14. fejezet

Nem mertem semmilyen mozdulatot tenni a hátam mögött álló démonvadász miatt, aki még mindig pisztolyt fogott rám. A szobában tapintható volt a feszültség, hiszen senki sem tudta mit kéne tennie. Még Henry se elég gyors hozzá, hogy egy végezetes lövés előtt ki tudjon szabadítani ennek az őrültnek a karjai közül. Annyi előnyünk volt, hogy Deanéket közben kioldozta Henry, így ők is szabadon tudtak mozogni.
- Na jó én most kisétálok a kiscsajjal együtt, de ti szépen itt maradtok. – jelentett be a mögöttem álló srác, majd szépen lassan elindult az ajtófele.
A fiúk meg sem mozdultak, hogy ne idegesítsék föl a démonvadászt, mivel végig őket nézte, amíg kinyitotta az ajtót.
- Tedd azt le szépen. – hallottam Jamie hangját a folyosóról, miután kinyílt az ajtó.
Kihasználva, hogy a srác figyelme elterelődött rólam, kicsavartam a csuklójából a fegyvert, ami messze elrepült a szobában, majd a karjánál fogva átlendítettem őt a vállamon. Hatalmas csattanással érkezett a földre. Jamie belépett a szobába, és rászegezte a fegyverét a démonvadászra.
- Becsuknád az ajtót Kate? – kérdezte Jamie, mire nem is válaszoltam, csak eleget tettem a kérésének.
Épp hogy kattant a zár, hangos lövéseket hallottam mögülem. Tudtam, hogy mi történt mégis hátra fordultam a zaj irányába. Jamie pontosan a homloka közepén találta el a fickót. Örültem, hogy megmentett, de az nem szerepelt a terveim között, hogy kinyírunk valakit.
- Remek, már csak négy maradt. – mondta elégedetten Jamie, miközben eltette a fegyverét.
- Ööö, mindegyiküket meg fogod ölni? – kérdeztem döbbenten.
- Hát csak így vagy biztonságban. – magyarázta - Mindegy nekem most mennem kell.
- Várj! Mi ez az egész? – kérdezte Sam értetlenül.
- Kate mindent elmond majd. Na később még találkozunk Sammy. – mondta Jamie majd elment.
- Szerintem bejössz neki. – jegyezte meg Dean, miközben oldalba bökte Samet.
- Fogd be! Szóval ki is ez a csaj? – kérdezte Sam.
- Egyelőre nekem is elég zavaros ez az egész, de elmondok mindent, amit tudok. Persze előtte tűntessük el a holttesteket.
- Áh, bízzátok csak rám. – ajánlotta Henry, és meg sem várva válaszunkat hozzá is látott a három hulla szállításához.
Szerencsénk van, hogy egy vámpír is van a csapatunkban, mert így néhány dolog könnyebb, no meg gyorsabb is. Henry alig öt perc alatt tűntette el a testeket, így utána rögtön hozzákezdtünk beszélgetésünkhöz a konyhában.
- Tehát Jamie Campbellnek hívják és az a feladata, hogy megvédjen engem.
- Miért kéne megvédeni téged? – kérdezte értetlenül Henry.
- Nos, az elmúlt pár napban, amíg nem voltam itt, feltámasztottam Latimert, aki egy nagyon fontos személy a démonok körében. Emiatt most négy profi vadász van a nyomomban, akiknek feltett szándékuk, hogy megölnek engem.
- Ez így egyszerre kicsit sok volt Kate... – nézett rám döbbentem Henry - Ha fel is fogom, hogy feltámasztottál valakit, az okát akkor sem értem.
- Alkut kötöttem az eddig üldözött démonnal, az életemért cserébe. – válaszoltam tömören - Tudjátok, lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de túl könnyen ment ez a feltámasztásos-dolog.
- Ezt, hogy érted? – kíváncsiskodott Sam.
- Nem is tudom. Valami nehezebbre számítottam, de olyan egyszerű volt, akár a cipőkötés. Csak követtem a szabályokat, és sikerrel jártam. Ráadásul első próbára összejött. Olyan volt, mintha a véremben lenne ez az egész… - mondtam, miközben idegesen tördeltem a kezemet és egyáltalán nem néztem a fiúk szemébe.
- Nyugi, majd kitalálunk valamit. – próbált nyugtatni Henry.
- Hát remélem is. – mondtam reménykedve.
- Na és ez mi? – kérdezte Dean, aki enyhén belemerült az újonnan kapott könyvembe.
- Jamietől kaptam, a feltámasztásról szól, de igazából tök mindegy. Ne ezzel foglalkozzunk, hanem a démonokkal.
