Hermione még sokáig olvasta a naplót, melyből egyre több fájdalom áradt. Elieent a férje attól a szilveszter estétől folytonosan bántalmazta, de a nő nem tudta otthagyni. Aranyvérű volt, ők sohasem adják fel.
Amikor Tobias először kezet emelt a fiára, az asszony akkor szállt vele nyíltan szembe. Utána beszerzett egy új pálcát, de így sem tudta már magukat megvédeni. Ő, és a kisfia is rettegésben éltek.
A fiút úgy nevelte, hogy tudja ki is ő. Arra a pillanatra várt, mikor Perselus megkapja a levelét Roxfortból, és elmenekülhet a Fonó sorról.

Elieen mindennél jobban szerette a fiát. A bejegyzéseiből tükröződött, hogy a fiúnak az anyja a mindene.
Mikor Perselus elment Roxfortba, Elieen már nem tudott úgy küzdeni az életéért, mint addig. Perselus sok levelet küldött neki, melyben mindig arra kérte az anyját, hogy vigyázzon magára, mert neki szüksége van rá.

Az utolsó mondatok abból az évből származtak, mikor Perselus hatodéves volt.

„Drága kisfiam! Már nem bírom tovább. Ez volt az utolsó összeütközésem apáddal, érzem, hogy meg fogok halni.
Kérlek, legyél jó, nyílj meg az embereknek, engedd, hogy megismerjenek úgy, ahogy én is ismerlek. Engedd, hogy szeressenek, és szeress te is!
Mindennél jobban szeresd a nőt, akit életed párjául választasz. Ne hagyd, hogy oda jussatok, ahova apád és én.
Nagyon fáj, hogy ezt kell kérnem, de nem látok más megoldást: ne keresd apádat miután meghaltam. Maradj távol tőle.
Soha ne feledd, hogy mindig szerettelek.”

Hermione fejében kavarogtak a gondolatok, mikor becsukta, és visszarejtette a ládába a naplót. Nem merte elhinni, hogy van, aki ennyi szenvedést kibír. Hosszú percekig üldögélt Piton mellett az ágyon, és nézte az eszméletlen férfit. Nem tudta hibáztatni azért, hogy ilyen mogorva lett az emberekkel. Tudta, hogy Piton életének még csak egy kis részét ismeri, és rettegett attól, hogy egyszer megtudja a férfi sorsának alakulását az anyja halála után.
Egy idő után a lányt elnyomta az álom.

***
Piton mikor magához tért, nem tudta, hogy hol van. Körbenézett a kis szobában. Mikor pillantása megakadt az ágy túlsó végében összegömbölyödve alvó lányon, rögtön eszébe jutott minden. Csendben felkelt az ágyról, és kiment, hogy megnézze a főzetet.
- Tökéletes, mint mindig. Nem is tudom mit képzeltem. Granger még akkor is megcsinálná amit kérek, ha Voldemort vigyorogna rá az üst túloldaláról – húzta gúnyos mosolyra a száját Piton.

Pár perc elteltével kezdte érezni az izomfájdalmakat. Keresett egy tükröt, és megállapította, hogy a méreg már csúnyán kikezdte a bőrét. Magára bocsátott egy leplező bűbájt, és elindult körbenézni a házikóban valamint annak környékén.
Az ír táj gyönyörű volt. A hideg téli levegő kissé megnyugtatta a háborgó lelkét, és az egyre erősödő fájdalomtól égő testét.
A kis ház igazi muglis volt. A természet közelségének hatása érződött rajta, de a legmodernebb technikával szerelték fel.
Pitont nem lepték meg ezek a mugli vívmányok. Néha, amikor nyaranta kimozdult a Roxfortból, a muglik közé ment megnyugvást keresni. Egy-egy szép vidék mindig békességet hozott a lelkébe, és természetesen a testének követeléseit sem fojthatta el örökké magában. A boszorkányok között, azonban egyetlen egy sem akadt, akinél a békét és a megnyugvást kereshette volna, így maradtak a mit sem tudó mugli nők.

