7. fejezet

Elkerekedett szemekkel bámultam Deanre, mivel nagy meglepetésként ért, hogy ilyen hirtelen benyitott a fürdőszobába. Letérdelt mellém, hogy közelebbről szemügyre vegye a sérülésem. Eleinte nem beszélt, így olyan volt, mintha alvajáró lenne, vagy valami ahhoz hasonló.
- Miért nem szóltál? – kérdezte halkan, hogy fel ne ébressze Samet.
- Nem akartam, hogy aggódjatok miattam. Egyébként is, hamarosan el fog múlni, semmi gond nincs vele. – hadartam el, majd fel akartam állni, de a zúzódás a hirtelen mozdulattól fájni kezdett, így visszaültem az eredeti pozíciómba.
- Hé nem kell színészkedned. Az is lehet, hogy komolyabb a sérülésed, mint ahogy gondolod. Megértem, hogyha nem szeretsz gyengének tűnni, hiszen olyan makacs vagy. – suttogta, majd a mondata végén megbökte a homlokom – Na segítek bekenni azzal a trutyival.
- Kösz, de egyedül is menni fog. – mondtam, majd a kezembe vettem a tégelyt, és belemártottam az ujjam. Óvatos mozdulatokkal belemasszíroztam a bőrömbe, majd rátettem a krém dobozára a tetejét. Dean segítségével feltápászkodtam a földről, ami továbbra sem ment fájdalom mentesen. Visszakísért az ágyamba, amitől rendkívüli boldogság töltött el, hiszen rég gondoskodott rólam valaki ehhez hasonlóan. Az ágyamba már egyedül feküdtem be, de Dean segített betakarózni. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy beteg kisgyerek, akit az aggódó anyukája ápol, bár a mai nap után egyáltalán nem bántam. Nagyon is jól esett.
- Jó éjt! – mondta Dean csendesen.
- Jó éjt! – suttogtam vissza.
Megvártam, míg visszamegy a saját ágyába, és csak utána csuktam be a szemem. Nem tudom, hogy a krémtől, vagy a boldogságtól, de mindenféle fájdalmak nélkül, kényelmesen elhelyezkedve sikerült elaludnom.
Arra ébredtem fel, hogy a két fiú beszélget a konyhában. Pislogtam párat, hogy hozzászokjak a reggeli fényekhez, majd erőtlen mozdulatokkal kikecmeregtem az ágyból. Eltotyogtam a konyhába, mint egy pingvin, hogy meg tudjam, miről is folyik ez reggeli csevely.
- Jó reggelt. – köszöntem a két fiúnak az étkező ajtajából.
- Jó reggelt. – mondták kórusban.
- Kate ezt látnod kell. – mondta Sam, miközben egy újságra mutatott.
Oda bandukoltam a kerek kis asztalhoz, és helyet foglaltam egy széken. Magamhoz húztam az újságot, és olvasni kezdtem. Rögtön rájöttem, hogy Sam mire célzott, ugyanis a címlap sztori a tegnapi vagány bandáról szólt, akiket elvittek a rendőrök. Kiderült róluk, hogy egy hónapokkal ezelőtti gyilkossághoz is közük volt, amit eddig nem tudtak megfejteni a zsaruk. Be is zárták őket a helyi börtönbe az ügy miatt, de éjszaka különös körülmények között megszöktek. A cellájuk rácsát ugyanis széttörték, mintha nem is vasból készült volna. Az egyik őr, aki akkorra volt beosztva, azt mondta, hogy látta, ahogy a rabok a saját kezükkel szétfeszítik a rácsot. Megpróbálta őket megállítani, de az egyikük egy laza mozdulattal leütötte, és csak reggel tért magához. A nyomozók szerint az éjjeli őr, csak kitalálta a történteket, hiszen súlyos fejsérülést szenvedett.
- Éreztem, hogy valami nincs rendben azokkal a fickókkal. – mondtam, miután befejeztem a cikk olvasását.
- Erre inkább nem mondok semmit. Viszont, ha igaz, amit ez a pletykalap ír, akkor nagy bajban vagyunk. – mondta Dean, amire Sammel csak bólogatva helyeseltünk.
- Ha mindenki összeszedte magát, akkor jó lenne szemügyre venni azt a börtönt. – tanácsolta Sam.
- De mégis, hogy engednének oda minket? Tuti nyüzsögnek ott a zsaruk, a nyomozók, meg a hasonló hivatásos emberek. - mondtam, de ekkor a két fiú arcán megjelent egy sunyi kis mosoly.
