11. fejezet

Amikor Henry belépett a szobába, és közölte, hogy apa már elhagyta a kórházat, mély szomorúságot éreztem egy csöppnyi dühhel vegyítve. A józan eszemre nem hallgatva, rögtön utána szerettem volna indulni, de ekkor éles nyilallást éreztem a hasamban. Felhúztam a pólóm és láttam, hogy a rajta lévő fehér kötés nagyon véres volt.
- A fenébe… - dühöngtem magamban – Dean segítenél felállni?
- Itt kell maradnod, nem mehet… - válaszolta, de félbe szakítottam.
- Hátha nem, akkor majd egyedül. – mondtam és minden erőmet összeszedve, kimásztam az ágyból.
Dean és Henry csak aggódó tekintetekkel néztek rám, de egyebet nem tudtak tenni. Nem szerettek volna megállítani, de valószínűleg segíteni sem. Ekkor nagy meglepetésemre Dean elém lépett, jelentőségteljesen a szemembe nézett, majd megfordult és leguggolt.
- Szállj fel. – mondta.
Ha nem lennék ilyen helyzetben, nem másztam volna fel a hátára, de ilyen esetben végül megtettem. Azt hittem, hogy nem fog elbírni, de könnyen felemelkedett velem, és elindult kifelé. A legfurcsább az egészben, hogy egyáltalán nem érdekelt, hogy ilyen közel kell lennem Deanhez. A folyosón szembetalálkoztunk Sammel és az orvosokkal, akik valósággal elborzadtak a cselekedetünkön.
- Megígérem, hogy mindjárt visszajövök, és akkor azt csinálnak velem, amit csak akarnak, de engedjenek ki, kérem. – magyaráztam az orvosoknak.
- Sajnálom, de a szabály szerint nem hagyhatja el az épületet. Ilyen sérüléssel, muszáj feküdnie! Kérem, vigye vissza a szobájába. – akadékoskodott egy doktor.
Dean meg se várta, hogy válaszolhassak, csak egyszerűen kivitt a kórházból, nyomunkban a ránk uszított biztonsági őrrel. Amikor végre elhagytuk az intézményt, rögtön a parkolóba mentünk, hiszen nyilvánvaló volt, hogy apa kocsival érkezett. Pont láttam, ahogy beszáll egy járműbe.
- Ott van! Tegyél le Dean. – mondtam, majd miután földet értem, futni kezdtem a távolodó autó után eltekintve a gyötrő fájdalmamtól, amelyet mindvégig éreztem.
- Apa! – kiabáltam, de ő csak száguldott tovább, kifelé a parkolóból.
Egészen a kapuig futottam, de nem tudtam utol érni. Végül a kimerültségtől térdre estem, és megeredtek a könnyeim. Nem akartam elhinni, hogy apa csak úgy itt hagy. Ismertem őt, és tudtam, hogy ezt azért tette, mert félt kimutatni az érzelmeit. Mindig is ilyen volt, de legalább most erőt vehetett volna magán, de nem tette… Cserben hagyott. Dean hirtelen mellettem termett, még pont időben, mivel megint elvesztettem az eszméletem, az újabb vérveszteség miatt.
Amikor magamhoz tértem, rögtön tudtam, hogy a kórház egyik szobájában vagyok. Szétnéztem a helységben, ahol teljesen egyedül voltam. Egy-két pislogás és egy kis idő elteltével elkezdtem érezni, ahogy minden porcikámba visszatér az élet. Újra feltöltődtem energiával, aminek roppant módon örültem, mivel az elmúlt néhány nap, elég esemény dúsra sikeredett. Szépen lassan kikecmeregtem az ágyból, és csodák csodájára meglehetősen könnyen ment. Nem éreztem semmilyen fájdalmat, ami eléggé meglepett. Kíváncsian felhúztam a túlméretezett pólót, ami rajtam volt, és kilazítottam a hasamon lévő kötést, hogy megnézhessem, mi van alatta. Döbbentem láttam, hogy a sérülésem teljesen felszívódott. A démon körvonalai viszont megmaradtak. Ebből arra következtettem, hogy vagy sokáig „aludtam”, vagy benne a démon keze van benne. Mindenesetre, azért visszatettem a kötést, és felálltam, hogy megmozgassam a lábaimat. Akkor vettem észre, hogy egy rövidke kis boxer van még rajtam, az enyhén bő pólón kívül. Persze nem panaszkodhatok, mert nagyon kényelmes kis öltözék volt, csakhogy nem az enyém, főként az alsógatya nem… Ez egy kicsit furán érintett, de túl tettem magam rajta, mivel az ajtó hirtelen kinyílt és egy ősz hajú, vékony, magasabb termetű orvos lépett be rajta.