- Igaza van Katenek. Most még nehezebb lett az ügyünk, mint eddig volt. Jobb lesz, ha utána nézek Latimernek, és Crewenek. – mondta Sam, majd kivonult a laptopjáért.
- Olyan ismerősek nekem ezek a nevek. – töprengett Henry – Azt hiszem, én is utána járok. Majd jelentkezem! – köszönt el, majd kiment a helységből, de eközben Sam visszajött a számítógépével.
- Ha az segít a keresésben, akkor had említsem meg, hogy egy egész démon „család” is részt vett a feltámasztáson.
- Mennyien voltak? – kérdezte Sam.
- Húszan, talán harmincan. Nem igazán láttam, mert sötét volt…
- Értem. Hát srácok, nem akarlak titeket ijesztgetni, de eléggé vesztésre állunk. Egy csapat démon, akiknek az élén Crewe és Latimer áll, plusz még ott van a négy vadász is… - jelentette ki Sam.
- És ez az egész az én hibám. – töprengtem hangosan – Jobb, ha én is hasznossá teszem magam, szóval elmegyek a könyvtárba.
- Veled megyek. – mondta Dean, majd végül Samet egyedül hagyva elindultunk a parkolóba.
Életemben először ültem elől Dean kocsijában. Igazából mindig is jobb helynek tűnt, mint a hátsó, de sajnos tévedtem. Semmi különleges nem volt benne, csupán a kilátás volt más. Végül hamar túl tettem magam a csalódottságomon, mert öt perc utazás után meg is érkeztünk a könyvtárba.
- Jamie vállán van egy farkas tetoválás, annak szeretnék utána nézni. – mondtam miközben kiszálltunk a kocsiból.
- Semmi akadálya. – mondta Dean, majd együtt elindultunk befelé.
Megkerestük a legeldugottabb helyét a könyvtárnak, majd összekeresgéltünk egy csomó szimbólumokkal foglalkozó könyvet. Szépen egyesével elkezdtük őket átnézni, reménykedve, hogy találunk valami használható információt.
Több órán át kitartóan kutakodtunk. Körülbelül ezer oldalas könyveket néztem át egymás után, és a végére már homályosan kezdtem látni a betűket, annyira belefáradtam a keresésbe. Kicsit elfordultam az unalmas szövegtől, hogy újra visszanyerjem a látásom. A szemem a velem szemben ülő Deanen akadt meg, aki a „kimerítő” munkája miatt elszundított. Ránéztem a könyvre, amelyen a feje nyugodott, és rájöttem, hogy az még csak az első, amit elkezdett átnézni. Hirtelen nem tudtam mi ütött belém, de levettem a bőrkabátom és betakargattam vele Deant, pedig iszonyúan mérges voltam rá. Ha már vette a fáradságot, hogy eljött velem, igazán segíthetett is volna. Dühösen ültem vissza a székemre, és kezdtem újra a könyvet bújni. Már éppen fel akartam adni a kutatást, amikor ráakadtam egy kis információra.
- A farkas szimbólum egyben jelképezi az agressziót és a falkahűséget. – kezdtem hangosan olvasgatni a szöveget – A zsidó és a keresztény hagyományban elsősorban a gonosz, a rossz megtestesítője, a sátán egyik jelképe. Ugyanakkor ősi, mágikus totemisztikus tisztelete volt az ókori rómaiaknál, tatároknál. A szláv néphagyományban pedig az erdőszellem megtestesítője. – mormoltam magamban.
Ahogy olvastam a szöveget egyre inkább kezdett elveszni bennem a remény. Már épphogy csak átsiklottam a sorokon, amikor megpillantottam a „farkasember” feliratot. Kicsit elgondolkodtam a dolgon, hiszen Jamie egy elég erős csaj, bujkál a világ elől, és ráadásul a munkája is elég titokzatos. Lehetséges, hogy egy farkasember, és a falkájának dolgozik. Elképzelhető, hogy ők akarnak valamire felhasználni engem. Csak az a kérdés, hogy mire…
- Dean ébresztő. – mondtam, miután odamentem hozzá, és rángatni kezdtem a vállát.
Álmosan kinyitotta a zöld szemeit, amelyekben egy csöppnyi értetlenség tükröződött.
- Azt hiszem, rájöttem, hogy Jamie mi is valójában. – mondtam Deannek, aki továbbra is csak kómásan bámult ki a fejéből – Szóval indulhatunk. – fejeztem be a mondatom kissé dühösen, hiszen bármit is mondok most neki, nem igazán jut el az agyáig.
- Oké. – mondta, miközben nyújtózott egy nagyot, így leesett a hátára terített bőrkabátom.