- Tudod, mi ilyeneket használunk annak érdekében, hogy fény derüljön egy bonyolult ügyre. – mondta Dean és elém tolt egy hamis FBI igazolványt.
Elkerekedett szemekkel bámultam az okiratra, amin nem a saját nevem állt, de a sarkában az én fényképem volt. A kezembe vettem és jobban megvizsgáltam, így láttam, hogy a személyi igazolvány képem volt rajta.
- Ezt, hogy készítettétek? És mi ez a Maggie Reed?
- Hát ez is a munkánk része. Ja és ezt is visszaadom. – mondta Dean és átnyújtotta az okirat tartómat – Amúgy meg a Katherine Robertson nem hangzik elég FBI-osan, ezért lettél Maggie Reed nyomozó.
- Hát ezt jó tudni… És szabad tudnom, hogy mikor nyúltad le ezeket?
- Amikor rávettél minket, hogy had jöhess velünk... Utána észrevétlenül leléptünk az irataiddal, mivel „még el kellett intéznünk pár dolgot”.
- Hihetetlenek vagytok. És még soha nem buktatok le ilyenek miatt?
- Még soha. – válaszolta Sam.
- Na öltözz át és induljunk végre. – sürgetett Dean, miközben a kezembe nyomott egy kupac ruhát.
Elvonultam a fürdőbe, és pillanatok alatt elkészültem. Dean egy fekete nadrágot, egy hozzáillő felsőt, és egy blézert adott. Miután belebújtam a szokatlan göncökbe, megnéztem magam a tükörben, és tényleg úgy néztem ki, mint egy FBI ügynök. Az igazolványom a belső zsebembe csúsztattam, és kimentem a fürdőből. A két fiú talpig öltönyben ácsorgott a nappaliban.
- Na végre. Induljunk. – mondta Dean és már ki is ment a szobából.
Sammel követtük őt, de csak a kocsinál értük utol. A két fiú, szokás szerint elől ült, én meg elfoglaltam a hátsó ülést. Amíg meg nem érkeztünk a börtönhöz végig lelkiismeret-furdalás gyötört, amiatt, hogy éppen bűntényt készülök elkövetni. Féltem, hogy lebukunk vagy ilyesmi, hiszen nem túl legális dolog igazolványokat hamisítani.
Amikor megérkeztünk a szívem a torkomban dobogott úgy izgultam. Idegességemben kicsit kilazítottam a nyakkendőm.
- Hé jól vagy? – kérdezte Sam.
- Persze, semmi bajom. – mondtam némi iróniával.
- Ne idegeskedj már! Ha eddig nem buktunk le, akkor nem is fogunk. – próbált nyugtatgatni Dean, de nem igazán ment neki.
Besétáltunk az intézménybe, ahol ahhoz képest, hogy éjszaka mi is történt, túl nagy volt a nyugalom. Egyébként a hely, amibe beléptünk, eléggé zsúfolt volt. Kicsit tágasabb volt, mint egy folyosó, de középen végig ülések voltak, így nagyon tömöttnek tűnt. Jobbra és balra ajtók sorakoztak különböző névtáblákkal. Amíg nézelődtünk hirtelen megjelent előttünk egy duci, kopaszodó biztonsági őr.
- Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan.
- Az FBI-tól jöttünk az éjszakai esemény miatt. – válaszolt Dean.
- Láthatnám az igazolványokat?
- Természetesen. – mondta Sam teljes komolysággal, mire mindhárman elővettük a kért iratot. Nagy erőfeszítést tettem magamon, hogy ne remegjen a kezem, ami végülis sikerült. Az őr jól megnézegette őket, majd egy bólintással jelezte, hogy eltehetjük. Nagy kő esett le a szívemről.
- Kövessenek kérem. – mondta, majd sarkon fordult és elindult a cellák irányába.
A férfi a folyosó végén kinyitott egy ajtót, ami mögött egy lépcső vezetett lefelé. Könnyen lépést tudtunk tartani vele, mert elég ráérősen baktatott. Követtük őt lefelé, majd egy pince-szerűségbe találtuk magunkat, ahol a rabokat tartották. A férfi bement egy íróasztal mögé és megnyomott egy gombot, mire a cellákat elzáró rács szépen lassan felemelkedett.
- Innen már biztosan megtalálják. – mondta az őr, majd elindult felfelé a lépcsőn – Ha végeztek, keressenek meg. – kiabált még vissza nekünk.
