Kitty fáradtan lépett be a lakásába. Felkattintotta a villanykapcsolót, mire a konyhapult feletti neoncsövek halk, zizegő hanggal kigyulladtak. Kitty kibújt a ballonkabátjából, a fogasra hajította, majd sóhajtva leroskadt a legközelebbi székre. Ez a nap… borzalmas volt. Az idióta kormánytagok semmiről sem képesek megegyezni, csak marják egymást, folyton vitatkoznak; az utóbbi időkben minden ülés másból sem állt, mint a dolgok egymás fejéhez vagdosásából… Ha ő nem lenne, már rég egymás torkának ugrottak volna, vagy egymásra uszították volna a koboldjaikat.

   Ha Mandrake még élne, biztos rendet teremtene. De mivel ő feláldozta magát egy, az ő hite szerint nemesebb célért, már nem segíthet… Kár érte, gondolta Kitty, okos volt, intelligens, általában logikusan cselekedett, és nem utolsó sorban jóképű volt… Kittynek megrándult a szája széle. Nem csak a nyugalom és a biztonság hiányzott mostanság az életéből, hanem egy férfi is, aki mindezt megteremthetné a számára.

   Kitty a lábára csapott, majd körülnézett a konyhával egybeépített ebédlőben. A szeme megakadt egy, a konyhapulton heverő krétadarabkán. Igen, ez még tegnapról maradt, mikor megidézte azt az ostoba Kormokodrant. A zsebében felejtette a krétát, ő meg ide-oda hurcolászta, mire észrevette, s végül itt kötött ki.

   Gondolatai lassan visszatértek a férfiakhoz. Igen, szüksége lenne egy kedves, megbízható egyedre, akit viszont nem könnyű megtalálni ebben a mai, zavaros világban. De addig is, amíg ráakadna az igazira, kéne valaki… Kitty még magának is alig merte bevallani, de szüksége volt valakire, aki végre kielégítené az egyre inkább elhatalmasodó vágyát… Egy férfi, egy igazi férfi, aki megajándékozná egy csodás, felejthetetlen éjszakával, amiben már nagyon régen nem volt része.

   A szeme ekkor visszavándorolt a krétára a konyhapulton. Kitty összevonta a szemöldökét. Na nem, ilyenre még gondolni sem szabad, verd ki a fejedből, de gyorsan ám… Agyába azonban mindinkább betolakodott egy hang emléke, amit már nagyon rég nem hallott, és egy szempár képe, egy fekete szempáré, ami hideg volt, mint a jég… Valami megrándult Kittyben, aki erre felpattant, mint aki sündisznóra ült.

   – Ó, istenem… – a karját gyorsan keresztbe fonta a mellkasán, a fejét pedig lehajtotta. A haja a szemébe hullt. Makacsul próbálta kiűzni az általa bűnösnek vélt gondolatokat a fejéből, de egy név újra meg újra belecsengett a fülébe. Bartimaeus…

   Kitty igyekezett tudomást sem venni a testét átjáró, bizsergető érzésről. Hogy is juthatott eszébe ilyesmi?... Karba font keze megremegett. De vajon… vajon ráállna egy efféle parancs teljesítésére az ő régi barátja? Igen, a barátjának nevezhette, mert még a Másik Világba is képes volt követni őt, amit a dzsinn nagyra értékelt… Vajon kérhetne tőle ilyesmit?

   Ekkor már nem is gondolkodott tovább a dolgon, úgy vélte, nem győzködheti magát tovább. Egy próbát mindenesetre megér… Felkapta a krétát a pultról, és elindult a dolgozószobája felé.

***

   Azon a tényen, hogy utálom a megidézést, még az sem változtatott, hogy egy régről ismert arc nézett vissza rám a másik pentagramból. Mi vihette rá Kitty Jonest, hogy iderángasson? A többi dzsinntől úgy hallottam, elég zabos mostanában, amit nem is csodáltam azok után, amiket az új angol kormányról mesélnek.

