1.fejezet - A tanár!


A Fehér Rózsa nevű bentlakásos iskolában vagyunk, épp irodalomóra folyik a 9/b termében. Egy lány, haja rövid szőke kleopátra-szerű, szeme élénk kék, a ruhája egy fűzős fekete top és egy fekete nadrág, amiről láncok lógnak le, kezén hálós kesztyű, ami a könyökéig ér, ezért nem takarja a sárkány tetoválást a karján, feláll majd kiáll az osztály elé, valamit elkezd olvasni.
- És a lány eltűnt, szerző Sayera. Hol vagyis én - és már a verssel folytatja.

Egy olyan helyen élt hol magában volt,

Nem vágyott ő magányra s csendre.

Inkább egy zajos életre,

De a sorsa közbe szólt.

Irányítani akarták,

De ő nem engedte.

Ezért magát,

Csendbe és magányba vetette.

De, már madzagon rángatják,

Nem érdekli már, hogy él-e vagy hal.

Csak amit oly rég akar,

Boldogságot lelkébe, Szerelmet szívébe.

De már késő, halovány remény sincs,

Mert őt a magány magával ragadta.

De még látni őt viharos éjszakán,

És ha szólni akar hogy segíts neki, eltűnik - fejezte be így a szomorú hangulatú verset. Az osztály csak néz érthetelenül, hogy ez mi volt, majd jön az első vélemény.
- Nekem tetszik, főleg ha depressziós az ember, meg enyhén őrült is - kiabálja be az egyik fiű. Az osztály töbi tagja is követi, Sayera lassan a helyére ül.
- Hát érdekes vers volt Miss Hol, hármas - mondja a tanár majd a naplóhoz megy. Az órának vége Sayera rögtön hátramegy az udvaron, és a nyakláncát szorongatja, könnycseppek hullanak a szeméből.
- Mért hagytatok itt, tudom hogy hallasz! - mondja magában Sayera, majd a földre térdel és földhöz vágja a nyakláncot. Eltörik. Egy fiú nézte végig a jelenetet, bár ha közelebbről meg nézzük már inkább férfi, haja barna, válla alá ér, szeme sötét színű szintén barna, ruhája egy fehér izompólóból és egy fekete laza halásznadrágból áll, a felsője miatt jól látszódnak a tetoválásai. Az idegen csak mosolyog azon, amit a lány művel itt, Sayerának feltűnik, hogy figyelik, a könnyes szemeit a férfira veti, az gyorsan lehúzza a vigyort a szájáról, mert észre veszi, mennyire bántja valami a lányt.
- Hello - mondja Sayera semmi hangsúly nélkül.
- Hello! - válaszol vissza a férfi, majd segít felállni a lánynak. Sayera nem szívesen fogadta a segítséget.
- Kösz - mondta alig hallhatóan, majd ment volna el, de az idegen visszarántotta és valamit a kezébe nyomott. A nyaklánc darabjai voltak.
- Erik, és te? - kérdezte kedvesen a férfi. A lány a nyaklánc medájának a hátuljára mutat. "Sayerának, édesanyádtól. Bocsáss meg" ez állt a medál hátulján.
- Értem, szóval Sayera, érdekes név - és miközben ezeket mondta, elindul a bejárat felé, de még kiabált valamit a lánynak, de ő sajna már nem értette, mert túl messze volt. A következő óra úgy tűnt, hogy elmarad, mert nem jött be a tanár. A kiabálások közepette egy férfi lépett be a terembe, a helyettesítő tanár. Az osztály illedelmesen felállt, a lányok majd elaléltak, annyira helyes a helyettesítő, kivétel Sayera, mivel őt lekötötte az írás, azt se vette észre, hogy bejött valaki. A férfi közeledett a lány felé, majd kikapta a papírt a kezéből. Sayera megdöbbent, hogy ki áll előtte, Erik volt a helyettesítő. A férfi elkezdi olvasni a verset, mosolyog, a lány azt hiszi, hogy viccesnek talája a versét, ezért felháborodottan kitépi a kezéből.
- Nyugi, szerintem indulnod kéne a helyi versenyen, én is zsüritag vagyok - mondta enyhén nevetve Erik. A lányok többsége rögtön elkezdte kiabálni, hogy ők mennyire szeretik a verseket, ám a 'tanár urat' nem nagyon érdekelte.
- Felolvasnád a versedet, hogy azok ott - és az osztályra mutatott - megtudják, hogy mi is az a vers. Sayera bólintott.
- Halálos szerelem a címe - kezdi a lány, majd folytatta.

Szívük egy ritmusra dobban,

Egymást még senki se szerette jobban.

Ha felnéztek együtt a csillagokra,

Olyan volt mintha ott lettek volna.

Kéz a kézben ölelték egymást.