- Na indulás. – mondtam határozottan, és elindultam a cellák közötti folyosón.
Kissé kellemetlenül éreztem magam a bezárva tartott, kiabáló rabok között sétálva, de ezzel nem voltam egyedül, mivel Deanen és Samen is látszott, hogy fusztrálva érzik magukat. Felcsillant a szemem, amikor végre megtaláltam a szétzúzott rácsot. Eddigi életem során még soha nem tettek ennyire boldoggá a szétzúzott rácsok, de ebben a helyzetben majdhogynem megváltás volt, mivel minél hamarabb végezni akartam. Odasiettem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a széttört vasat. Eleinte nem mertem hozzányúlni, de aztán mégis megérintettem a törésvonalat, mire hirtelen bevillant egy démon feje. Nem mondott semmit, még egy hangot sem adott ki, csupán dühösen nézett rám, mintha valamit vétettem volna ellene, majd hirtelen eltűnt. Ijedten hátratántorodtam a cellától, amit Samék észrevettek, és rögtön leesett nekik a szituáció.
- Mit láttál? – kérdezte Sam.
- Csak egy… - kezdtem bele, de túl nehezen jutottam levegőhöz, ezért szüntetet tartottam – Egy démonfejet.
- Démonfej? – kérdezett vissza Dean.
- Igen. Nem is szólalt meg, csak haragot sugárzott. – avattam be a fiúkat.
- Ezek szerint, a megszökött rabok nem is annyira emberek. – gondolkodott el Sam.
- Hát még jó, hogy nem öcsi. Úgy tépték szét a rácsot, mintha az egy darab ropi lenne. – mondta Dean.
- Szerintem úgy mennénk biztosra, ha megkeresnénk az esemény egyetlen szemtanúját. – tanácsoltam és elindultam a lépcső felé.
- Hová mész? – kérdezte Dean.
- Megkérdezem, hogy hol van most az éjjeli őr. – kiabáltam vissza, mivel már a lépcsőn szaladtam felfelé.
Megkerestem az előbbi férfit, aki lekísért minket a cellákhoz. Hamar rábukkantam, mivel éppen a folyosón beszélgetett valakivel. Megvártam míg abbahagyják, majd odasétáltam hozzá:
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre találom az éjjeli őrt, aki szemtanúja volt a szökésnek?
- Úgy tudom, hogy hazament miután kikérdezték őt a rendőrök, meg az orvosok ellátták a sérülését.
- És tudja, hogy hol lakik?
- Mindjárt hozom a címet. – mondta a férfi, majd bement az egyik irodába. Nem sokkal később egy papírral tért vissza a kezében, amit rögtön átnyújtott.
- Köszönöm szépen.
- Semmiség. Ha bármire szüksége van önnek, vagy a kollégáinak csak szóljon.
- Rendben. Köszönöm még egyszer. – mondtam, majd visszamentem a fiúkhoz, akik még mindig vizsgálgatták a terepet.
- Megszereztem az éjjeli őr címét. – jelentettem a fiúknak, és közben meglóbáltam a levegőben a fehér lapot.
- Remek. Mi meg további bizonyítékokat találtunk arra nézve, hogy démonok voltak. – mondta Dean.
- Mit? – kérdeztem, de erre ő csak a rács aljára mutatott. Először nem láttam semmi különöset, de miután leguggoltam, rájöttem, hogy valami kénszerű por van a földön.
- Talán kén?
- Pontosan. Azt jelenti, hogy valamilyen démonnak, vagy jelen esetben többnek köze volt ehhez a dologhoz. – válaszolt Dean.
- Áh, értem.
- Na szerintem nézzünk be ehhez a David Morrisonhoz. – mondta Sam, miközben a papírdarabkát nézegette.
- Oké. – válaszoltuk közösen Deannel.
Miután elköszöntünk az őrtől, elhagytuk a fegyházat. Beszálltunk a kocsiba, és együtt a térképet használva, megtaláltuk David Morrison házát. Becsöngettünk, de semmi reakciót nem észleltünk. Miután ötödszörre csöngettünk be, és még mindig nem volt rá semmi válasz, Dean úgy döntött, hogy betöri az ajtót. Egy erőteljes rúgással kivágódott az bejárat, így nekünk szabad út nyílt a házba.
- Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem, de semmi felelet nem volt rá.
