy sár…
A fiú az ajkaira tette a kezét.
– Csitt… – suttogta. – Ne törjük meg a pillanat varázsát.
Megcsókolta a lányt, de az elhúzódott tőle.
– Én, tényleg féltelek – mondta.
– Nem kell, apám nem tudhatja meg. Hacsak a lökött barátnőd nem nyögi el az ágyban.
– Vivus tudja tartani a száját. Hidd el – védte meg barátnőjét a másik.
– Persze, mivel apám kitölti a száját! Ezt az aprócska tényt, ne feledd. Különben mi baja volt a harmadik gráciának? – simogatta meg a lány alkarját, felfelé haladva, a nyaka felé.
– Basszus meg kell keresnem Vivust! Jó, hogy szóltál, bocsáss meg Draco, de mennem kell.
– Mi, na, ne, mégis miért? – ocsúdott fel a fiú.
– Ő még nem tudja a hírt. Nem tudod, hova szoktak menni az apáddal? Ezt az egyet, soha nem hajlandó elmondani nekünk. Nem tudom, hogy miért – mondta, miközben magára kapkodta a maradék ruháit. Draco, látva a lény elhatározását, elkezdett öltözni.
– Sajnálom, de nem mondhatom el. De ha leírod, hogy mit akarsz attól az embertől, aki most fosztott meg egy jó kis szextől minket…
– Draco, tényleg sajnálom. Elhiszed? Tudod mennyit, kockáztatok nap, mint nap hogy veled legyek? Erre nem gondolsz?
– Jó, én kérek elnézést. Írd le és elviszem nekik. „Amit persze egyikőjük se érdemel meg!” –gondolkodott a szőke, és kereste, az eheti búvóhelyét, ahova az apja és a kis kurvája mehettek. Nem kellett sokáig gondolkodnia, mire rájött: „a Szükségek Szobája, hát persze, hogy eddig miért nem jutott az eszembe.”

Egy gyors csókot nyomott szeretője ajkára, a mielőbbi viszontlátás reményében. Néhány gyors lépéssel az ajtónál termett. Onnan még egyszer visszanézett a lányra.
– Ezért még sokkal tartozol nekem! – mondta semleges hangon, de a szemében különös fény csillant.
– Majd, ha kézbesítetted, és meghoztad a válaszát, akkor megjutalmazlak – mondta pajkosan a lány.
– Reméltem is… – mondta kaján vigyorral a száján a fiú – Megyek is.
– Várlak – suttogta a lány, a csukott ajtónak.
A fiú roppant ideges volt. Tudta, hogy ki kell találnia valami fedő sztorit, amivel elhívhatja azt a kis cafkát az apja mellől. Az ugyanis nem tűnt jó indoknak, hogy annak a sárvérű barátnője tőle – Dracotól – levelet küld neki.
Mikor odaért a Szükség Szobájához, megtorpant. Nem tudott ellenállni a kísértésnek. Óriási, leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy elolvassa a levelet.
A kis pergamenlapon csupán egy rövid szöveg állt.

Vivus! Beszélnem kell veled, sürgősen! Gyere, mihelyst tudsz, a Griffendél–toronyba! Judyról van szó!

De mielőtt belépett volna az ajtón, az magától kinyílt. Gyors egy kiábrándító bűbáj használata után várva várta a kilépőt. Reménykedett benne, hogy mára végeztek a „dolgukkal”, és nyugodtan beszélhetett Luciussal. Vivus, arcán egy önelégült mosollyal, indult el a Griffendél–torony irányába.

„Na, ez is meg van oldva és még a levelet, se kell odaadnom. De hol van apám?„– húzta fel Draco a szemöldökét, majd óvatosan, még mindig kiábrándító bűbáj hatása alatt belépett a szobába.

A döbbenet enyhe kifejezés arra, amit akkor érzett. Az apja a franciaágyhoz volt kötözve, és láthatóan dühös volt. Dühös? Ez enyhe kifejezés, aki most látta volna Lucius Malfoyt, az megmondhatta volna. A férfi rángatta a kötelét, ordított és szitkozódott.

– Az a szuka, én megölöm! De előbb Pitont. Áh… rohadt kötelek! Hogy mert így itt hagyni?

„Ha most felfedem a kilétem egyszerűen, megöl, de nem hagyhatom itt.”– morfondírozott magába Draco. Aztán nem hitt a fülének.

– Egy Malfoyjal senki se bánhat így! Merlinre, csak baszni akartam egy jót, erre kikötőz, felingerel és így itt hagy, mondván:
– Előbb az ígéreted drágám. Utána azt teszel velem, amit csak akarsz. Na, én most megyek. Meg kell tudnom, mi van Judyval. –utánozta a lány meleg hangját.
– EZT SENKI se teheti velem.

Egy hang térítette magához, észre se vette, hogy az ajtó nyitva van. Ami csak egyet jelenthetett, valaki bejött.

– Apa?