Miután körbe járta a házikót, és felhúzott néhány védő és riasztó bűbájt köré, bement, hogy felfrissítse magát.
A fürdőt a hálószobán áthaladva találta meg. Letusolt, és kintről magához hívta a ruháit, természetesen kizárólag feketét.
Mikor kilépett a fürdőből, Hermione már ébren volt.
Megdöbbenve látta, hogy a lánynak könnyesek a szemei, és sírástól maszatos az arca.
- Mi a baj Granger? – kérdezet a szokásos hangnemben.
- Semmi uram. Most már semmi – suttogta a lány
- Akkor miért bőg?
Néhány pillanatig némán meredtek egymásra, majd Hermione összeszedte a bátorságát, és megszólalt.
- Azt hittem itt hagyott… egyedül.
- Az akkora tragédia lenne? – kérdezte gúnyosan mosolyogva.
Hermione érezte, hogy a nemtörődömségtől, és ettől a hozzáállástól ismét felforr a vére. Felpattant az ágyról, és úgy ordította:
- Igen! Ez ekkora tragédia lenne! Még mindig nem fogta fel, hogy magán kívül senkire sem számíthatok? A varázsvilágban bizonyára köröznek. A halálfalók magát keresik. A szüleimet megölték. Magát ez nagyon nem hatja meg igaz?
Hogy lehet ilyen érzéketlen? Esküszöm, magához képest Ron érző ember!
- Vigyázzon a szájára, Granger!
Piton kiviharzott a szobából, hogy a főzetet ellenőrizze, és beletegye a következő hozzávalót. Persze a fő kifogásnak az volt, hogy egyetlen árva ötlete sem támadt, miként kezelje a kialakult helyzetet.
***
Hermione dühöngve vonult be a fürdőbe. A tusolás kissé megnyugtatta.
A neki szánt ruhák közül kiválasztott egy fekete bársonyruhát, a pálcája segítségével méretre igazította. A tükörbe nézve megdöbbent a látványtól. A ruha nem volt igazán az ő stílusa, feszélyezte a hossza, és főként a mély dekoltázs, de nem vehetett fel mást. Az iskolai egyenruhája az előző éjszakai párbajban a felismerhetetlenségig szétszakadt.
Azon kívül ott volt még a tudat, hogy ez a ruha Elieené volt.
Bátortalanul ment ki a konyhába. Pitont ott találta az ablaknál. Épp szólni akart, mikor meglátta, a férfi úgy szorítja az ablakpárkányt, hogy az egyik ujjából már kiserkent a vér. Azonnal kiszállt minden gondolat a fejéből, csak az cikázott ott, hogy Piton haldoklik, és neki segítenie kell.
Könnyek szöktek a szemébe. Képtelen volt megszólalni.
Közelebb lépett a professzorához, és gyengéden végig simított a görcsben álló bal karján.
A férfi összerándult az érintésre. Hirtelen szembefordult a lánnyal, de a szeme elé táruló látvány hatására képtelen volt megszólalni. Hermione törte meg a csendet.
- Hogy érzi magát uram?
- Nem túl jól.
- Találtam a készletében egy erősítő főzetet még a Fonó soron. Esetleg megihatná.
- Az az anyám készlete volt – suttogta a férfi, de szemét nem tudta elszakítani a fekete bársonytól. Érezni akarta az ujjai között az anyagot. Érezni akarta a kezén azt a kellemes meleget, mint régen, mikor az anyjához bújt, és a bársony lágyan simogatta a bőrét.
- Professzor valami baj van? – Hermionénak is feltűnt a férfi tekintete. Felrémlett a hajnalban olvasott naplóból egy részlet.

„Perselust mindig csak azzal tudtam megnyugtatni az apja távozása után, hogy magamhoz öleltem. Rengetegszer mondta, hogy mennyire kedves neki a fekete bársony, annak ellenére, hogy nem egyszer látta, az apja keze nyomán felhasadni a finom anyagot. Mindig hozzám bújt, és úgy nyugtattuk egymást.”

Hermione megfogta a férfi kezét, és végigsimíttatott vele a karján. A lány az érintésétől megborzongott, és félénken a rá szegeződő szemekbe nézett.
Pitonnak egy pillanat alatt megjött a hangja, amikor feleszmélt, hogy mit is tett Hermione.
- Elment az esze Granger? Mi a fészkes fene volt ez? – Úgy rántotta vissza a kezét, mintha lobogó lángok közé nyúlt volna.
Hermione összerezzent a hirtelen kiabálásra.
- Én… nem akartam… elnézést.
- Mit nem akart, Granger? – ordította Piton
- Én… nagyon sajnálom! – Hermione hátrébb lépett, leült az egyik székre, és maga alá húzta a lábait.
Piton csak nézte a lányt. Aznap már másodszor nem találta a szavakat. Hermione a szigorú tekintettől ismét neki állt remegni, mint kezdő diákként, még nagyon régen bájitaltanon. Egy ideig professzora szemeibe nézett, majd amikor már nem látott semmit a könnyeitől, térdére hajtotta a fejét. Nem tudta, hogy a férfinek milyen gondolatok keringenek az agyában, pedig a napló elolvasása után egyértelmű lehetett volna.

Piton szeme előtt felrémlettek a képek, amikor az anyja is így kuporgott az ágy végében az apja ordítása, erőszakoskodásai után. Első ízben fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy sokkal jobban hasonlít az apjára, mint azt szeretné. Sőt, az évek múlásával szinte minden vonás és tulajdonság kihalt belőle, amit az anyjától kapott. Azonban azt is érezte, ha mindezt képes volt megfogalmazni, akkor még nem késő.
Első lépésnek itt az a nő… Mi? Nő? Merlinre! Perselus Piton! Eszeden vagy? Ez nem egy nő, hanem Granger!
Ismét veszélyesen megvillantak a szemei. Hermione épp azt a tekintetet kapta el. Most már hangosan zokogott. Felpattant a székről, és kirohant a házból.