Piton kényszerítette magát, hogy ne hagyja így rettegni Hermionét. Lassan be kell látnia, hogy ki tudja meddig, egymásra lesznek utalva. A szobában felkapott egy talárt, és a lány után ment a kertbe. Hermione a ház fala mellett guggolt, és már a hideg is rázta, nem csak a sírás.
- Jöjjön be, mert megfázik! – Piton hangja kicsit szigorúbbra sikerült, mint azt szerette volna, így megpróbálkozott még egyszer. Ő is leguggolt Hermione mellé, és ráterítette a talárt. – Kérem, jöjjön, és segítsen nekem a főzetnél!
A lány felnézett, de minden, amit várt, a gúny, a szigor, a harag, hiányoztak Piton szeméből.
- Lehetne, hogy többet nem kiabál velem? – kérdezte félénken, már-már kislányosan.
Piton nem válaszolt, csak kurtán bólintott, és visszaindult a házba. Hermione is követte.
Órákig csendben dolgoztak a főzeten. Hermione látta, hogy a férfi szenved, de nem mert megszólalni. Végül Piton oldotta meg a problémát.
- Mit néz rajtam ilyen kitartóan, kisasszony?
- Professzor! Esetleg nem tudnánk valamilyen módon enyhítni a fájdalmain?
- Talán ha megölt volna úgy, ahogy kérem…
- Csökönyös, értetlen, mint egy óvodás – suttogta maga elé Hermione.
- Ezt hallottam kisasszony.
- Oh! Elnézést. – Hermione kissé elpirult.
- Azért ne vegye ennyire a szívére, mondtak már nekem csúnyábbat is.
- Nem készíthetnénk valami főzetet?
- Nincs hozzávalónk.
- Esetleg szerezhetnénk… és valami ennivalót is.
- Igaz! Ez eszembe sem jutott. Éhes?
- Igen. – Hermione arca még egy árnyalattal pirosabb lett.
- Nos, akkor keressünk valamit.
- Itt nincs semmi. A szüleim csak a karácsonyokat töltötték itt, ha én nem mentem haza, és a házassági évfordulójukat.
- Értem – vigyorgott Piton sejtelmesen. – Azért enni is szoktak néha. Nem?
- Gondolom… mármint… Merlinre! Mi jár a maga fejében?
- Nos elég egyértelmű, hogy a szülei mit szoktak itt csinálni… mármint az evésen kívül.
- Elég! Különben is! Mi köze magának ehhez, meg ahhoz, hogy éhes vagyok?
- Nem szeretném, ha éhen halna. Ki vinné tovább azokat a szép hagyományokat, amit a szülei vezettek be itt. Gondolom Weasley is rendesen megsértődne ezért!
- Na most már tényleg túl lépett minden határon. Ronnak ehhez semmi köze! Magának meg végképp nincs! – csattant fel Hermione dühösen.
Piton nem bírta megállni, felvillant az arcán az az undorítóan fölényes, mindent tudó gúnyos vigyor.
- Most meg min vigyorog?
- Azt hiszem jobb, ha ezt nem most osztom meg magával. Inkább találja ki, hogyan szerezzünk ennivalót.
- Esetleg kiábrándító bűbáj, vagy valami főzet?
- Van készleten Százfűlé-főzete?
- Honnét lenne professzor?
- Akkor meg ne beszéljen sületlenségeket! Az előbb mondtam, hogy nincs túl sok hozzávalónk, és ami van, az is csak a most készülő főzethez elég – dörrent rá Piton a lányra.
- Akkor találjon ki valamit! Nagyokos!
- Granger fékezze magát! Attól, hogy nem a Roxfortban vagyunk, még megbüntethetem!
- Tényleg? Hogy is gondolta pontosan? Felsikáltatja velem a saját házam padlóját?
Piton válasz helyett kiszáguldott a konyhából, és bevágta az ajtót.
Hermione tudta, hogy most messzire ment, de már nem abban a helyzetben vannak, mint néhány napja. Kölcsönösen egymás segítségére és a másik támaszára szorulnak. Főként ő szorul a professzorra.
Érezte, hogy nem tudja már túl sokáig halogatni a szembenézést a szülei halálával. Eddig mindig volt mire figyelnie, de nem virraszthat minden éjszaka, mert nem mer aludni.
