|
Egy új úton
2008.01.06. 13:00
7. fejezet - Revans
Beköszöntött hát a november. Az utolsó megsárgult falevelek is lehullottak, s az élet a Roxfortban lassan visszazökkent a régi kerékvágásba. Az elmúlt napok eseményei gyorsan feledésbe merültek, melyhez a házi dolgozatok száma is nagymértékben hozzájárult. Volt azonban néhány olyan ember, aki nem felejtett ilyen könnyen.
- Fred! Hé, Fred! Föld hívja Fredet. Fred, jelentkezz! – viccelődött George, miközben papírgalacsinokkal dobálta ablakon kibámuló testvérét.
- Mi? – kérdezte álmatagon Fred.
- Azt kérdeztem, hogy szerinted milyen „meglepetéssel” kedveskedjünk Friccsnek karácsony alkalmával? Halloween óta nem volt semmi komolyabb akciónk, és arra gondoltam… Figyelsz te rám egyáltalán?
- Mi? Ja, persze. „Meglepetés”… ez az! Meglepetés! – kapta fel a fejét Fred.
- Igen, ahogy mondod. Jó, hogy végre csatlakozol…
- Szerinted, minek örülne Katie?
- Micsoda?? – nézett értetlenül George. – Te teljesen meg vagy húzatva? Felejtsd már el!
- Te is láttad, hogy milyen jól elvoltunk a bálon. Tutira rám van kattanva – húzta ki büszkén magát Fred, miközben pajkosan kacsintott egyet.
- Szerintem meg inkább te vagy bekattanva – tódított George. – Most meg hová rohansz?
Választ azonban hiába várt, ugyanis Fred addigra már messze járt.
*
- Piton professzor! Beszélhetnék magával? Csak egy perc.
- Azt erősen kétlem… - fordult meg bosszúsan a bájital tanár. - Mit akar, Miss Mendoza?
- Szükségem lenne néhány ritka összetevőre egy igen bonyolult bájital elkészítéséhez, és…
- Ha csak egy lombikomon is otthagyja az ujjlenyomatát, garantálom, hogy az enyémet a nyakán fogják megtalálni – vágott vissza higgadt-gorombán a férfi. A bálon történtek óta messzire elkerülték egymást, így Perselusnak ez idáig nem volt lehetősége, hogy megtorolja a nőn vélt, vagy valós sérelmeit. De ez a mostani helyzet igen sokat emelt aznapi hangulatán. – És ha jól emlékszem, mikor legutóbb körülnéztem, még én voltam itt a bájitaltan tanár, és nem maga.
- Nem hiszem, hogy sok választása van, ugyanis Dumbledore professzor már engedélyt adott, csupán úgy tartottam illendőnek, hogy Önt is tájékoztatom – válaszolt Katie sértődötten, csípőre tett kézzel.
- Illendőnek? – kérdezte Piton tettetett meglepetéssel, miközben színpadiasan töprengve az állához emelte bal kezét. - Hmm… furcsa ezt a szót pont az Ön szájából hallani. – Ironizált tovább. Talán mégsem lesz annyira szörnyű ez a mai nap, mint ahogy azt reggel még gondolta, hisz máris kettő : nulla az ő javára. – Na és miféle összetevőkre lenne szüksége?
- Majd én kikeresem magamnak, köszönöm… - Azzal ment is volna tovább, de Piton elállta az útját.
- Mint mondtam, ha csak a fél lábát is beteszi a laboromba, az lesz az utolsó, amit ebben az életben csinált. - Hosszú másodpercekig néztek némán farkasszemet egymással, végül Katie engedett.
- Nem bánom. Úgy látom, ma a szokásosnál is harapósabb kedvében van. Itt a lista. – A férfi kezébe nyomta az apró pergament, majd türelmetlenül topogni kezdett a lábával.
– Nocsak, nocsak… valaki rosszul alszik? – szögezte le cinikusan a prof, miután végigfutott szemével a listán.
– Még hogy ez nehéz bájital… - gúnyolódott tovább. Kezdte rettentően élvezni a kialakult helyzetet. - Ezzel még talán Longbottom is minden gond nélkül megbirkózna.
- Ha befejezte az élcelődést, akkor talán ide adhatná a hozzávalókat! – fortyant fel indulatosan Katie.
