Hermione izgatottan tért vissza a naplóhoz. A következő bejegyzés ugyanazon év karácsonyáról származott.
„Drága Istenem add, hogy minden jobb legyen!
Most érkezett el az idő a következő bejegyzésre.
Júniusban letettem a vizsgáimat, megkaptam a diplomámat, és vissza sem nézve „repültem” Tobias karjaiba.
Még aznap elköltöztünk a kis faluba, egy kis házikóba, amely a Fonó soron áll. Következő héten a faluban megesküdtünk. Az ígéretemet, miszerint bevallok mindent a férjemnek a képességeimről, megszegtem. Féltettem a boldogságomat.
Forró, szenvedélyes éjszakákat töltöttünk együtt. Akkor éreztem igazán, azt akarja, hogy hozzá tartozzak. Még mindig alig beszéltünk. Ő nappal dolgozott, én a házat raktam rendbe. Az estéink kifulladásig tartó szeretkezésekkel teltek. Aztán a babám egyre nagyobb lett, és a terhesség egyre nehezebbé vált. Egy este visszautasítottam Tobias közeledését. Rövid ideig ordítva faggatott, hogy miért, én pedig kétségbeesetten védtem minden erőmmel a babámat. Akkorra már tudtam, hogy ha csendben maradok, hamarabb lenyugszik. Ő elrohant otthonról, és következő reggel ért csak haza rendkívül másnaposan.
Azt hiszem, akkor határoztam el, nem szólok neki, hogy boszorkány vagyok, és a gyermekünket is úgy nevelem, hogy ne tudja.
Azután többet nem közeledett felém oly módon, vagyis leginkább sehogy.
Egyre többször hagyott egyedül éjszakára, és lassan terjedt a hír a faluban, hogy inni jár.
Karácsony előtti délután hallottam meg a tejes asszonynál teljesen véletlenül, hogy megcsal engem egy falubeli lánnyal.
Futva menekültem a pletykáló vénasszonyok elől, de csak a kertkapuig jutottam. A lábaim összecsuklottak alattam és éreztem, hogy eljött az idő. Szülni fogok.

Sok dologra csak homályosan emlékszem. Azt tudom, hogy haza hoztak, és hívták a bábát, de mire ideért, én utolsó erőmmel Roxfortba hopponáltam, és segélyhívó jelet lőttem fel a kapu elől, aztán összeestem.
A következő emlékem már a gyengélkedőről származik.
Bájitalokat kaptam, hogy legyen erőm megszülni a babát. Az igazgató és a javasasszony is kérdezte, hogy kit értesítsenek, hol van a gyerek apja, de én némán ráztam a fejem.
A kisfiam másnap, azaz karácsony reggelre született meg. Életemben nem éreztem még azt a boldogságot, mint mikor először a karjaimba vehettem Perselust. Néhány óra múlva azonban visszatértek az emlékek, és minden erőmmel azon voltam, hogy minél előbb haza mehessek, de csak estére voltam képes felkelni az ágyból.
Magamra terítettem egy gyógyítói talárt, a kisfiamat jól betakartam és a kandallóhoz mentem, hogy hopp-porral hazautazzak.
Mikor kiléptem a Fonó sori kandallóból, rögtön megpillantottam Tobiast.
- Szervusz! Boldog Karácsonyt – suttogtam, és felé nyújtottam a fiunkat.
Tobias egy pillantást vetett Perselusra, majd kitépte őt a kezemből, és cseppet sem finoman az ágyra rakta. Azt hiszem, akkor kezdtek el folyni a könnyeim. Ő lassan visszasétált hozzám, és vészjóslóan fölém magasodott.
- Hol a fenében voltál? És mi ez a maskara? – ordította néhány centire az arcomtól
- Roxfortban. Úgy éreztem, hogy csak ott hozhatom világra biztonságban a fiunkat.
Nem kérdezett többet. Egy pofon csattant az arcomon, és a padlóra estem. Rettegtem tőle, de nem tudtam volna ártani neki. Elővettem a pálcámat, és a síró kisfiam köré húztam egy védőburkot. Tobias hátrahőkölt a látottaktól, én pedig elsuttogtam neki a titkomat.
- Boszorkány vagyok.
- Mi vagy?
- Boszorkány.
Percekig meredt rám. A szemeiben különböző érzelmek villantak fel a félelemtől kezdve egészen az undorig.
- Te bolond vagy!
Felrántott a földről, az ágyra lökött a fiam mellé, és elrohant.
Ekkor éreztem magam először rendkívül kiszolgáltatottnak.
Napokig egyedül voltam a házban. Nem volt erőm felkelni, csak tartottam a babámat a karjaimban, és feküdtem az ágyon.
Aztán két nappal később magamhoz hívtam a szüleim házából néhány üveg erősítő főzetet, és azok segítségével összeszedtem magam annyira, hogy tisztálkodjak, és egyek valamit.
Tobias szilveszter estéjén került elő. Nem szólt hozzám, csak leült a konyhaasztalhoz. Gondoltam vacsorára vár, de előtte szerettem volna, ha meg tudjuk beszélni a múltkor elhangzottakat.
- Nem szeretnéd megnézni a fiadat?
- Nem!
Erre a rideg hangra és kijelentésre remegni kezdtek a lábaim. Kijátszottam a második kártyámat: elővettem a pálcámat, ételt és gyertyákat varázsoltam az asztalra.
Tobias felmordult.
- Mi volt ez?
- Mondtam múltkor, hogy boszorkány vagyok.
A férjem ekkor felpattant, elkapta a kezemet, kitépte belőle a pálcámat, és kettétörte.
- Még egyszer meg ne lássak ilyet a házamban te bolond!
Egy szó nélkül ott hagyott.
Perselus felriadta a kiabálásra. Azonnal besiettem hozzá, és a karjaimba vettem. Most itt ülök a kandalló előtt.
Visszaolvastam a múltkori bejegyzésemet. Mennyi minden megváltozott… Féltem a kisfiamat, és én is rettegek.
Szeretem Tobiast. Nem akarom elveszíteni.
Istenem add, hogy minden jobb legyen!’’