A fiúkkal háromfelé váltunk, hogy gyorsabban átkutassuk a házat, hátha találunk valamit. Sam és Dean lent nézelődtek, míg én az emeltre mentem föl, ahol rögtön megtaláltam a hálószobát. Amint beléptem egy összetört tükröt pillantottam meg, majd a szilánkok között heverő David Morrison holttestét. Eléggé gyomorforgató látvány volt, ugyanis a férfi nyaka teljesen kicsavarodott, és egy tükör darab is beleállt a lábába. Elkezdtem kihátrálni a szobából, és addig lépkedtem hátra, míg a falba nem ütköztem.
- Dean, Sam! Találtam valamit! – kiáltottam kétségbeesve.
A fiúk hamar megtaláltak engem, de akkor már nem igazán tudtam beszélni, úgyhogy inkább csak mutogattam. Megértették a mozdulataim és bementek abba a szobába, ahova kalauzoltam őket. Amint észrevették a hullát, rögtön kijöttek ők is. Próbáltam lenyugtatni magam, hiszen, ha vagyok olyan bátor, hogy megérintsem a már kihűlt testet, akkor talán többet megtudunk. Mélyeket kezdtem lélegezni, majd az ügy érdekében elindultam a szobába. Óvatosan lépkedtem, mivel nem akartam belelépni semmilyen szilánkba sem. Amikor végre odaértem a holttest mellé, leguggoltam és félve, de megérintettem a hideg nyakat. Először semmi nem történt, de aztán egy eléggé töredékes látomás tárult elém. Láttam a férfit, amint megijed valamitől, majd azt, ahogyan neki vágódik a tükörnek, mire az darabokra hullik. Menekülni próbál, de ekkor egy sötét árny, amely hihetetlenül gyors mozgása mellett, erős is, kitöri a férfi nyakát, majd az ablakon keresztül távozik. Elengedtem a holttest nyakát, így a vízió szertefoszlott. Zihálva letérdeltem, és csak akkor vettem észre, hogy már Dean és Sam is a szobában vannak.
- Nem gondolod, hogy mára eleget láttál? – kérdezte Dean.
- De igen. Viszont így könnyebben fény derülhet az ügyre. – idéztem a sráctól.
Elkezdtem feltápászkodni a földről, és ekkor belenyílalt a fájdalom a hasamba. A krém hatása, amit éjszaka belemasszíroztam a zúzódásba, úgy látszik, hogy csak eddig bírta. A kellemetlen érzés miatt visszaestem a földre, pedig már félig sikerült felállnom.
- Hé jól vagy? – kérdezte Sam.
- Persze, csak egy kicsit kimerültem. – hazudtam.
Másodszorra már sikerült felállnom, miközben lepleztem a fájdalmam. Amikor úgy éreztem, hogy meg tudok állni a lábamon, észrevettem, hogy Dean dühös pillantásokat vet rám, de egyelőre figyelmen kívül hagytam. Inkább elmeséltem a látott víziót.
- Egy erős, gyors mozgással rendelkező sötét árny. Ez úgy hangzik, mint egy vámpír. – mondta Sam, miután végig hallgatták a történetem.
- Hogy mi? – kérdeztem vissza döbbenten.
- Vámpír! Tudod nagy szemfogakkal meg minden… - oktatott ki Dean.
- Komolyan léteznek?
- Nem, csak vicceltünk. – mondta ironikusan Dean – Még nem is hallottál felőlük? Azt hittem benne vagy valamelyest a szakmában.
- Hallottam már démonokról, alakváltókról, szellemekről, de vámpírokról még soha. Úgy tudtam, hogy nem léteznek…
- Hát, ha szerencséd lesz, akkor találkozni is fogsz velük. – mondta Dean.
- Szerintem jobb lesz, ha most megyünk. – tanácsolta Sam, mivel közeledő szirénák hangját hallottuk.
Amilyen gyorsan csak tudtuk elhagytuk a helyszínt, és visszatértünk a fogadóba. A fiúk a nappaliban, míg én a fürdőben öltöztem át valami kényelmes ruhába. Eléggé siettem, mivel már nagyon éhes voltam.
- Megyünk kajálni? – kérdeztem, amikor visszatértem a nappaliba,
- Aha. – vágták rá együtt.
- Akkor indulás.
A bár elég üres volt, aminek nagyon megörültem, mivel egy kis nyugalomra vágytam a délelőtti kalandok után. Mindhárman pizzát rendeltünk, és mellé egy-egy sört ittunk. Mindannyian vidáman ettük a pizzánkat, de ekkor kinyílt a fogadó ajtaja, és beléptek rajta a tegnapi nagyokosok.