- Hát felébredt? – kérdezte, miközben becsukta maga mögött az ajtót – Nem szabadna még felkelnie, pihennie kell. – oktatott ki, és mivel láttam, hogy eléggé ideges lett miatta, inkább visszafeküdtem az ágyba.
- Mióta alszom?
- Hát tegnap elájult, utána volt egy kisebb műtétje, és most délelőtt tizenegy óra van. Magyarán úgy egy fél napot. – magyarázta.
- Értem. – mondtam, és ekkor már tudtam, hogy a démon miatt gyógyultam meg idő előtt.
- Na had nézzem a sebet. – kérte, és már el is kezdte megszabadítani a hasam a ruhától és a kötéstől.
- Ez nem lehet. – mondta elkerekedett szemekkel, amint meglátta, hogy a sérülésem csak úgy eltűnt – Az egy dolog, hogy nem talált el fontos szervet a kés, de ennyi idő alatt… Ez képtelenség…
- Hát, úgy látszik jó a regenerálódó képességem.
- Maga tényleg nagyon szerencsés. Alig hiszek a szememnek! – kezdte mondandóját, majd folytatta - És már ilyen fiatalon megtalálta élete szerelmét. Ráadásul nagyon kedves és gondoskodó unokatestvérei vannak…
- Ööö, ez valami félreértés. Nekem nincsen… - kezdtem el mondani, de rájöttem, hogy erről inkább Deanéket kéne faggatnom – szerencsém. – fejeztem be végül a mondatom.
- Pedig igazán elhihetné, ha már ilyen remek emberek veszik körül önt. Végig itt voltak magával…
- Most hol vannak?
- Kint a várakozóban. De tudja mit? Azonnal szólok nekik. – mondta és elindult kifelé, de még egy szóra megállt az ajtóban – Amúgy szerintem már ma hazamehet.
- Az remek lenne. – vágtam rá, mire az orvos csak mosolygott egyet, és elment.
Újra egyedül maradtam a gyógyszer és kórház szagú szobában, és hálát adtam az égnek, amiért ilyen normális doktort kaptam. Nem sokkal később betoppant a három jómadár, akiken látszott, hogy semmit nem aludtak éjszaka., mivel enyhén karikásak voltak a szemeik.
- Áh drágám, végre itt vagy! Jaj, és még az én kedves unokabátyáim is eljöttek. Micsoda meglepetés! – üdvözöltem őket egy nagy vigyorral.
- Látom jobban vagy. – mondta Sam egy kedves mosollyal, miközben becsukta maga mögött az ajtót.
- Talán túl jól is. – komorodtam el egy kicsit.
- Ezt, hogy érted? – kérdezte Henry.
- Hát, ezt nézzétek. – mondtam a fiúknak, akik közben az ágyam köré álltak.
Amikor látták, hogy a sérülésemnek nyoma veszett nagyon meglepődtek.
- De ez lehetetlen! – jelentette ki Henry.
- Hát úgy néz ki, hogy nem az. – mondtam, miközben észrevettem, hogy Dean mennyire csendes, de tudtam, hogy ennek az okát később úgy is megtudom.
- Kate, kell, hogy legyen magyarázata a dolognak, hiszen ez egyáltalán nem természetes. Ahogy az sem, amit a fiúk meséltek. – mondta Sam.
- Mit?
- Felkeltél, és rögtön tudtad, hogy itt járt az apukád.
- Hát ez egy kicsit, bonyolult ügy… - próbáltam kerülni a témát, mivel tudtam, hogy nem fognak örülni, ha megtudják az ügyemet a démonnal.
- Az igazat szeretnénk hallani. – szólalt meg végre Dean.