Három : nulla – nyugtázta magában elégedetten a professzor, mikor a dühtől kipirult arcú tanárnőre nézett. Tartott még pár pillanatnyi hatásszünetet, mielőtt válaszolt volna: – Nem.
- Micsoda?! Miért nem? – csodálkozott Katie.
- Inkább magam készítem el, nehogy felrobbantsa az iskolát. Amint kész, megkapja – mondta lekezelően. – És ha jól számolom, letelt az egy perc… ha megbocsát. – Katie-nek válaszolni sem volt ideje, mert Piton sarkon fordult, és lobogó talárjával nyomában elvonult a laborjába. Mivel neki még fel kellett készülnie a következő órájára, ezért nem is ácsorgott tovább, hanem egyenesen a tanterem felé vette az irányt. A terem még üres volt, így nyugodtan tudott rendezkedni. Az asztalára pillantva egy csomagra lett figyelmes. Izgatottan kezdte forgatni, hátha megtudja, ki küldte, de csak egy kis kártyát talált, melyen egy rövid üzenet volt olvasható:
A világ legelbűvölőbb tanárnőjének
F.
Nem okozott számára különösebb rejtélyt a feladó kilétének megfejtése, hisz csak egy olyan F betűvel kezdődő illetőt ismer, aki ilyesmire vetemedne. Kíváncsian fogott bele a csomag bontogatásába, mely egy nagydoboz Lángnyelv whiskey-vel töltött bonbont rejtett.
*
Hermione magányosan baktatott a pincében lévő bájitaltan terem felé. Nagyon jól megvolt e nélkül a bosszantó büntetőfeladat nélkül az elmúlt két hétben, míg tartott a főzet pihenési ideje, ami most ismét átkos teherként nyomta vállait. Normál esetben még örült is volna, hogy büntetésként nem férgeket kell beleznie, hanem egy izgalmas bájital elkészítésén fáradozhat, de az a tény, hogy mindezt Malfoy-jal közösen kell végeznie, igencsak elvette a kedvét az egésztől.
Pedig az utolsó együtt töltött délutánjuk alkalmával sikerült viszonylag értelmes emberek módjára viselkedniük. Sőt! Ha nem Malfoy-ról lenne szó, még azt is mondhatná, hogy kifejezetten élvezetes volt a társasága, s rengeteg olyan tulajdonságát fedezte fel, amit álmában sem gondolt volna.
Aztán jött az az ostoba bál, az az ismeretlen nő, és egy csapásra mindent tönkre tett.
De hát miért is foglalkozok vele? Kit érdekel, hogy kivel és mit csinál Malfoy? - Félretette gondolatait, vett egy nagy levegőt, majd bekopogott az ajtón.
- Késett! Jöjjön be! – hallotta Piton professzor szenvtelen szavait. Draco üdvözlésként aprót biccentett felé, majd alig észrevehetően elmosolyodott. Meghallgatták a bájitaltan tanár főzettel kapcsolatos instrukcióit, majd magukra maradtak. Szótlanul, csöndben álltak neki a munkának.
- Az ég szerelmére, Malfoy, mégis mit művelsz?! – csattant fel kisvártatva idegesen Hermione. – Itt az áll, hogy fél centis darabokra vágva kell hozzáadni a szárított karambola gyökeret, te viszont már majdnem porrá őrölted.
- Most mit vagy úgy oda?
- Hogy mit vagyok úgy oda? – kérdezett vissza a lány kissé hisztérikusabb hangnemben a kelleténél. – Azt sem tudjuk, mi az, amin dolgozunk. Mi van, ha veszélyes? Elég egy rossz mozdulat, és igen csúnyán végezhetjük. Mi lenne, ha végre a feladatra koncentrálnál, és nem csak álmodoznál?
- Én nem álmodoztam! – vágott vissza dacosan a fiú.
- Ó, persze… - gúnyolódott a griffendéles, majd színpadiasan, túljátszott aggodalommal folytatta. – „Tudod, nem egészen voltam őszinte, Draco… remélem, nem vagy nagyon mérges rám, Draco… olyan kedves vagy, Draco… ha nem haragszol, Draco… köszönöm a szép estét, Tia.
