10. fejezet


Olyan erősen szorítottak hátulról, hogy képtelen voltam megmozdulni. Az egyik kéz a számra és az orromra tapadt, így nem kaptam levegőt és eszméletlenül estem össze az illető karjaiba.
Amikor magamhoz tértem egy székhez voltam kötözve, és egy kibelezett lány feküdt előttem. Egyébként nem ismertem volna fel, hogy az a valami előttem egy ember volt valaha, de korábban láttam őt az ajtóból leskelődve. Miért is nem nyitottam be korábban… Tudtam, hogy már semmit sem tehetek érte, ezért lelkiismeret-furdalásom támadt, hiszen egy ártatlan az én hibámból halt meg, megint. Ahogy néztem a szétmarcangolt testet, hirtelen megjelent előttem az a fiú, akibe korábban beleütköztem a folyóson. Fekete, tépett, fülig érő haj keretezte a csinos kis arcát. Ha tizennyolc éves lettem volna, akkor tuti, hogy belezúgtam volna vagy ilyesmi, de ebben a helyzetben csak arra vágytam, hogy megöljem őt.
- Látod, mit tettél? – kérdezte, de nem feleltem rá semmit – Ha korábban felajánlod a szolgálataid, akkor most nem kellett volna áldozatot bemutatnunk. Az egész a te hibád, szépségem. – mondta miközben egyik ujjával végig simított az arcom vonalán.
Ezektől, a szavaktól egyszerre éreztem dühöt, meglepődöttséget, és félelmet. Elrántottam az arcom, és megpróbáltam kioldani a kezem. A srác csak röhögött rajtam, majd egy fejbiccentéssel jelzett valakinek a hátam mögül. Hallottam, ahogy az illető mögém lép, majd egy éles fájdalmat éreztem a csuklómon, mivel hirtelen belevágtak. Egy kicsit felszisszentem, de annál többet nem engedtem meg magamnak, mert tudtam, ezzel örömet szereznék a teremben lévőknek.
- Meg se próbálj megszökni. – mondta a mögöttem álló, miközben a hideg pengén lévő vérem rákente az arcomra.
- Mégis mit akartok tőlem? – kérdeztem dühösen.
- Nem elég egyértelmű édesem? Szolgálnod kell a démont. – hangzott a válasz, a hátam mögül.
- Nem vagyok az édesed. – mondtam mérgesen, mire hirtelen előjött a hátam mögül és megállt ikertestvére mellett. - Áh, így már értem, miért volt olyan ismerős a hangod, odakint. – jegyeztem meg, mivel ráébredtem, hogy az egyiküket követtem, míg a másik elkapott.
- Ha azt mondom, hogy az édesem vagy, akkor az vagy.
- Már, miért lennék? – kérdeztem nevetgélve.
- Mert azt csinálod, amit mondok. - jelentette ki, miközben elém guggolt, és egyik kezével, megszorította a megvágott csuklómat, amivel hihetetlen fájdalmat okozott. A sebből még erősebben kezdett csordogálni a vér, amely lassan végig folyt a tenyeremen, majd a padlóra csöpögött. A kíntól becsuktam a szemem, és ráharaptam az ajkamra, de egy szisszenésen kívül semmilyen hangot nem adtam ki.
- Nagyon fáj kicsim? – kérdezte a srác, miközben még mindig szorongatott.
- Csöppet sem. – vágtam rá erőtlenül, mire egy gonosz mosoly jelent meg rajta. Elengedte a kezem, de nem húzódott el tőlem. Az egyik kezét a szék támlájára tette, így nagyon közelről néztünk farkasszemet. Végigsimított az arcomon, miközben az egyik kósza tincsemet, a fülem mögé rakta.
- Ha jó leszel, nem bántalak. – suttogta a fülembe, miután odahajolt, majd megcsókolt.
Ekkor hirtelen betoppant a felmentő sereg. A srác még egyszer megérintette az arcom, majd az újonnan jöttek felé fordult, miközben felsorakoztak mögötte a társai. Ikertestvére viszont mellé sétált.
- Már vártunk titeket. – mondta a démon új csatlósainak vezetője.
- Kate jól vagy? – kérdezte Dean.
- Soha jobban. – mondtam ironikusan a háttérből.
- Amíg nem voltatok itt, nagyon jót szórakoztam Katettel. – mondta az egyik iker, miközben odasétált hozzám – Igazam van? – kérdezte, de nem feleltem semmit, mire az államnál fogva magafelé irányította a tekintetem, és megcsókolt. – Tehát igazam van?
- Ezt nagyon nem kellett volna. – mondta dühösen, majd megrúgtam a legérzékenyebb pontján, amitől hátra tántorodott.