- Ez a tied, nem? – kérdezte, miközben felvette a földről.
- Igen. – válaszoltam zavarodottan, majd kikaptam a kezéből és rögtön bele is bújtam – Na, indulhatunk?
- Persze. – felelte Dean, majd anélkül, hogy visszatettük volna a könyveket a helyére, elhagytuk a könyvtárat.
Az alig öt perces út után fáradtan baktattam fölfele a szobánkhoz Deannel. Egész idő alatt szinte nem is szóltunk egymáshoz, ami egy kicsit feszültté tette a helyzetet. Nem tudtam, mit mondhatnék, hogy miről is beszélgethetnénk.
- Mióta vagy zavarban, ha kettesben vagyunk? – kérdezte Dean nevetgélve, miután végig nézett rajtam.
- Hát… a csók óta. – mondtam zavartan, mivel csak akkor vettem észre, hogy séta közben végig a kezemmel babráltam.
- Hát nem csodálom. Már-már olyan jóképű vagyok, hogy azt se tudd, mit csinálj… - mondta nagyképűen, mire én csak dühös pillantásokat vetettem rá.
- Az igaz, hogy jól nézel ki, de nem emiatt vagyok zavarban. – mondtam haragosan, miközben megálltam és mérgesen néztem rá.
- Akkor miért? – kérdezte, miközben közelebb lépett hozzám.
Automatikus úgy reagáltam, hogy hátrébb léptem, így a kihalt folyosó falának ütköztem. Dean csak mosolygott rajtam, és az egész helyzeten, majd felém lépett, így teljesen elzárva a „menekülési” útvonalakat. A jobb tenyerét a fejem mellé támasztotta a fehére festett falon, és mélyen a szemembe nézett. Bal kezével megsimogatta az arcom, amitől még jobban zavarba jöttem, de nagyon is élveztem a helyzetet. A következő pillanatban gyengéd csókot lehelt az ajkaimra, miután azt sem tudtam, mit tegyek. Nincsenek tapasztalataim az efféle kapcsolatokhoz, ezért teljes mértékben Deanre bíztam magam. Az is igaz, hogy fusztrált ez az egész, hiszen eddig mindig tudtam irányítani a saját ügyeim, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Az érzelmeimre, vágyaimra kell hagyatkoznom, ahhoz, hogy tudjam, mit szeretnék. Abban a pillanatban a legfontosabb vágyamat Dean testesítette meg, így gyengéden visszacsókoltam. A kezeimmel végig simítottam a hátán, így megszűntetve a köztünk lévő minimális távolságot is. Olyan közelről nézhettem Dean szemébe, mint azelőtt még soha. Hirtelen kinyílt a folyosón egy ajtó, és egy negyvenes éveiben járó férfi lépett rajta ki. Deannel rögtön eltávolodtunk egymástól és a saját szobánk felé vettük az irányt. Dean ért oda előbb, és udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, ami be kell, valljam nem tetszett annyira. Nem szeretem, ezeket az idétlen illemszabályokat, mivel bennem nem olyan érzést vált ki, hogy a nőket tisztelik. Mi is ki tudjuk magunknak nyitni az ajtót. Vagyunk olyan ügyesek hozzá… Plusz jobban biztonságban érzem magam, ha nem mögöttem, jön valaki, hanem mondjuk a látóteremen belül. Sőt, ha egy olyasvalakiről van szó, mint Dean, akkor szívesen nézem a formás kis hátsóját…
- Köszi. – mondtam végül ki, de mosolyt nem sikerült az arcomra erőltetnem.
Bementem a szobába Deannel a nyomomban, de Samet nem láttam sehol a nappaliban. Hirtelen beszédhangokat hallottam a konyha felől, így arra felé vettem az irányt. Ahogy közeledtem, rájöttem, hogy női hangot is hallok, nem csak Samét.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem a konyhaajtóban meglepetten állva, amikor megpillantottam Jamiet.
- Én is örülök, hogy újra látlak. – mondta mosolyogva.
- Tudom, hogy mi vagy valójában. – jelentettem ki, miközben beljebb mentem az étkezőbe.
- Igen? Na és mi vagyok?
- Egy farkasember, vagy vérfarkas. Ahogy tetszik. – válaszoltam nyugodtan, végig a reakcióit figyelve.
- Egész hamar rájöttél. Gratulálok! – közölte mosolyogva, miközben felállt az asztaltól.
- Micsoda? Mégis mi ez az egész? – kérdezgette Sam, miközben felpattant a székéről.
- Azt én is szeretném tudni… - mondtam, mire Jamie csak elmosolyodott.