   Most azonban, ahogy rámmeresztette a szemét, nem tűnt valami lobbanékonynak. Az pedig, hogy a menő mágusszerkó, azaz a drága kiskosztüm, vagy feltűnően elegáns, és éppen ezért gusztustalan ruházat helyett csupán papucsot, trikót és egy melegítőalsót viselt, csak még furcsábbá tette az egészet. Igaz, hogy Kitty nem született varázsló, de emlékeim szerint sosem vetemedett arra, hogy ennyire otthonos szerelésben fogadja a megidézett szellemlényeket.

   Már a materializálódás pillanatában tudtam, hogy őt nem téveszthetem, illetve ijeszthetem meg semmilyen pompázatos álalakkal, így hát a szokásos griff-, tollaskígyó-, vagy csontváz-álca helyett Ptolemaiosz bőrébe bújtam. Lehet, hogy csak képzelődtem, de erre mintha felgyorsult volna a szívverése. Mi a fene? Csak nem sikerült kiváltanom valamiféle érzelmi reakciót?

   – Bartimaeus. – szólalt meg aztán. A karját keresztbe fonta, de nem dacosan vagy fenyegetően, inkább mintha fázna.

   – Látom, felismerted az én senkivel össze nem tévesztendő, és egyben utánozhatatlan, nagyszerű valómat. – feleltem, s megeresztettem irányába egy afféle gonoszkodó és gúnyos, de alázatos vigyort. Csak hogy tudja, hányadán állunk, mindkét szempontból. Most ő parancsol nekem, akár tetszik, akár nem, de mindezek ellenére ez egy cseppet sincs ínyemre. – Mondd csak, mit parancsolsz?

   – Milyen szokatlanul készséges vagy ma este. – mondta Kitty, nem kevésbé szarkasztikus stílusban.

   – Szokatlan? – kérdeztem vissza. – Tudod, a régi ismerősökkel szemben szoktam némi hajlamot mutatni az együttműködésre.

   – Nagyszerű. – felelte cseppet sem lelkesen a lány. Alaposan szemügyre vettem. Még mindig vékony volt, és törékeny benyomást keltett, de én tudtam, hogy a látszat csal, és belül szívós, mint a fagyökér, és kemény, mint a szikla. Legutóbbi találkozásunkkor még ősz volt és ráncos; most azonban furcsa módon sokkal fiatalabbnak látszott. A haja fekete volt, a bőre pedig sima és üde.

   – Úgy látszik, nem volt tartós a Másik Világ mellékhatása. – jegyeztem meg, mire egy fintor suhant át az arcán.

   – Ezt meg hogy érted?

   – Nem maradtál olyan vén, mint a látogatásod után. Visszanyerted a fiatalságod…

   – Vagy úgy. – bólintott erre ő.

   – Nos, – vettem át újra a szót, – szívesen elcsevegnék még veled pár óra hosszácskát, mondjuk a régi szép időkről, vagy feleleveníthetnénk a legszebb közös pillanatainkat, de tudod, sürgős regenerálódhatnékom van, amit itt, ebben a környezetben, és főleg ebben a helyzetben nem igazán tudok véghezvinni. Szóval a legjobb lenne, ha a tárgyra térnénk, nevezetesen, hogy minek köszönhető a megidézésem ténye.

   Kitty nem válaszolt azonnal. Lábával valami ismeretlen ütemre kopogtatta a padlót, mutatóujjával a könyökén dobolt. Szinte láttam, ahogy a gondolatok ide-oda cikáznak a fejében, hogy aztán szavakká formálódva kibuggyanjanak a száján.

   – Először csak néhány kérdésem lenne hozzád. – mondta kétperces hatásszünet után. – A további feladataid a válaszaidtól függenek.

   – Na és milyen kérdéseket szándékozol feltenni? – hadartam. – El tudok-e lopni feltűnés nélkül egy mágikus ékszert? Vagy képes vagyok-e legyőzni egy gólemet? Netalántán elbírok-e még egy őrült afritával? – reméltem, hogy észreveszi a szavaim mögött megbúvó rejtett gúnyt. – Vagy esetleg…

   – Lényegében, – vágott a szavamba Kitty, – te… nő vagy, vagy férfi?