Szerencsém volt, hogy Deanék hirtelen betoppanása lekötötte a figyelmét, mivel addig volt időm kioldozni magamat. Felpattantam a székről, majd megnéztem a sajgó csuklómat, amiből még mindig patakzott a vér. Nem volt túl sok időm sajnáltatni magam, mivel felém indultak a démon csatlósai, miközben Deanék is támadásba lendültek. Az első srácot könnyen a földre küldtem, de a másodikkal már gondjaim támadtak, mivel egy elég éles kés volt nála. A fegyverrel még talán nem is lett volna gondom, de a vérveszteségem miatt forogni kezdett velem a szoba. Próbáltam összpontosítani, de a testemből fokozatosan tűnt el az energiám. Már csak kitérni tudtam a támadások, szúrások elől, amikor a penge eltalált. A szoba hirtelen sötétedni kezdett, amikor erőtlenül térdre estem.
- KATE! – visszhangzott a fejemben Dean kétségbeesett kiáltása, amikor elájultam.
Kábult állapotomban tértem magamhoz. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, amivel csak a körülöttem sürgő forgó orvosokat, nővéreket láttam. Egy vakító lámpa miatt hunyorítani kezdtem, majd újra csak a sötétség tárult elém, amiben elkezdett kirajzolódni egy emberi alak.
- Örülök, hogy újra látlak. – szólalt meg ördögi hangján az illető, amiből arra következtettem, hogy a démonnal állok szemben.
- Hol vagyunk? – kérdeztem ijedten.
- Ahol csak magunk lehetünk. – hangzott a válasz a teljes sötétségből.
- Mi takarsz tőlem?
- Alkut kötni.
- Akkor csak az idődet pocsékolod. – mondtam határozottan.
- Az nem olyan biztos. Jobb lenne, ha előbb végighallgatnál.
- Megteszem, mivel nincs más választásom, de erősen kétlem, hogy a véleményem megváltozna.
- Hát azt majd meglátjuk. – mondta, majd egy hatalmas fény keletkezett.
Amikor kinyitottam a szemem, már egy kórházi szobában álltam. Először alig akartam elhinni, de láttam a saját testemet egy ágyon feküdve, körülötte rengeteg műszerrel. Szétnéztem, és ekkor vettem észre, hogy nem egyedül vagyok a helyiségben, mivel Dean, Sam és Henry is a szobában tartózkodtak.
- Mi ez az egész? – kérdeztem hangosan, de semelyikük sem reagált rá.
- Nem hallanak, és nem látnak téged. – hallottam a démon hangját a fejemben.
- Hát azt vettem észre.
- Akkor azt is látod, hogy kómában vagy.
- Igen, és? Hamarosan felépülök. – vágtam rá.
- Csak akkor, ha belemész az egyezségbe.
- Hogy mi? – kérdeztem megdöbbenve.
- Alkut kell kötnöd velem, ahhoz, hogy visszatérhess az életbe.
- Ugye most csak viccelsz? – tettem fel a kérdést, pedig már előre tudtam a választ.
- Halálosan komoly vagyok. – válaszolta a démoni hang.
- És mi lenne az alku tárgya?
- Fel kell támasztanod egy régi cimborám.
- De ilyesmivel nem is foglalkozom. Nem tudom megcsinálni, mivel nincs meg hozzá a kellő tapasztalatom se. – akadékoskodtam.
- Hidd el Kate, hogy te vagy az egyetlen, aki meg tudja tenni.
- És mi van, ha nem sikerül? Megölsz?
- Nem. Tovább élhetsz. Csak annyit kérek az életedért cserébe, hogy próbáld meg.
- Ez túl jól hangzik. Adj egy kis időt, amíg végig gondolhatom.
- Egy órát kapsz, utána jelentkezem. – mondta, majd eltűnt a fejemből.
Egy ideig idegesen kezdtem járkálni a kórházi szobában, miközben jöttek és mentek a gondolataim: Ha végül belemegyek az egyezségbe és sikerül feltámasztanom azt az alakot… Akkor vajon mi lesz a dolog következménye a világra, az emberekre nézve? Mi van, ha nem is sikerül? Vajon tényleg tovább élhetem az életem? Egyáltalán van értelme annak, hogy tovább éljek?
- Az egész az én hibám. – jelentette ki Dean, miközben kibámult az ablakon.
- Dehogyis, ez mindhármunké. – mondta neki Sam.
- Ha jobban odafigyeltünk volna a sérülésére, akkor ez nem történik meg… - tette hozzá Henry.
- Jaj srácok! Ne csináljátok már, még a végén elpirulok. – mondtam, miközben megpróbáltam gyengén Dean vállába ütni, de a kezem csak átsiklott rajta.
Meglepett, de hamar túl tettem magam a dolgon. Belenéztem Dean szemébe, azonban ő csak a távolba meredt. Látszott rajta, hogy tényleg sajnálja a történteket. Ez melegséggel töltötte el a szívem, mivel úgy éreztem, hogy van helyem a világban. Még az is előfordulhat, hogy Dean oldalán, de ha mégsem, akkor is tisztában leszek vele, hogy vannak emberek, akiknek fontos vagyok. Nem hagyhatom őket cserben, akár milyen rossz cselekedetet is kell végre hajtanom. Ekkor elhatároztam, hogy nem fogom őket itt hagyni. Kihasználom a kapott lehetőséget, és elfogadom, a démon ajánlatát.
