Perselus Piton nem akart hinni a fülének. Hermione Granger az előbb valóban azt mondta, hogy akar tőle valamit? Többet egy ölelésnél? Mégis mit? A figyelmét? A megértését? Netán a lelkét? A szívét? A testét?
- Ezzel mit akart mondani, Granger? Nem teljesen tiszta számomra a szándéka.
- Nos… azt hiszem… úgy értem, ahogy mondtam.
- Mit jelent az, hogy többre? – kérdezte Piton most már teljesen meglepődve.
- Szeretném azt érezni, mint régen. Azt, hogy tartozok valahova, valakinek fontos vagyok, illetve, most már azt szeretném, ha magának lennék fontos, professzor – suttogta Hermione.
- Miért kellene, hogy fontos legyen nekem? – kérdezte Piton egyik döbbenetből a másikba esve.
Hermione kezdett elbizonytalanodni. Természetesen nem arra számított, hogy a férfi széttárja a karjait, hogy ismét magához ölelhesse, de ezt a megrökönyödést, amit Piton arcán látott, nem akarta. Ennél még az is jobb lett volna, ha magából kikelve ordít vele, hogy mégis hogy merészelte ezt, vagy egyszerűen kineveti.
Nem tudta mit felelhetne. Mi lenne most a helyes válasz? A szándékait határozottan tudta, de most nyilvánvalóvá vált, hogy a férfit is rá kell ébresztenie arra, amit ő már felfedezett.
- Azt szeretném, ha megértene, ha törődne velem, ha mindig érezhetném azt a biztonságot, a nyugalmat és békét, amit ma este a karjai között. Nem szeretnék többé egy tanítványa lenni a többi közül, és azt szeretném a legjobban, hogy Ön is fontosnak érezze mindezt, ha nem kellene kérnem többet, hanem minden mozdulata és mondata ösztönös lenne, nem elvárt, és nem előre eltervezett. – Hermione fenntartva a szemkontaktust, felállt és óvatosan elindult a kanapé felé.

Piton átható tekintettel vizsgálta a lányt. Mit tegyen most? Felajánlottak neki valamit, sőt, kérték valamire. Nem erőszakkal kényszerítették, hagytak választási lehetőséget, esélyt az önálló döntésre, amire eddig nem volt lehetősége.
De ez nem csak egy egyszerű döntés volt.
Mi lenne a tőle elvárt? Ezt jól tudta. Gúnyosan kiábrándítani Grangert, és lehetőleg jó sokszor az orra alá dörgölni a mai mondatait.
Mi lenne az előre eltervezett? Lehet ilyet előre eltervezni? Meg sem fordult a fejében, hogy Granger akármit is akarhat tőle.
Mi lenne az ösztönös? Merlinre! Mikor cselekedett ő utoljára ösztönösen? Talán soha…
Most mégis az lenne a legjobb.
Vagy mégsem?
Nem.
Nem engedheti, hogy Hermione fontossá váljon a számára! Nem teheti őt tönkre. Ha most enged, akkor Isten tudja csak, hogy hova fajulnak a dolgok. Biztosan nem abba az irányba, amerre Hermione akarja.
Tudja ez a lány, hogy mit kér? Ebben az Isten háta mögötti kis faluban senkihez sem menekülhet, pedig, ha ő egyszer a karmai közé kaparintja a lányt, akkor soha többé nem engedi el.
Merlinre! Mi jár a fejedben Piton? A karmaid közé kaparintani? Ez a lány nem arra kért, hogy tedd a szeretőddé, csak egy támaszt keres!
Támaszt? Ezek után?
A karjai közt tartotta, és a lány most oda vágyik vissza.
De az előbb is mi járt a fejedben?
Felidézte magában azt a pár pillanatot, amikor Hermione hozzábújt, az illatát, a lélegzetvételeket, amelyeket a nyakán és a mellkasán érzett, a lány ölelését.
Soha senki nem ölelte így.
Az anyja ölelés hasonló volt, de mégis más. Hermionére most nőként gondolt. A lány olyan dolgokat mozgatott meg benne, amiket nem szabadott volna.
- Olyan lángokkal játszadozik, amelyekkel nem volna szabad! Ezeket a lángokat már nagyon régen piszkálták. Ne akarja magát megégetni, Granger! – törte meg a csendet Piton.
- Sosem féltem a tűztől - mondta Hermione, és leült a férfi mellé, majd felé fordult. – Akkor tágítom a fogalomkört. Nem számít, hogy milyen formában, de biztosítson róla, hogy figyel rám, és velem van. Cserébe én is ugyanúgy teszek majd. Bízom Önben, professzor! Sohasem erőltetne rám olyan dolgokat, amiket én nem akarok.
- Ebben ne legyen olyan biztos! Most a naplóban olvasott Perselusra épít, ugye? Az egy kisfiú volt, Granger! Egy szerencsétlen kisfiú, akinek az álmait darabokra törte a valóság, akit az édesanyjával együtt eltemettek.
- Ez nem igaz! Nem szabad csak úgy feladni az álmokat! Még biztosan emlékszik a kisfiú álmaira! Hát valósítsa meg! – Hermione ragyogó szemiben eddig nem ismert remények és ígéretek látszottak. – Lehet, hogy már nem térhetünk vissza a varázsvilágba, lehet, hogy már holnap a nyomunkra akadnak, és megölnek minket. Most úgy kell élnie, hogy minden perc az utolsó. Arra kell törekednie, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből! Sajnálom, hogy nem egy mardekáros lány van Ön mellett! Parkinsont biztosan szívesebben ölelgetné, de én egy griffendéles vagyok, ez jutott! És, ha azt mondja, hogy csak az az egyetlen módja, hogy fontossá váljak az Ön számára, akkor csakazértis megpiszkálom azokat a lángokat. Nem akarom, hogy teljesen tönkre menjen az életem. Foggal-körömmel fogok harcolni, ha kell, akkor Önért is!