– Merlinre! – akadt ki az idősebbik Malfoy – Fiam! Nem látsz a szemedtől?
– De csak…
– Folytatod tovább a süket beszédet, vagy képes vagy végre segíteni? – kérdezte dühtől kipirult arccal Lucius.
– Persze, hogy segítek, apa – motyogta Draco megszeppenten – Libera!– suttogta, s egy pálcasuhintással megszabadította kötelékeitől az ágy foglyává vált férfit.
– Jut eszembe – kezdte el – Mit kerestél te itt?
– A kurvádat…
– Nagyobb tisztelettel beszélj róla! Mert…
– Mert mi lesz? Büntetésbe küldesz?
– Nem. Kitagadlak – mondta Lucius abban a hitben, hogy szavaival sikerült nagy hatást gyakorolnia a fiúra.
– Anyám nem hagyná – vonta meg a vállát a fiú – Meg egyébként is, akkor annyi lenne a tekintélyednek.
– Nagyobb tisztelettel beszélj velem! Az apád vagyok!
Sajnos – mondta volna legszívesebben a fiú.
– Bocs, apa, de mennem kell – végül csak ennyit mondott. Útját a szoba felé vette, ahol szeretőjét hagyta nem is olyan régen.

***

A kastély alagsorában, egy férfi idegesen rótta a folyósokat.
„Nem, nem lehet terhes. Ha mégis biztos nem tőlem van a gyerek, hisz mindig védekeztünk. Legalábbis úgy rémlik. Most mi legyen? Ha kiderül, lőttek a Roxfortnak, és lőttek nekem is. Megöl a Nagyúr.”
– Perselus? – szólította meg egy szigorú hang. Tekintettét felemelve Piton megpillantotta McGalagonyt.
– Igen, Minerva?
– Albus hívat az igazgatóirodába. Nagyon mérges.
– Értem.
– Nem tudom mit tett…
– Jobb is, ha nem tudja, még magam sem tudom.
– Csak annyit szerettem volna mondani – szólt a nő – hogy legyen bármi is, tudja, hogy én ön mellett állok.
– Köszönöm, Minerva – bólintott üres tekintettel a férfi – Azt hiszem most jobb lesz, ha indulok…
– Kitartás Perselus! – mondta professzorasszony, és egy pillanatra a férfi kezére tette a kezét.
Pitonnak fogalma sem volt róla, hogyan jutott el az igazgatói irodába. Kopogásra emelte a kezét, de az ajtó azon nyomban feltárult.
– Áh! Már vártam Önt, Perselus! – hallatszott az igazgató hangja.
– Miért hívatott, igazgató úr? – azon volt, hogy hangja ne áruljon el semmilyen érzelmet.
Nem. Eldöntötte, tagadni fog mindent, mindegy mit mond a lány, vagy annak a drágalátos barátnői.

– Miss Fenson ügyében hívattalak. Tudomásomra jutott egy bizonyos információ. Mióta tart?
– Mégis micsoda, Albus? – „menteni, ami még menthető” zakatolt Piton agyában egy mondat.
– Ne nézz hülyének, Perselus! Tudom, hogy te vagy a gyerek apja! – csattant fel az igazgató.
– Ezt honnan veszi? – „Menteni, ami még menthető. Menteni, ami még menthető. Csak semmi pánik, jaj, én pánikolok!”
– Miss Fenson elmondta.
„A kis… csak kerüljön a kezem közé. „
– Jól van? A gyerekkel mi van? – megadva magát rogyott le a székbe, arcát a kezébe temetve.
– Semmi baj, csak egy kisebb kedélyingadozás volt a rosszullét hátterében. Perselus, drága fiam, hogy tehetted ezt?

– Őszintén, Albus?
– Igen.
– Nem tudom – rázta meg a fejét a férfi.
– Szereted azt a lányt egyáltalán, vagy csupán arra volt jó, hogy kielégítsed a vágyaidat?
A férfi nem válaszolt, arcát a tenyerébe temette. Erre a kérdésre ő maga sem tudta a választ. Valóban… Szereti ő a lányt?
Ha nem, akkor nem érdemelte meg, hogy ez történjen. De ha szerette is, akkor sem érdemelte meg, hogy ez történjen vele. Velük.
Egyetlen rossz lépés, döntés milyen balszerencsétlen következményekkel járhat! Tönkre tették a jövőjüket. Beszélnie kell a lánnyal, ebben biztos volt. Beszélnie kell… Meg kell győznie, hogy nem tarthatják meg a gyereket. Ő maga sincs felkészülve egy gyerekre. Sőt, azt hiszi, soha sem lesz. Egy tizenéves lány meg főleg nem vállalhat magára ekkora felelősséget.

