Hermione hosszú percekig nem akart mozdulni, szorosan ölelte a professzorát, azonban a férfinek kezdett kínossá válni a helyzet, ezért lassan visszahúzódott.
- Akkor Boldog Karácsonyt, Granger!
- Muszáj ilyen kiábrándítónak lennie?
- Most mi a baj? Csak nem azt akarja, hogy egész éjjel itt álljak a nappali közepén, és magát ölelgessem?
Hermione lemondóan sóhajtott, és csendben kiment a konyhába, hogy eltakarítsa a vacsora maradékát.
Piton kihasználva a pillanatnyi nyugalmát, azonnal nekilátott a napló olvasásának. Még azt sem vette észre, amikor Hermione visszatért, és letelepedett a kandalló elé.

Hermione élt a lehetőséggel, és alaposan megfigyelte az elmélyülten olvasó férfit. Az ölelés megmozdított benne valamit, ami a jelen helyzet teljesen más megközelítésére kényszerítette őt.
Élvezte Piton közelségét, az apró, tétova mozdulatokat, a megnyugtató fűszeres illatot, azt, hogy érezhette a férfi szívének dobogását, a haját simogató óvatos levegővételt.
Mindezzel, és főként azzal, hogy visszavágyik a férfi karjai közé, saját magát is meglepte. Ezek az új gondolatok és vágyak arra ösztönözték, hogy ezúttal Piton külsejét vegye szemügyre.
A férfin most nem látszottak az elmúlt évek gondjai, annál a gondolatai sokkal régebbi események körül forogtak.
Hermione tudta az arcának apró mimikai rezdüléseiből, hogy minden leírt emléket újra felidézett magában, és a sorok valamelyest megnyugtatást hoztak. A finom barázdák kisimultak a homlokán, és a szája szögletében megbújó apró ráncok, amelyek az állandó gúnyos ábrázatot kölcsönözték a férfinek, most eltűntek.

Azon gondolkozott, meg merje-e kockáztatni azt, hogy ő is befészkelje magát a kanapéra, szorosan Piton mellé. Végül úgy döntött, megvárja, amíg elolvassa a férfi az utolsó bejegyzést is, és majd rögtönöz valamit, de most már nem hagyja magát.
Nem tudta, mit vár a magában újonnan felfedezett érzésektől, de akármi is süljön ki belőle, azért foggal-körömmel fog küzdeni. Muszáj. Kell, hogy valami ismét értelmet adjon az életének.
Egy pillanatra bevillant az agyába a szerelem szó. Az lenne amit érez?
Nem.
Ez biztosan nem szerelem, csak ragaszkodás, támasz keresése, sóvárgás a megértettségért és gondoskodásért. Azaz minden olyanért, ami az övé volt néhány nappal ezelőttig.
Aztán újabb fordulatot vettek a gondolatai.
Hogy tud minden egyik percről a másikra elromlani? Hogy lehet, hogy minden, ami eddig a világot jelentette neki, most elveszett.
Egy teljesen új életet kell élnie, amiben minden más, minden az ellenkezője a réginek.
Hosszú perceken át kergették egymást a gondolatok, a képek a fejében. Először Piton furcsa kérése, majd a támadás, a gyilkosság, amit elkövetett, a halott szülei testének a látványa, a támadás Piton ellen, a veszekedések, a férfi ridegsége, amely most annyira bántja őt, de abban az ölelésben benne volt minden, amire vágyik.
Hogyan tudassa mindezt Pitonnal?
Miért nem érzi a férfi, hogy szüksége van rá?
Igen. Rá. Nem másra.
Pitonra van szüksége.
Ennek az új életnek ő az alappillére. Mindent ő indított el.
Észre sem vette, hogy mikor ölelte át a térdeit, védelmezően maga elé húzva, és mikor kezdett el könnyezni.
***
Perselus Piton sosem volt érzelgős ember. Most azonban valami ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Sőt, nem is érzés, hanem érzések.
Elolvasta az anyja naplóját, és azt kapta, amit várt. Megnyugvást.
Kissé abszurdnak érezte, hogy megnyugvást keres az anyja keserűségében és fájdalmában, de végül mégis megtalálta.
Minden szóból, minden mondatból sugárzott az a szeretet, amely egykor a világot jelentette neki. Az anyját azonban megölték, és ő hosszú-hosszú évekre egyedül maradt. Az életét a saját fájdalma, a feneketlen önsanyargatás jelentette, de most, hogy mindent elrontott a griffendéles eminens életében, rátalált arra, amire titkon mindig is vágyott.
Valakinek szüksége volt rá.

Kívülről nem engedte, hogy látszódjon rajta, de belül repesett az örömtől, mint annak idején, még apró gyermekként, az anyja ölelésében. Akkor is azt érezte, amit most: van mellette valaki, akinek ő jelenti a mindent.
Na jó, ez azért egy kicsit túlzás! – fegyelmezte a csapongó gondolatait egy kis hang.
De akkor is! Granger kérte, hogy ölelje meg, odaadta neki az anyja naplóját, gondoskodott róla az elmúlt napokban, amikor szüksége volt rá, na és persze nem egyszer hívta fel a figyelmét, hogy most csak ő van neki. Még fenyegette is, hogy addig tartja megkötözve, amíg jobb belátásra nem bírja.

