Hermione fejében visszhangoztak a mondatok, melyeket alig fél órája Piton mondott neki. Amint kissé összeszedte magát, kinyitotta a házat, és az új pálcával belebegtette a tanárt, valamint a csomagokat a házikó egyetlen szobájába. Nem akart az elmúlt órákon töprengeni, ezért azonnal megkereste a professzora által említett könyveket és receptet, átolvasva a kijelölt részeket, egy Invitoval magához hívta a bájital hozzávalókat, és nekilátott a főzésnek.
Lassan teltek az órák, mire elért az első szakasz végéhez, amikor két órán át hagynia kellett a főzetet érlelődni. Azt az időt arra használta, hogy kipakoljon a neki szánt ládából.
A láda fedelébe a jobb sarokban be volt faragva Piton anyjának a neve. A tetőt felnyitva Hermione a külső bevésés alatt felfigyelt egy kis rózsabimbó formájú mélyedésre. Azt kitapogatva rájött, hogy a láda rejt valamit. Érzékelte az ujjai alatt a mágiát. Hosszú percekig próbálta feltörni a védővarázslatokat, de semmire sem jutott. Idegesen állt neki kipakolni a ládából. Hogyan fordulhat elő, hogy valamire nem tudja a megoldást?
Az utazóládában talált talárokat és különböző, általában smaragdzöld és fekete boszorkány ruhákat, melyeknek a szabása rendkívüli módon emlékeztette őt Bellatrix Lestrange öltözetére, amit ötöd évesen volt szerencséje a Minisztériumban látni.
Az emlék hatására megborzongott. Mennyi minden történt azóta…
Mindennek a végkifejleteként árva és gyilkos lett. Itt ül, ennek a szívének oly kedves házikóban, ki tudja meddig rejtőzködni kényszerül, és ebbe a helyzetbe magával rántotta a professzorát is, aki a szülei, a halott szülei ágyában haldoklik.
Gondolataiból a főzet mellett elhelyezett figyelő bűbájának a hangja hívta vissza, figyelmeztetve, hogy újabb órákra el kell merülnie a bájital elkészítésében.
Már hajnalodott, mikor a főzetet ismét magára kellett hagynia fél napra. Visszament a szobába, és egy fotelba kuporodva rövid ideig figyelte Pitont. Megint előkerültek az előző nap emlékei. Fáradtnak érezte magát, de nem mert elaludni, félt a rémálmoktól, ezért megkereste a könyveket, melyeket még az előző „pihenőkor” vélt felfedezni egy másik ládában.
Az összeset kipakolta. Elolvasta a könyvek gerincét, és felcsillant a szeme, mikor meglátott egy régi könyvet, amely a leplező és rejtő bűbájokról szólt. Azonnal eszébe jutott a rózsafaládának a titka. Mohón belelapozott a könyvbe, és nagyot dobbant a szíve, amikor abban is Piton anyjának a nevét vélte felfedezni. A könyvben rábukkant egy mágikus fényképre, melyen egy hosszú fekete hajú nő mosolygott a karjában fekvő kisbabára. A nőn levő smaragdzöld ruha nagyon ismerős volt neki. Kis gondolkodás után rádöbbent, hogy a ruhát a ládából vette ki, ezelőtt néhány órával.
- Szóval ő Elieen Prince… – suttogta maga elé Hermione.
Hosszú percekig nézte a képet. Ugyanolyan hófehér bőre volt a nőnek, mint a fiának, a maga nemében gyönyörűnek számított. Tartásából sugárzott az aranyvérű neveltetés, már első ránézésre is tiszteletet parancsoló volt.
A lány tekintete egy pillanatra a könyvre siklott, és az oldalon, ahol a kép feküdt, egy rejtő bűbájt fedezett fel. Azonnal átolvasta, és kipróbálta a ládán, melyen ennek hatására megjelent egy kis fiók.
Hermione egy könyvet talált benne. A másik könyvet visszatéve a helyére, ezt a kezébe fogta, és kényelmesen befészkelte magát az ágy mellett levő öblös fotelbe, majd olvasni kezdett.
A könyv első oldalán egy levélszerűség állt.

„Ezt a naplót tizenhét évesen, az utolsó tanévemben kezdtem írni. Ha a kezedbe került, akkor már valószínűleg nem élek.
Nem tudom, mit hoz a sorsom, és meddig írhatok ide, de a mai naptól minden fontos dolgot fel akarok jegyezni, hogy egyszer majd visszaolvashassam én, vagy esetleg a gyermekem.
Ő miatta kezdtem írni a naplót is. Lassan közelednek a záróvizsgák. Miután kiszabadultam Roxfortból, azonnal elhagyom a varázsvilágot. Nem, nem azért, mert itt boldogtalan vagyok. Mindent megkaptam, amit egy ősi aranyvérű család egyetlen leánya megkaphat – szerető családot, barátságot, elismertséget, és igen hatalmat és egzisztenciát is.
A szerelmet azonban a mugli világ adta meg nekem.
Múlt nyáron megismertem a falunkban Tobias Pitont, egy földműves fiát. Egyik napról a másikra beleszerettem. Az ő érzéseiben még a mai napig nem vagyok biztos, de nekem annyi elég, hogy feleségül vesz.
A tavaszi szünetet a szüleimnél töltöttem és egyik este meglátogattam Tobiast. Sétálni hívott. Némaságba burkolózva bejártuk a környéket, aztán letelepedtünk a mező szélén egy kidőlt fa törzsén. Már a hold is feljött az égre, mikor mi még mindig ott ültünk, és ő megtörte a csendet.
- Elieen akarlak. Azt akarom, hogy mindig csak az enyém légy.
Aznap éjszaka az övé lettem, azt hiszem örökre.
Miután visszatértem Roxfortba, rövid időn belül rájöttem, hogy azon az éjszakán teherbe estem. Tegnapig gyűjtöttem a bátorságot, hogy egy délutánra kiszökjek és elmondjam Tobiasnak a hírt, amivel már végérvényesen hozzá kötik a jövőmet az istenek.
Ő csak annyit mondott, hogy nyáron feleségül vesz, és elköltözünk az apja egyik távoli földjére. Nem kérte meg a kezem, ahogy azt mindig is elképzeltem, de nekem az elhatározása is elég. Annyira szeretem, hogy ez a szerelem kettőnknek is bőven elég. Anyáméknak nem mondtam és nem is mondok semmit, nem tudnák elfogadni, hogy egy muglihoz kötöm az életemet.
A nagyobb baj az, hogy még Tobiasnak sem mertem elmondani: boszorkány vagyok. Most azonban ünnepélyesen megfogadom, hogy az esküvő után megosztom vele. Remélem, elfogadja majd, hisz a képességeim a boldogulásunkat nagymértékben elősegíthetik.”

Hermione megdöbbenve nézett fel a naplóból. El sem tudta képzelni, hogy mi történhetett a nővel, hisz annyira bízott a boldogságban és a szerelmében. Abban biztos volt, hogy a nő már halott, de egy átlagos boszorkány minimum százhúsz évig él, és ha a Elieen tizennyolc évesen szült, akkor most még csak ötvenöt év körül járna…
Tekintete az ágyon fekvő mozdulatlan férfire esett.
- Ő tudja a titkot, de az én kezemben is itt a lehetőség, hogy megismerjem.
Mohón lapozott a napló következő bejegyzéséhez.