Az ifjabbik Malfoy tágra nyílt szemekkel, szájtátva figyelte, amint Herimone arcára zavarában kiül a pír, miután észbe kapott, hogy túlságosan is elragadtatta magát. Első döbbenetéből magához térve nem tudta eldönteni, hogy reagáljon, majd nemes egyszerűséggel Hermione képébe röhögött.
- Tudod, Granger – hajolt közelebb az idegességtől még enyhén ziháló lányhoz -, ha nem tudnám, hogy gyűlölsz, akkor ebből a kis kirohanásodból arra következtetnék, hogy őrülten féltékeny vagy. – Hermione arca immár paprika vörös színben játszott. Válaszra nyitotta a száját, ám életében talán először nem jutott eszébe semmi értelmes kifogás. Megszégyenülten fordította el a fejét, majd visszatért a bájital összetevőinek darabolásához.
Draco egy pillanatig azt hitte, hogy a griffendéles majd mindenféle szörnyűséget vág a fejéhez, esetleg megpróbálja megátkozni, de hogy szó nélkül hagy egy ilyen sértést, sosem gondolta volna.
- Ezt nem hiszem el! – feszítette tovább a húrt. – Te tényleg féltékeny vagy, Granger?
- Mi lenne, ha befognád, görénypofa? – sziszegte fogai között a lány. Draco mintha csak erre várt volna, közelebb lépett hozzá, kezébe vette egyik göndör barna hajtincsét és a füléhez hajolva, sejtelmesen belesuttogott.
- Tudhatnád, hogy sértegetéssel nálam nem sokra mész, édesem. – Az utolsó szót szándékosan hangsúlyosabban ejtette ki. Hermione kezéből kiesett az aprító szike. Lassan odafordult a mardekáros fiúhoz. Épp vissza akart szólni, mikor a szemközti ajtó kivágódott, és kisvártatva megjelent Piton alakja.
- Granger, Malfoy! Maguk meg mi a fenét csinálnak? – Szemeivel hol az egyik, hol a másik tanítványát pásztázta, gyanakvóan méregetve őket. – Mi lenne, ha végre felhagynának egymás ócsárlásával, és a feladatra koncentrálnának? Takarítsanak fel maguk után, és takarodjanak a szemem elől. Holnap ugyanekkor ugyanitt. És melegen ajánlom mindkettőjüknek, hogy tanuljanak meg viselkedni, különben kénytelen leszek közös büntetésüket egy-két hónappal meghosszabbítani. – Mogorván bevágta maga mögött az ajtót. A két fiatal néma csendben a lehető leggyorsabban igyekezett összepakolni. Mindketten tudták, hogy főleg a mai napok eseményei után már egyikőjük sem lesz képes a másikra ugyanúgy gondolni, mint azelőtt.
A napok csak teltek, teltek. Hermione és Draco kapcsolata egyre furcsább lett, és ezt Piton is észrevette A férfi letudta azzal, hogy csupán bontakozik köztük valami, de nem különösebben foglalkozott velük. Csak élte tovább szánalmas kis életét, és igyekezett mindenkit megbántani, aki az útjába került.
*
Végre elérkezett a karácsonyi szünet előtti utolsó nap. Katie szokásosan megtartotta a hetedévesek óráját. Fred ismét nem bírta megállni, hogy ne kezdjen el udvarolni tanárának, így az óra első öt percében már be is indult.
- Tanárnő kivel tölti a karácsonyt?
- Médeával.
- Nem szeretne velem lenni?
- Fred, azt hittem, érthetően elmondtam a szempontomat.
- Azt igen. De más nem volt ilyen egyértelmű.
- Kezdesz túllőni a célon, Fred. Ne akarj büntetést kapni.
- Miért ne? Legalább tanárnővel lehetnék addig is. Miért nem akarja tanárnő elfogadni, hogy köztünk igenis van valami?
- Hmm… igen, jól mondod – kezdett bele Katie beszédébe nyugodtan, miközben közelebb lépett a fiúhoz. - Van valami kettőnk között: Tizenöt év, egy tanári diploma, és a házirend. – Amikor az utolsó szó is elhagyta a száját, elfordult a fiútól és visszament a táblához. A diákok közül többen nem bírták ki nevetés nélkül, de Fred csak tovább erősködött.
- Valami elindult köztünk. Tanárnő is érzi. És én is.