– Albus, lemehetnék a gyengélkedőbe? Beszélnem kellene az ifjú hölggyel.
– Mit akarsz tenni? Ugye nem... – de nem tudta befejezni mondatát, a másik közbeszólt.
– Majd Miss Fenson mindenről tájékoztat.
– De te vagy a tanár! Én tőled akarom hallani! Nem érted? Perselus, annyi mindenért kellett szenvedned, ne dobj el mindent magadtól. Én segíthetnék.
– Mégis miben?! Mit gondol, Albus? – hangja csöpögött a maró gúnytól – hogy néznének rá a társai, a szerettei? Maga ezt nem értheti – váltott át magázásba, azzal egyedül hagyta az igazgatót.
– Igenis értem. És sajnálom fiam.

***

– Miss Fenson, kérem, igya meg ezt az erősítő főzetet. Kérem – kérlelte a javasasszony.
– Köszönöm, de nincs rá szükségem. Nekem most el kellene mennem.
– Pompy, Miss Fenson – lépett be az ajtón Piton.
– Perselus. Mi járatban?
– Albus küldött, beszélnem kell a hölggyel. Négyszemközt – fűzte hozzá, mikor az idősebb nő, még mindig ott állt az ágy mellett.

– Rendben – bólintott a javasasszony – Kapnak negyed órát, de nem többet, a lánynak pihenésre és nyugalomra van szüksége.
– Elég lesz – bólintott a férfi. Majd nyelt egyet.
A nő elhagyta a helyiséget.
A lány nagyon nehezen tudta csak magát ülőhelyzetbe tornászni.
– Miért jöttél ide, Perselus? – kérdezte, alig hallható hangon.
– Beszélni akartam, Önnel – kezdte a szokásos, hideg tanári stílusában.
A lány összevonta a szemöldökét, ez a modor nem ígért sok jót.
– Miért jött ide? – sóhajtott egyet.
– Rólunk szeretnék beszélni, és a gyerekről, akit a szíve alatt hord.
– Az ön gyerekéről, professzor úr – javította ki a lány.
– Részletkérdés…
– Úgy gondolom, hogy nem az, kedves tanár úr – mondta hidegen a lány – Azt hiszem, sejtem, mire akar kilyukadni – mondta Judy – A válaszom pedig nem…
– De hát nem érted?! – fakadt ki a férfi – Tönkreteszed a saját életedet, hogy fognak rád nézni a barátaid és a rokonaid. Állandóan rosszalló tekintetekkel fogod szemben találni magad…
– Nem lennék képes kioltani egy olyan életet, ami bennem növekszik.
– Nem érez, és nem is tud az őt körülvevő világról még semmit – próbált érvelni a tanár.
– Maga ezt nem érti…
– Igenis értem! Csak értsd meg végre! Tönkreteszed az életedet! Fiatal vagy! Rengeteg lehetőséged lesz még…
– Maga nem miattam, aggódik – rázta meg a fejét a lány, s közben tekintetével az ágy takaróját fixírozta. Nem akarta, hogy a férfi meglássa a szemében gyülekező könnyeket. Nem érdemli meg – Attól fél, hogy beszennyezi az egész a hírnevét…
– Nem! – vágott a szavaiba Piton – nem erről van szó. Csupán nem akarom, hogy elrontsd az életedet egy meggondolatlan cselekedet miatt.
– Meggondolatlan? – kérdezett vissza a lány – Meggondolatlan? – ismételte a szót – Maga azt hiszi… Hát takarodjon innen! Most! Nem akarom látni!
A férfi nem mozdult, csak nézte a lány kirohanását.
– Nem hallotta? – kiabált Judy – Menjen ki, és ne is jöjjön vissza többet!
A férfi ellenkezett volna még, de a szeretője kezében ott volt a pálcája. Nem mert ellenkezni. Így, gyors léptekkel elhagyta a szobát.
Alig tett meg a folyosón néhány lépést, amikor összefutott Miss Crowwal.
„Már csak ez hiányzott!” – gondolta.

– Professzor.
– Miss Crow, mi járatban erre?
– Ccc… pont maga ne tudná? Éppenséggel a barátnőmhöz igyekszek. Mint bizonyára tudja, terhes. Egy görénytől.
– Miss Crow, fogja vissza magát. Egy tanárával beszél – szűrte a szavakat a bájitalprofesszor.
– Egy volt tanárával, gondoltam ezt így mellékesen megemlítem – próbált meg elmenni a férfi mellett, de az a karjánál fogva a falhoz passzírozta.
– Mégis miről beszél kegyed? Tán nem hallott még róla, de még jó sokáig fogom rontani itt a levegőt, hogy egy régebbi mondásával éljek.
– Piton! Hányszor mondjam még? Hagyja Békén Vivust!
Piton egy rántást érzet, a következő pillanatban pedig már a folyosó padlójáról nézett vissza egy nagyon dühös, szürke szempárba. A végső kegyelemdöfést, egy gúnyos hang adta meg neki.
– Én szóltam, professzor. Ajánlom, hogy ne merjen Judy közelébe menni.

A hír hidegzuhanyként érte.