   Hát, bevallom őszintén, erre annyira nem voltam felkészülve, hogy nagyon. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, még az oly híresen hírhedt improvizációs készségem is cserbenhagyott. Kétségbeesés és zavar ült ki Ptolemaiosz arcára.

   – Öhm… hát… szóval… – aztán végre rátaláltam a saját hangomra: – Nekünk, mint nálatok, embereknél, sokkal tökéletesebb és fejlettebb lényeknek nincs nemünk, mivel akár férfi, akár női testben képesek vagyunk megjelenni, és mellesleg, alapjában véve mindannyian nem vagyunk mások, mint esszencia, ami az anyagi világ legfantasztikusabb és legnemesebb…

   – Jó, ezt értem. – szólt közbe a lány. – De… te minek vallod magad?

   – Mégis, mi köze ennek bármihez is? – tértem ki a kérdés elől. – Ha el kell csábítanom valakit, megteszem, de ne várd, hogy…

   – Bartimaeus…

   – …mélyebb kapcsolatba bonyolódjak az illetővel, mert ahhoz aztán…

   – Bartimaeus!

   – Mi? – néztem rá meglepve, mivel egy ideje már a plafonnak szónokoltam. Úgy látszott, most sikerült kihoznom a sodrából, mert olyan furcsán nézett rám… – Na jó. Szóval… Ha választanom kell, akkor inkább a hímnemű megjelenési formákat kedvelem, tehát mondhatjuk, hogy férfi vagyok.

   – Pompás. – bólintott a lány. – A második…

   – De most komolyan, miért érdekel ez téged, amikor…

   – Mondom a második kérdésem…

   – Halljuk, halljuk! – éljeneztem Még egy kereplőt is varázsoltam volna a kezembe, ha lett volna hozzá ingerenciám.

   – Tehát a második kérdésem. – Kitty vett egy nagy levegőt, mint aki egy baromi fontos és nagy horderejű, világokat megrengető dolgot szeretne bejelenteni. – Tőled… kértek már olyasmit, ami, öhm… – úgy látszik, elakadt. Sebaj, én várok. – Szóval… például, hogy csókolj meg valakit?

   Már semmivel sem tudott volna meglepni. Ezek után csak az érdekelt, hogy hová akar kilyukadni.

   – Hogyne kértek volna. – feleltem. – Arthur király néhai apja például azt parancsolta, hogy csábítsam el az ő hőn szeretett királynéját a férje képében, hogy aztán az asszony az övé lehessen…

   – És? Történt valami?

   – Hát, a nő nem mutatkozott valami készségesnek velem szemben, de amikor felmerült a lehetőség, hogy félreléphet, egyből másképp állt a dologhoz…

   – Úgy értem… – magyarázkodott Kitty.

   – …hogy példának okáért megcsókoltam-e? – kérdeztem, nagylelkűen kisegítve, mire ő bólintott. – Hát, ami azt illeti, elcsattant valami, de azt én nem nevezném csóknak…

   – Aha. – mindössze ennyi volt a reakció. Úgy gondoltam, ideje rákérdezni a dologra.

   – De mégis, ezzel…

   – Csak még egy dolog. – emelte fel a kezét Kitty. – Mondd, volt már… volt már testi kapcsolatod emberrel?

   Ennél a kérdésnél már annyira gyanakodtam, hogy csak na. Pontosan értettem, mire céloz azzal a „testi kapcsolat”-tal.

   – Nem. – feleltem összeráncolt homlokkal. – Nem tudom, képes lennék-e egyáltalán rá, de még senki sem vetemedett efféle kérésre.

   – És ha valaki ezt kérné tőled, megtennéd?

   – Miért, te ilyesmit akarsz kérni tőlem?!

   – A kérdésre válaszolj, Bartimaeus!

   Elgondolkodtam. Ez a megemelt hang valahogy azt sugallta, hogyha nem akarok lélekabroncsban vergődni, vagy valami hasonló szörnyűséget megtapasztalni, illene válaszolnom az imént feltett kérdésre.