- Ebből elég! – szólt szigorúan Katie, mert már zsongott a feje a fiú sületlenségeitől. - Szeretném, ha tanítás után a szobámnál jelentkezne, Mr. Weasley, és addigra átgondolná mai viselkedését! – A nő ezek után nem is figyelt a fiúra, és tomboló hormonjaira. Alig tudta megtartani az aznapi óráit. Rettenetesen fáradt volt, és már a szemét is alig tudta nyitva tartani. A vacsoránál azonban nem csak ő tűnt kimerültnek. Perselus szemei is karikásak voltak. Nyilván nem aludhatott napok óta. Albus nem volt a helyén, és Minerva is kialvatlannak tűnt. Végül végigjártatta szemét a diákokon. Fred hiányzott a griffendélesek asztalától. Rosszallóan fejezte be vacsoráját, és ment a szobájához, ahol Fred várt rá. Kinyitotta az ajtót, megállt, és várta, mit mond a fiú.
- Igen, Fred?
- Bocsánatot kérek az órai viselkedésemért.
- Elfogadom a bocsánatkérésedet, de többet ilyen ne forduljon elő, különben kénytelen leszek írni a szüleidnek. Most menj. – Azzal be akart menni a szobájába, de Fred megfogta a könyökét, és visszahúzta, egészen közel saját testéhez. Katie kapkodva szedte a levegőt, mire Fred így szólt:
- Emellett tartom magam a véleményemhez. Elismerem, túllőttem a célon, de amit mondtam, azt komolyan is gondoltam.
- Fred, még mindig nem értem, miért akarsz mindenáron velem lenni?
- Mert tanárnő egy vonzó, érett nő. – Közeledni kezdett a nőhöz, aki mosolyogva hárított.
- Eltúlzod a dolgot. Jóképű vagy, de nem tudnék férfiként rád nézni.
- Miért? Hiszen már nagykorú vagyok.
- Nagykorú, de érett nem.
- És ha tenne tanárnő egy próbát?
- Valami gond van, tanárnő? – tette fel kedvesnek egyáltalán nem nevezhető hangnemben kérdését Piton.
- Mennem kell. – Fred elsietett. Katie felhúzott szemöldökkel dőlt neki az ajtófélfának, és kérdőn nézett kollégájára, aki hűvös tekintettel, szája sarkában pedig kárörvendő mosollyal fogott bele mondandójába.
- Tudja kisasszony, ha egy diákot fogad a szobájában, akár azt is hihetném, hogy…
- Mit is?
- Bizonyára olvasta a házirendet, miszerint a tanár - diák kapcsolat nem kívánatos a Roxfort falai között, és igen súlyos kö…
- Tisztában vagyok a szabályokkal. De mondja „kedves” professzor, csak nem féltékenységet vélek felfedezni a szavai között? – vágott vissza Katie hasonlóan nyájas, kioktató modorban. – Á, látom elkészült a bájitalommal, „köszönöm”. – Kikapta a kis palackot a férfi kezéből, majd belépett a szobájába. Pitont igencsak megdöbbentette a tanárnő szemtelensége, mire azonban észbe kapott, Katie ajtaja az orra előtt becsukódott. Bosszúsan indult vissza a szobájába, miközben végig az előbb lejátszódott eseményeken háborgott.
Mégis mit képzel magáról ez a kis senki? Hogy merészelt velem így beszélni? Nevetséges még a feltételezés is… még hogy én féltékeny?! Ráadásul rá?! Még ha lenne is benne valami, ami… de majd megtudja, hogy engem nem sértegethet büntetlenül – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Azt hiszem, ma este igazán „szép” álmunk lesz.
Eközben Katie is hasonlóképpen próbálta indulatait fékezni, miután hangszigeteltté tette a szobát.
– Elegem van abból, hogy állandóan kioktasson, hogy folyton megmondja, mi a helyes, és mi nem! Hogy jön ő… Ha tehetném, elmennék ebből az iskolából, csak ne kelljen látnom őt. Egy beképzelt, öntelt barom! Állítom, még egy nőt sem tudott meghódítani… Te jó ég, Katie! Mikre gondolsz? Hogy jönnek a képbe a nőügyei? Na, mindegy. Legjobb lesz, ha gyorsan elfelejtem ezt az egészet, különben idő előtt kikészít, azt az örömöt pedig nem szerzem meg neki! Egy aljas szemétláda… De legalább ezzel elkészült végre. Már kezdett kifogyni a tartalékom. - Nagyot húzott a bájitalból, majd gondolataiba mélyedve pár perc múlva elaludt.