Testük égett a forró vágytól,

Együtt nem féltek a haláltól.

De egyik pillanatról a másikra,

A fiú beleesett egy másikba.

Kimondta azt amit nem kellett volna a halál szavát:

- Szeress inkább valaki mást!

Otthon a lány kukába dobta,

Amiket szeretettel a fiútól kapta.

A kis kupacot megnyújtotta,

Arcát lehajtotta.

Majd lefeküdt a rideg, megcsalt ágyra,

*Kezében fényképet szorongatva.

Szíve meghasadt, vére folyt,

Arca a pengére fordult.

A ház égett, a lány vére folyt,

A lány élete nem folytatódott.

A fiú nélkül üres volt az élete,

A halállal a fiút elfeledhette.

Az osztály döbbenten nézett, senki se szólt semmit. Erik végül megtörte a csendet.
- Ez már vers, színtiszta érzelem van benne, öröm, mert együtt voltak, de bánat is, mivel a fiú másba szeret és a lány ezt nem bírta élve. Remek munka Sayera, szeretném ha fejlesztenéd a képességeidet du. különóra oké? - tette fel nyugodtan a kérdést a lánynak. Sayera enyhén piros volt mert örül hogy végre valakinek tetszett a verse.
- Oké - és hogy megmutassa, hogy ő már ismeri a tanár urat, folytatta - és köszönöm a segítséget az előző szünetben, Erik.
Az osztály ledöbbent, hogy a különc már ismerte a tanárt.

SULI UTÁN

- Tudod ez igazán felesleges, jó nekem a suliban is! Eddig is itt írtam, nem akarok máshol írni! - veszekedett Sayera Erikekl, aki el akarta vinni valahova, mert az osztályterem nem éppen ihletet adó hely, de a lánynak nem nagyon tetszik az ötlet.
- Miért nem akarsz valahova elmenni? Csak nem félsz? - kérdezte illedelmesen a férfi. Sayera nem válaszolt, csak némán bólogatott.
- Más örülne, hogy kijuthat innen, te meg inkább itt maradnál? - kérdezte értetlenül.
- Tudod hétéves koromban kerültem ide, azóta nem voltam sehol, csak a temetőben 5 éve -válaszolt szomorúsággal a hangjában, és lehajtotta a fejét. Erik közelebb húzta magához és felemelte a fejét úgy, hogy pont egymás szemébe nézzenek, a lány meglepődött és eléggé erősen elpirult.
- Nyugi, nem lesz semmi baj, csak ide a közeli George Lisa parkba megyünk - mondta Erik majd átkarolta Sayera derekát, és elindultak kifelé. A kapunál egy kicsit lassan haladtak. A park gyönyörű volt, tele virágokkal és fákkal, a park közepén egy tó van, körülötte padokkal. Az egyiken több mécses és virág volt, Sayeráék a mellete lévő padra ültek.
- Miért hívják így a parkot? - kérdezte a lány.
- Kb. 8 éve történt, Lisa és George jegyesek voltak, de kiderült, hogy Lisának súlyos betegsége van, de nem mondta el George-nak. Ám idővel feltűnt neki, hogy a lány mindennap egyre rosszabbul van, végül kórházba kellett mennie. Az orvosok az mondták, talán egy-két napja van még. George nem akart úgy élni, hogy nincs vele Lisa. A lány megkérte, hogy hozza el ide a tóhoz, mert itt kérte meg a fiú a kezét. Az orvosok megtiltották, hogy Lisa kimenjen akár a kórteremből is, de George-nak sikerült kivinnie őt. Épp tél volt, éjszaka akár 15-20 fok is lehetett. De ők egészen hajnalig ott voltak azon a padon,Lisán csak a hálóinge volt, George próbálta felmelegíteni, de ő is fázott. Amikor észrevette, hogy Lisa már nem lélegzik, beoltotta magát egy méreggel, és várta, hogy hasson. Reggel már megfagyva találták meg őket. Röviden ennyi, az ő emlékükre nevezték el így a parkot és azért van azon a padon annyi virág meg mécses - mondta végig a történetet Erik.
- Eléggé szomorú történet, de még is ostoba - mondta Sayera.
- Mért? - kérdezte felháborodva.
- Miért kéne azért meghalnia, mert szeret valakit, ha tovább élt volna úgy is talált volna valaki mást - válaszolt hűvösen.
- Azért mert tudta, hogy nem tud majd mást úgy szeretni, mint őt - vágott vissza a férfi. Sayera csendben maradt és a vizet nézte.
- Lassan indulnunk kéne - mondta a lánynak, majd indultak.

OTTHON

- Szia! - köszönt el Sayera és bement a szobájába. Egy sikoly.
- Anya?! - és közben az ágyon ülő nőre nézett, aki csak bólogatott majd odaszaladtak egymáshoz és megölelték egymást.