- Szó se róla, jó régen volt már, mikor így kiosztottak – mondta Piton felhúzott szemöldökkel.
- Nem kiosztásnak szántam!
- Tényleg így gondolja a dolgokat?
- Most jönnek a keresztkérdések?
- Igen! Válaszoljon a kérdésemre! Így gondolja a dolgokat, ahogy elmondta?
- Mindent, amiről eddig beszéltünk.
- Igen!
- Észrevette, hogy miről beszélünk ahelyett, hogy a kiutat keresnénk ebből a helyzetből?
- Én pont azt keresem!
- Ha pár nap múlva betoppan a felmentő serege Potterrel az élen, és magát visszaviszik a Roxfortba, a régi életébe, a barátai közé, akkor mi lesz? Most azt mondja, hogy szüksége van rám. Sőt! Azt mondta, hogy rám van szüksége. Akkor mit fog csinálni? Elfelejti? Titkolózni fog? Netán hazudozni, nehogy kiderüljön, hogy a vén denevérrel volt összezárva napokig?
- Semmi sem lesz már a régi. És valóban magára van szükségem. Ne kérdezze, hogy miért! Talán még azt sem tudom, hogy hogyan jutottam erre, de azt állíthatom, hogy nem most kezdődött a dolog, és nem szeretném, ha valaha is vége lenne. Fél éve egy álomképet kergetek magáról. Ez alatt a pár nap alatt azonban sikerült annyira megismernem, hogy bizton állíthatom, sosem hagynám, hogy minden olyan legyen köztünk, mint volt. Most is arra törekszem, hogy más legyen a kapcsolatunk. Több, mint volt.
- Egyik megdöbbenésből a másikba esek, Granger! Maga álomképeket kerget rólam? Hogy jutott ilyen mélyre?
- Tessék?
- Az Istenért! Halálfaló vagyok. Egy agresszív, szadista denevér. Mások szenvedésében lelem az örömöm! Mégis mit vár tőlem?
- Csak azt, hogy foglalkozzon velem, engedje, hogy megismerjem. Nem az álcáját, mert azt már ismerem. Én az igazi Perselus Pitont akarom megismerni!
- Istenem! Hogy lehet ilyen makacs?
- Csupán elszánt vagyok, nem makacs!
- Kitalálta már, hogy miként akarja megvalósítani ezt az őrült ötletét?
- Akkor ad nekünk egy esélyt? – kérdezte Hermione reménykedve.
- Nekünk egy esélyt? Merlinre? Hallja, hogy mit mond?
- Mármint nem úgy gondoltam – mondta Hermione kissé elpirulva, és gyorsan lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a zavarát.
- És ha én úgy gondolnám? – kérdezte Piton provokatívan. Muszáj tudnia, hogy mik az esélyei. Talán terelhetné a dolgokat ilyen irányba. Mi? Te teljesen megbolondultál Piton? Mit akarsz te ettől a kislánytól. Az előbb már megállapítottad, hogy nő, és nem kislány. De akkor is, ezt verd ki a fejedből!
Hermione szemei elkerekedtek, egy pillanatig a férfi arcát vizsgálta, majd ismét lehajtotta a fejét.
- Nos… én… nem tudom. Mármint… szóval… nem egészen erre gondoltam, meg aztán nekem még… szóval én még…
Piton átható tekintettel vizsgálta Hermionét, aztán megragadta a karját, és maga felé fordította.
- Tudom, hogy nem úgy gondolta! Akkor kössünk alkut! Maga eleinte megmondja, hogy mikor mit vár tőlem, én megpróbálok alkalmazkodni. Öt napot kap! Ha addig nem jövök bele, és nem úgy működnek a dolgok, ahogy szeretné, illetve, ahogy én akarom, akkor visszatérünk a tanár-diák viszonyhoz. Rendben?
Hermione bizonytalanul bólintott.
- Remek! Akkor én most elmentem aludni. Holnap pedig elkezdünk valamit kitalálni. Életfogytig nem maradhatunk a szülei házában. Jó éjszakát – mondta Piton, majd felkelt a kanapéról, és ott hagyta Hermionét.

Hermione boldogan nézett Piton után, amíg az el nem tűnt a fürdőajtó mögött. Mégis elérte a célját! Harcolni fog! Ha eddig már eljutott, akkor minden eszközt bevet majd.
És akkor mi lesz, ha Piton tényleg többet akar? – kérdezte egy kis gonosz hangocska.
Nem akar többet! – bizonygatta Hermione.
Azt sosem tudhatod! Nem ismered őt!
Akkor… talán… lehet, hogy én sem bánnám… - vallotta be Hermione magának. Ekkor lépett ki a fürdőből Piton, ezért az előbbi gondolatai miatt a lány rögtön meg is dorgálta magát. – Hogyan gondolhatsz ilyenekre? Merlinre! Mit akarhatna tőled Piton?
Amilyen gyorsan csak tudott, ő is eltűnt hosszú percekre a fürdőben, majd miután kijött, bemászott az ágyba, és Piton felé fordult, majd lassan befészkelte magát a férfi oldalához. Tudta, hogy a professzora még ébren van, így lélegzetvisszafojtva várta a reakciót.