*
Eszméletlenül zuhant a sötétségben, míg végül megérkezett álmai békés szigetére. Jól ismerte már a helyet, hisz szinte minden éjjel ide vonult vissza, mégis, ma mintha valami más lett volna. Nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mi az. Minden esetre azt tudta, hogy semmi kellemetlen dolog nem érheti, hisz a főzetnek pont az volt a célja, hogy távol tartsa a rossz álmokat, s felerősítse a jókat.
Jó álom pedig mindig akad kéznél, csak tudnunk kell irányítani az elménket. Képzett aurorként Katie-nek ez nem okozott különösebb problémát. Elalvás előtt erősen koncentrált arra a személyre, vagy helyzetre, amivel szeretett volna álmodni, s pár pillanat múlva már úgy alakultak az események, ahogy ő szerette volna.
Nem kellett sokáig várnia. A távolból egy magas, vörös hajú, szemtelenül fiatal fiú alakja bontakozott ki, amint laza, zöld nadrágban és hanyagul begombolt fehér ingben közeledett felé, kezében egy szál vörös rózsát szorongatva.
– Fred Weasley – mosolyodott el, ám ez a Fred, kinézetét leszámítva, korántsem hasonlított az igazira. Komolynak és igen határozottnak tűnt. Pár lépéssel megállt Katie előtt, rámosolygott, és odanyújtotta neki a rózsát.
Katie a virág után nyúlt, ám a fiú egy gyors mozdulattal elkapta a nő csuklóját, fél kézzel gyengén átkarolta, és magához vonta. Katie-t meglepték a fiú mozdulatai, ki akart bontakozni ölelő karjaiból, de az nem engedte el, hanem lehajolt és megcsókolta. A csók nem volt szenvedélyes, inkább gyengéd. Szája lágyan érintette a nő ajkát, amit nyelvével gyengéden simogatott. Katie ösztönösen lehunyta a szemét, átölelte a fiú nyakát, beletúrt a hajába, majd tarkóját kezdte simogatni.
Kisvártatva furcsa érzés lett úrrá rajta, de továbbra sem nyitotta ki a szemét. Egy röpke pillanatig úgy érezte, hogy valami megváltozott: Fred egyre szenvedélyesebben csókolta a tanárnőt, miközben keze felfedezőútra indult. Lassan végigsimított a nő hátán, majd csípőjénél fogva határozottan magához szorította. Katie megérezte a fiú egyre növekvő vágyát. Kezét mellkasára tette, kitapogatta gombjainak helyét, s lassan elkezdte lefejteni róla az inget. Hosszú másodpercekig tartott még ez az állapot, közben a fiú keze feljebb kalandozott, és ruhán keresztül a nő melleit kezdte simogatni.
Katie most már biztos volt benne, hogy valami nem olyan, mint amilyen szokott lenni. Annyiszor játszódott már le ez a jelenet, annyiszor élte már át Freddel ezeket a képeket, most mégis olyan volt, mintha nem ugyanaz az ember csókolná, mint korábban bármikor. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem élvezi a helyzetet, ezeket a fiútól oly szokatlan, határozott, felnőttes mozdulatokat, melyekkel egyre jobban feltüzeli vágyait.
Hiszen már nagykorú vagyok… - visszhangoztak fejében a fiú néhány órával ezelőtti szavai. Lehet, hogy ez a beszélgetés kellett ahhoz, hogy felnőttként gondoljon rá? Kinyitotta a szemét, s az elé táruló látványtól szabályosan földbe gyökerezett a lába.
- Perselus? – nézett Katie csodálkozva maga elé. – De hát hogy? Ez nem lehet igaz… én nem is… én egyáltalán nem is vágyom… - motyogta maga elé egyre növekvő zavarában, majd ellökte magától a vele szemező férfit.
Ebben a pillanatban két meglepett ember ült fel szinte egyszerre az ágyán szobájuk félhomályába burkolózva, s értetlenül néztek maguk elé. Az álom véget ért, rengeteg kérdést vonva maga után.
Oldal tetejére
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