   – Ha valaki ezt parancsolná, természetesen kénytelen lennék megtenni, de valahogy biztos próbálnék túljárni az illető eszén, hogy a lehető legrosszabbul jöjjön ki a dologból. – fújtam egyet. – És most halljuk, ezután a sok mellébeszélés után áruld el végre, kit kéne ilyen ocsmányul intim módon kezelésbe vennem?

   Kitty habozott pár másodpercet, majd kissé pirulva kimondta:

   – Engem.

***

   Hát ennyi. Kimondta. Kitty ökölbe szorított kézzel leste a démon reakcióját. Bartimaeus először csak döbbent tekintettel meredt rá, majd szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Végül egy torokköszörülés után megeredt a nyelve.

   – Te… te nem vagy normális.

   – Tudom. – Kitty félénken elmosolyodott.

   – Ne vigyorogj itt nekem! – kiáltotta Bartimaeus. Közben tett egy lépést hátrafelé, mintha elfeledkezett volna a pentagram által kiszabott korlátairól. – Tisztában vagy a saját hülyeségeddel, és mégis ilyesmit kérsz tőlem?!

   – Bartimaeus…

   – Ne szólj hozzám! Bocsáss el, és ígérem, elfelejtem ezt az egészet, és senkinek nem beszélek a ferde hajlamaidról…

   – Beijedtél? – kérdezte gúnyosan Kitty, bár a lelke mélyén kissé csalódott volt.

   – Én? Beijedni? – a szájhős dzsinn még mindig makacsul kardoskodott a hisztériás rohama mellett. – Eleve lehetetlen, amit kérsz! A gazdám vagy, te idéztél meg! Ahhoz, hogy ilyen parancsot adj, olyannyira feltétlen bizalommal kéne lenned irántam, hogy…

   – Akkor az, hogy utánadmentem a te világodba, semmit sem jelentett? – kérdezte halkan Kitty. Nagy sötét szeme egymással ellentétes érzelmek élő mozaikképének tűnt. Bartimaeus abbahagyta a kapálózást, és a lányra meredt.

   – De igen, nagyon is sokat jelentett, főleg Ptolemaiosz miatt…

   – Én bízom benned, Bartimaeus. – mondta halkan Kitty. – Szerintem itt csak az a kérdés, hogy te bízol-e bennem.

   A dzsinn a parkettát fixírozta. – Először is, el kéne hagynom a pentagrammot, de te úgysem… – meglepve pillantott fel. Kitty már nem állt a sajátjában. A lány várakozva nézett rá, kezét lazán a teste mellett lógatta, s sötét pillái sátora alól fürkészte a dzsinn arcát. – Te… tényleg komolyan gondolod? – kérdezte Bartimaeus, s ötezer éves pályafutása alatt először érezte úgy, hogy kiszárad a szája.

   – Én jó jelnek veszem, hogy még nem téptél szét. – mosolyodott el lágyan Kitty.

   – Honnan tudod, hogy nem is foglak? – kérdezte Bartimaeus, de a gúnyos felhang most nem úgy sikerült, ahogy szerette volna.

   – Nem emlékszel? – Kitty tett egy óvatos lépést a dzsinn felé, majd még egyet. – Én bízom benned…

   Ekkor már közvetlenül a dzsinn előtt állt. A démon az egyiptomi fiú alakjában kicsivel magasabb volt nála, így hát Kitty felfelé tekintve nézett mélyen a szemébe. A fiú nyelt egyet.

   – Tudod… Hiába kérsz, azt sem tudom, mit kéne tennem. – Bartimaeus hangja szokatlanul bizonytalanná vált. Kitty arca egyre közeledett az övéhez.

   – Ne aggódj… – suttogta a lány. – Én azt hiszem, tudom, mit csinálok.

   A lány ajka ekkor a fiúéhoz ért, ami olyan hideg volt, akár a márvány. Kitty Bartimaeus nyaka köré fonta a karjait, és egész testével hozzásimult. A száját kitartóan a dzsinnére tapasztotta. S ő egyszer csak visszacsókolt…