- Tudom. – mondtam komolyan, majd neki kezdtem a történetnek – Legkönnyebben úgy tudom megfogalmazni, hogy amíg a testem aludt, addig a lelkem ébren volt. Itt tartózkodtam a szobában, miközben ti idegeskedtetek, így láttam, hogy apu bejön hozzám. Tudjátok öt éve nem láttam őt, ezért felkavarodtak az érzelmeim, melynek következtében, a testemben ébredtem fel újra… Innen már tudjátok a sztorit. – mondtam, némi információt elhallgatva.
- És a sebed? – kérdezte Sam.
- Gyorsan gyógyulok. – válaszoltam, miközben megrántottam a vállam – Inkább azt mondjátok meg nekem, hogy kié ez a ruha rajtam.
- Hát a póló az enyém, az alsógatya Deané. – felelte Sam.
- Aha, de nem ti öltöztettetek át, ugye? – kérdeztem reménykedve, mire a fiúk, Deanen kívül vigyorgásba kezdtek.
- Nem én akartam! A doki mondta, hogy ez nekünk úgy se jelenthet gondot, ha már párkapcsolatban élünk. – magyarázkodott Dean.
- Miért nem kértetek meg egy nővért, vagy valami? - kérdeztem ingerülten.
- Erre nem is gondoltunk. – ismerte be Dean.
- Váá, reménytelenek vagytok. – morogtam magamban.
Haragomat egyelőre nem vezethettem le a fiúkon, mivel megjelent újra az orvos, aki egy rövid vizsgálat után kijelentette, hogy haza is mehetek, miután kitöltöttem egy-két hivatalos papírt. Amikor végre minden ügyet elintéztünk, elindultunk kifelé. Alig vártam, hogy beszállhassak a kocsiba, mivel az öltözékem nem éppen emberek közé való volt… Végül mindannyian beültünk az autóba, és elindultunk vissza a motelba.
Miután megérkeztünk a fogadóba, Henry haza mi meg a kivett szobánkba mentünk. Azonban amint beléptünk a bárba, mindenki rám nézett. Tisztában voltam vele, hogy a rövidke kis boxer nem takar túl sokat, szóval eléggé kényelmetlenül éreztem magam. Egy ideig szinte leblokkoltam a sok ember előtt, így mozdulatlanul ácsorogtam.
- Dean ideadnád a szoba kulcsát? – kérdeztem tőle.
- Ja, itt van. – mondta, miközben átnyújtotta.
Amint megkaparintottam a kulcsot, rögtön futásnak eredtem és a szobáig meg sem álltam. Kapkodva kinyitottam az ajtót, és nagy sóhajjal dobtam le magam az ágyamra, amikor végre biztonságban éreztem magam az emberek tekintete elől. Egyrészt szégyenlős vagyok, másrészt lámpalázas. Ez a kettő most valahogy egyszerre sújtott le rám, így nem éppen kellemes érzelmek kavarodtak bennem. Persze tudtam, hogy ezért még megfizetek Deannek. Miért nem volt képes valami normális gatyát rám adni, ha már ő öltöztetett?
Éppen az eseményeket próbáltam magamban feldolgozni, amikor megjelentek Samék, az arcukon egy széles mosollyal.
- Nem is tudtam, hogy ilyen gyors vagy „vészhelyzetekben”. – mondta nevetgélve Dean.
- Fogd be! Ez az egész, miattad van. – mondtam teljes dühből, miközben felkeltem az ágyról.
Miután befejeztem a mondatot, nagyon furcsán kezdtem magam érezni. Mintha nem egyedül lettem volna a testemben, hanem valakivel megosztottam. Ekkor hirtelen fájni kezdett a hasamon lévő jel, és rájöttem, hogy a démon a felszínre akar törni. Elfordultam a fiúktól, hogy ne lássák a fájdalmam. Egyre csak küzdöttem a démon ellen, nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam. A külvilágot szinte már nem is láttam, hiszen teljes mértékben a bensőmre koncentráltam. Próbáltam magamból kiűzni, de ő erősebbnek bizonyult, mert a felszínre tört.
- Ez nem volt benne az egyezségben! – mondtam, még mielőtt teljesen átvette felettem a hatalmat.
- Hát nem kérdezted. – válaszolta immár a démon.
- Miféle egyezség? Kate jól vagy? – hangzottak a szavak a fejemben, majd hirtelen sötétség támadt.