***
Piton eközben az udvaron rótta a köröket. Dühös volt. Hogyan fognak így együtt élni? Lehet, hogy hónapokig bujkálniuk kell. Nem! Azt már nem! Minél előbb megoldást kell találnia!
Ekkor elemi erővel hasított bele a tudat, hogy ő épp nincs abban az állapotban, amelyben értelme lenne előre tervezni. Nem érzett félelmet, ott tartott, mint néhány napja a kőpadon: neki nincs miért élnie.
Aztán egy újabb gondolat férkőzött ez utóbbi mellé. Küzdenie kell, hogy a lányt tisztázhassa, és vissza kell juttatnia a régi, normális életébe. Normális? Mikor volt Granger élete normális? Potter környezetében semmi sem normális!
A férfi lelkében nagyon mélyen megmozdult valami. Most ismét van miért, van kiért küzdenie. Csupán a sors fintora, hogy most talán már késő.
***
Hermione félresöpörve az összes aggodalmát, törni kezdte a fejét, hogy milyen módon juthatnának le a faluba. Már hosszú ideje merengett, mikor megakadt a szeme egy ősrégi fotón, amely a nagyszülei esküvőjén készült. Felkapta a képet, és keresni kezdte Pitont.
A férfi az udvaron ült egy öreg fa törzsén. A kezei remegtek, a szokásosnál is jóval sápadtabb volt.
Hermione oda sétált, és halkan megszólalt.
- Uram! Esetleg alkalmazhatnánk átalakító bűbájokat.
- Mégis milyen formában gondolta? Ahhoz személyazonosság is kell. Mi van akkor, ha valaki utánanéz, hogy kik is vagyunk valójában?
- Nos… esetleg ez megfelelne? – Hermione megmutatta Pitonnak a képet. – Ők a nagyszüleim. Talán megfelelne…
- Talán.
- Akkor?
- Jöjjön!
Piton visszasétált a házba. Hermione követte, és várakozóan megállt a férfi előtt.
- Mutassa a képet!
Hermione odanyújtotta a képet, és rövid idő múlva meghallotta Piton mormolását. Érezte, ahogyan a teste átalakul, a lábai kissé megnyúltak, az alakja teltebb lett, a haja világosabb, és szinte teljesen egyenes.
- Így már nem is néz ki olyan szörnyen!
- A bűbáj valószínűleg a maga képéről is eltünteti azt a ronda mosolyt!
Hermione mérgesen beviharzott a szobába, hogy keressen magának valami kabátféleséget. Piton közben magán is elvégezte a bűbájokat, és a lány után ment.
- Esetleg indulhatnánk?
- Induljunk.
- Most már végig duzzogni fog, Granger?
- Van rá okom.
- Akkor duzzogjon!
A faluba leérve hatalmas tömegbe keveredtek. Elvégre négy nap múlva karácsony. Az emberek még gyorsan beszerzik azt, amit elfelejtettek, aztán már csak a békét, az ünnep meghittségét élvezik.
Hermione ismét érezte, hogy összefacsarodik a szíve az emberek arcán tükröződő boldogságtól. Miért kell mindennek pont vele történnie?
Pitont is zavarta a tömeg, de minden ezzel kapcsolatos gondolata eltűnt, mikor két öregasszony beszélgetésében az alább mondatokra lett figyelmes:
- … és azokat a szegény Grangeréket, tudod, akiknek az a szép kis háza van a falutól nem messze az erdő szélén, megölték. Állítólag a saját lányuk volt a tettes. A rendőrség már keresi.
- Ez nem lehet igaz! Az az aranyos kislány? Emlékszem, tavaly ő is itt volt a barátaival. Nem néztem volna ki belőle. Bár a mai fiatalság…

Hermione ebből nem hallott semmit, csak azt érezte, hogy Piton karon ragadja, és berángatja a legközelebbi boltba.
- Válassza ki, amit venni akar, és aztán tűnjünk innen!
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarja az emberek örömének a látványa – jegyezte meg csípősen Hermione.
- Nos engem inkább az zavarna, hogyha rájönnének, kik is vagyunk, és a szép kis nyakánál fogva fellógatnák a főtéren.
- Mi?
- Majd elmondom! Csipkedje magát!