A gondolatmenetemet a hirtelen kinyílt ajtó szakította félbe. Mindannyian kíváncsian fordultunk a bejáratban álló alak felé. Először alig hittem a szememnek, mivel akkora meglepetés ért, hogy még a szívem is megállt egy pillanatra a döbbenettől.
- Apa. – formálták az ajkaim, de én, mint egy zombi, csak álltam és bámultam az öt éve nem látott édesapám. – Hát te is eljöttél?
- Maga biztosan Kate édesapja. – mondta Sam, miközben odament hozzá.
- Igen. Andrew Robertson vagyok.
- Én Sam Winchester, ő pedig a bátyám Dean Winchester. – mutatkozott be.
- És ön? – kérdezte apa Henrytől.
- Henry Thompson vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. – mondta udvariasan.
- Mindannyian Kate barátai vagyunk. – tette hozzá Dean.
- Értem. Egy kicsit magamra hagynának a lányommal?
- Ez csak természetes. – mondta Sam, majd mindhárman kimentek a szobából.
Kicsit közelebb mentem apához, de tudtam, hogy úgy sem érinthetem meg őt. Végtelen szomorúsággal töltött el, hogy öt év után újra látom, de meg sem ölelhetem...
Leült az ágyam mellé, és megfogta a kezemet. Egy ideig csak nézegette, ahogy alszom, majd végül egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra. Alig hittem a szememnek, de apa arcán végig folyt egy könnycsepp. Mindig is úgy ismertem őt, mint egy fagyos jégcsapot. Az érzelmeit mindig a maga módján mutatta ki. Például azt, hogy szeret engem, onnan tudtam, hogy mindenfélére megtanított engem. A hat éves szülinapomra nem egy játék babát kaptam, hanem egy új, ezüst kés készletet, bár egyáltalán nem bántam. Szinte elzárt a külvilágtól, de mindezt csak azért, mert szörnyen féltett engem. Életemben egyszer sem láttam őt sírni, így hihetetlen boldogság töltött el, hogy végre ezt is „megéltem”. Szépen lassan végig folyt az arcomon egy hideg könnycsepp, amit több követett egymás után.
- Egész életemben azon dolgoztam, hogy szinte sebezhetetlen légy. Majd öt évig magadra hagylak, és ez történik. – mondta, miközben egyre erősebben fogta a kezemet.
- Sajnálom apa! – mondtam sírva, miközben odamentem hozzá, hogy megöleljem.
Heves érzelmeim miatt elfelejtettem, hogy nem tudok érintkezni az emberekkel, így a fájdalom csak még nagyobbra nőtt a szívemben. Próbáltam lenyugodni, hiszen tudtam az érzelmi kirohanásom nem fog semmit sem megoldani, helyre hozni. Amikor úgy, ahogy lehiggadtam, apa kiment a szobából és magamra hagyott. Nem sokkal később Deanék tértek vissza, de nem vesztegettem tovább az időmet, így szólítottam a démont.
- Elfogadom az alkut! – mondtam határozottan.
- Ezt örömmel hallom, azonban, ha megszeged a szavad, akkor megöllek a barátaiddal együtt. – mondta a démon a fejemben – Most visszatérsz a testedbe, majd kapsz egy kis időt, amíg jobban nem leszel, de utána felkereslek az alku miatt. Megegyeztünk?
- Igen. – mondtam, majd megint egy hatalmas fényt láttam.
Mint, aki a vízből újra a felszínre kerül, úgy tértem magamhoz. Sam megdöbbenésében azt sem tudta mit csináljon, így végül kirohant egy orvost keresve, míg Henry és Dean oda jöttek hozzám.
- Hála az égnek, hogy jól vagy! – mondta Dean, és szorosan magához ölelt.
- Azért ennyire talán mégsem. – préseltem ki magamból a szavakat.
- Áh, bocsi. – mondta zavarodottan.
- Úgy sajnálom, ami történt… - kezdett hozzá Henry, de félbe szakítottam.
- Merre van az apukám?
- Azt mondta, elmegy egy kávéért. De ezt honnan tudod? – kérdezte meglepődve Dean.
- Majd később elmondom, de kérlek, hívjátok ide.
- Oké, megkeresem. – mondta Henry, és már el is hagyta a szobát.
- Mit bámulsz? – kérdeztem értetlenül Deantől, aki folyamatosan az arcomat fürkészte.
- Semmit. – válaszolta határozottan, majd egy kis idő után visszatért Henry.
- Az orvosok azt mondták, hogy, amikor Sam a folyosón rohangált orvosért, ő elejtette a kávéját, és sietve távozott…