- Kérdezhetek valamit? – suttogta halkan Hermione a nappali ajtajában állva.

Fázósan húzta össze magán a vastag köntösét, ám meztelen talpát bántotta a hideg talaj. Félénken állt, nem merve belépni a helyiségbe. Tekintete érdeklődve futott át a férfin, amint az ölébe teszi az olvasmányát, és rosszallóan méri őt végig. Már szinte fordulni akart, hogy visszatérjen a szobájába, mikor a férfi kedves hangja megszólalt.

- Egy feltétellel – kezdett bele Perselus, s mikor látta, hogy a lány újra rá figyel, folytatta -, ha most azonnal bejössz, leülsz, és nem várod meg a padlón álldogálva, hogy megfázz! – Az utasításra Hermione lassú léptekkel belépett az ajtón, s a férfival szemközti fotelhez sétált. Miután leült, lábait felhúzta, s átölelte, majd lágyan ringatni kezdte magát.

A férfi figyelte gyámleánya minden rezdülését, mint az elmúlt két hónap minden pillanatában. Tudta jól, Hermione még jobban be van zárkózva, mint a szülei halála előtt, s ő az egyetlen ember, akihez legalább szólni hajlandó. Természetesen a Roxfort tanáriában ez volt a legfőbb beszédtéma, mely szerint a griffendéles lány „megnémult”, a tanórákon nem jelentkezett, nem érzékelte, hogy ha valaki szólt hozzá, de a jegyei nem romlottak, s ugyanolyan alapos és precíz munkát végzett, mint korábban minden alkalommal.

A tanárok valamennyien megértették, hogy a lány nehéz időszakon megy keresztül, hiszen elvesztette a szüleit, de senki nem értette közülük, hogyan is lehetségesebb, hogy éppen a minden diák által rettegett Piton professzorban lelt támaszra. Fel nem tudták fogni, milyen kapcsolat alakult ki a két oly’ elzárkózó és magányosan tengődő fél között, de abban egyöntetűen megegyeztek, hogy ez vagy mindkettejükre nagyszerű hatással lesz, és nyitottabbak lesznek mások irányába, vagy még egymást is tönkreteszik mély depressziójukban.

Szinte természetes volt, hogy villámsebességgel terjedt szét a kastélyban a hír, miszerint a Mardekár ház feje lesz önként a mindenki által gyűlölt és lenézett griffendéles Hermione Granger gyámja, ezért jó páran megdöbbenéssel fogadták a hírt, míg mások a sértegetések céltáblájává tették a lányt. Draco Malfoy viselte a legrosszabbul a tudatot, hogy nagyra tartott keresztapja egy sárvérűt pesztrál, így elfordult tőle, míg Hermionét mély megvetéssel, és állandó lelki kínzással illette.

Perselus megpróbálta enyhíteni a lány szenvedésit, ámbár jól tudta, miatta is bántják annyit a társai. Mikor felajánlotta neki, hogy ha meggondolta volna a döntését, akkor még visszakozhat, Hermione zokogni kezdett, és azzal vádolta a férfit, hogy azért ajánlja fel a lehetőséget, mert valójában ő gondolta meg magát, és mégsem akarja örökbe fogadni a lányt, mert csak teher számára. A professzor talán ekkor fogta fel igazán, mennyire is ragaszkodik hozzá ez a védtelen gyermek. Azóta az este óta tudta, nem szabad magára hagynia őt, meg kell változtatni az emlékekben látott eseményeket, nem halhat meg, mert van valaki ebben a kopár és sötét világban, akinek ő az utolsó mentsvára.

- Mintha kérdezni szerettél volna az előbb valamit – mondta Perselus, miután a lány hosszú percek óta csak ült a fotelben és ringatta magát.

- Igen, persze – felelte hirtelen, mint akit álomból keltettek fel. – Csak azt szerettem volna - persze ha tapintatlan a kérdés, nem várok választ - ha elmondod, miért fogadtál örökbe? – Hermione szörnyen kínosan érezte magát, de tudni akarta, hogyan is történhetett meg az a csoda, mely szerint ez a férfi segíteni próbál az ő fájdalmán.

- Sose változol, az örök tudásvágy – gúnyolódott kedvesen a tanár, de a lány nem sértődött meg.

- Kérlek, ne vicceld el, inkább csak mondd meg, hogy nem szeretnél erről beszélni!

- Szó sincs erről – felelte ismét komoly hangon Perselus, s mélyen a lány barna szemeibe nézett. – Túlságosan is emlékeztettél valakire, akit egykoron ismeretem, akinek hasonló gyerekkora volt, mint neked. Nem akartam, hogy számodra is ugyanolyan folytatás következzen, mint amiben neki része volt.

- Miért, mi történt vele? – kérdezte halkan, de annál érdeklődőbben a lány.

- Csupa rossz döntést hozott, mert hitte, hogy jobb lehet a sorsa. Aztán belebukott, mert sehol sem lelte meg a helyét, soha. Egyetlen apró reménye van csak neki az életben, hogy jó ember lehessen, de minden bizonnyal élete végéig félni fog, hogy ezt az esélyt is elszalasztja, és hibázik – magyarázta Perselus, Hermione pedig figyelmesen hallgatta minden szavát.

- Miért félsz a jövőtől, nem lehet rosszabb, mint a múlt vagy a jelen? – tette fel végül a kérdést hosszas gondolkodás után, mire gyámapja szeme elismerően megcsillant.

- De az esély megvan, hogy jobb lehet. Ha nem szúrom el, és tudok rajtad segíteni legalább annyival, hogy otthont nyújthatok neked, már könnyebb lesz a lelkiismeretem.

- Már többet tettél értem, mint bárki más a szüleimen kívül – mondta elérzékenyülve Hermione, s egy könnycsepp folyt végig az arcán.

- Mégis úgy érzem, még közel sem eleget. Őszintén köszönöm neked, Hermione, hogy segítesz jobb emberré válnom! – A férfi szavai talán még soha nem csengtek korábban ilyen őszintén, mint mikor a lány könnyektől csillogó tekintettel rámosolygott, ráadásul azok nem a bánat, hanem az öröm könnyei voltak.

A lány boldogan mászott át a férfi mellé a kanapéra, s hozzábújt, megölelte, mint egy kislány öleli meg az imádott édesapját. Mert Hermione, ha nem is mondta ki, valahol legbelül, a szíve mélyén, már úgy tekintett Perselusra, mint a visszakapott családra. És ezért az érzésért még mások sértéseinek céltáblájának is megéri lenni.