A mai este teljesen más megvilágításba helyezett mindent. Most értelmet nyert számára Granger akaratossága, a szemeiben gyakran felvillanó félelem és bizonytalanság, hogy bármikor elveszítheti őt. Igen. Félelem, hogy elveszíti őt, a professzorát, Perselus Pitont. Nem egy családtagját, nem egy barátját, csak egyszerűen őt, a mocskos halálfalót.
Ez a felismerés már régen nem érzett melegséggel töltötte el.

Ezek szerint tényleg élnie kell. Van miért élnie. Micsoda iróniája a sorsnak, hogy ezért meg kellett halnia egy házaspárnak, és ami még ennél is meglepőbb, mindezt Voldemortnak köszönheti.
Köszönni? Azt, hogy megölette ennek a lánynak a szüleit?
Nem. Azt, hogy értelmet adott az életednek, egy új reményt. Küzdeni valakiért, küzdeni valakivel együtt egy újabb esélyért. – Viaskodott önmagával Piton.

Miután megpróbálta összerendezni a kavargó gondolatait, feltűnt neki, hogy nincs egyedül. Granger ott ül a kandalló előtt, és ringatja magát. Hirtelen nem tudta mire vélni a helyzetet, de aztán meghallotta a halk szipogást is. Nem tudta mit mondjon, vagy tegyen. A szíve mélyén megnyugvást akart adni, amit ő is kapott az elmúlt órákban, de miként tehetné?
Végül halkan megköszörülte a torkát. A hangra Hermione felkapta a fejét.
A lány szemeiben tisztán látszott a zavarodottság, melyből Piton arra következtetett, hogy nem csak ő merengett el az imént.
- Mi a baj, kisasszony? – kérdezte halkan.
- Baj? – kérdezte Hermione. – Nem is tudom. Azt hiszem nagyon sok baj van.
- Értem.
Ismét hosszú csönd telepedett közéjük, amit végül Piton tört meg.
- Esetleg együtt megpróbálhatnánk orvosolni azokat a problémákat.
Hermione szemei elkerekedtek. Nem tudta mire vélje ezt a mondatot. Annyira szokatlanul hangzott a professzora szájából. Végül mégis erőt vett magán, és megszólalt.
- Mármint maga és én? Együtt?
Egy aprócska, tétova bólintást kapott válaszul.
- Akkor most arra kíváncsi, hogy mi a baj?
- Igazából arra vagyok kíváncsi, hogy miért sírt.
- Mindenért.
- Ez aztán a körültekintő válasz! – mordult fel Piton.
- Nos, azt hiszem, nem igazán találom a helyem mostanában.
- Bővebben… – vonta fel az egyik szemöldökét kérdőn a férfi.
- Minden a maga furcsa kérésével kezdődött professzor.
- Ebben az esetben, meg kell, hogy mondjam, nem az én kérésem volt az oka, hanem Voldemort parancsa. Sok mindent kiküszöbölhettem volna, ha első alkalommal megölöm a szüleit. Az jobb lett volna? – kérdezte Piton meglepően komolyan.
- Nem tudom… akkor… minden másabb lenne, mint most. A kérdés csak az, hogy mennyiben…
- Azt hiszem, gyökeresen más. Figyeljen! Vázolom a helyzetet. Maga Potter és Weasley vállán bőgne a Roxfortban, Dumbledore és Voldemort pedig felváltva veregetnék a vállamat, hogy helyesen cselekedtem. Voldemort esetében ezt csak idézőjelesen értem. Tőle azt hiszem, egy-két mugli nőt kapnék jutalmul. A következő feladatom pedig az lenne, hogy magát is megöljem, hogy teljes legyen a küldetés. Sőt, előtte talán maga lenne a jutalmam egy halálfaló bál keretein belül. Nyilvánosan. Ha érti, mire gondolok.
Hermione még jobban összehúzta magát.
A professzor szavai kemények voltak, talán szarkasztikusak is, de alapvetően keserűek. Mérhetetlenül keserűek.
- Ezt mind igaznak gondolja, uram?
- Mi a véleménye? Így jobb lett volna?
- Nem válaszolt a kérdésemre.
- Maga sem az enyémre. Na gyerünk, Granger! Ki vele! Így jobb lenne? Maga halott lenne, az én lelkemen meg ott száradna újabb három gyilkosság. Ennyiben lenne más a helyzet.
- Nem lenne jobb. A mostani helyzetünk kategóriákkal jobb, azt hiszem.
- Helyes meglátás.
- Ha az volt a célja, hogy ezzel rávilágítson arra, hogy semmi sem baj, akkor eléggé mellélőtt, uram.
- Hm… nem azt mondtam, hogy semmi sem baj, de lehetett volna sokkal nagyobb baj is.
- Amennyiben?
- Amennyiben magát is kivégeztem volna, miután végigment Kegyeden a belső kör.
- Ez nem vicces.
- Nem is annak szántam. Nos, akkor mi a baj? Miért sírt?
- A szüleim halála, és a nyomorúságos helyzetem nem elég ok a sírásra?
- Volt rá négy napja, hogy bőgjön, mégse tette. Most azonban mégis sírt, pedig a mai nap igazán az elvárásai szerint alakult, nem?
Hermione hosszasan gondolkozott, és közben egy percre sem vette le a szemeit Pitonról. Végül aztán úgy döntött, mindent fel tesz egy lapra.
- Talán többre vágyom, mint egy ölelés…