5. fejezet

Egy különös éjszaka

Miután Tia leszállt a vonatról, Katie tanácsát megfogadva igyekezett mihamarabb visszatérni a Malfoy-házba. Későre járt már az idő, a nap lassan elhagyta a horizontot. Az utcán csak néhány, igen kétes kinézetű ember kószált, ezért kissé szaporábban szedte a lábait. Olyan érzése volt, mintha lépteit sötét szemek figyelnék, ám mikor hátrafordult, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem követik, senkit sem látott. Az érzés viszont nem múlt el, így az utolsó métereket szinte futva tette meg. A birtokra érve biztonságban érezte magát, hiszen oda senki nem mehet, csak akit Lucius enged be. Besietett a házba. Az apró házi manótól megtudta, hogy „Lucius Malfoynak halaszthatatlan ügyben el kellett utaznia, és csak másnap reggel tér vissza”. A hír hallatán kissé megkönnyebbült. Az előző esti események még igen elevenen éltek emlékezetében, ezért nem sok kedve volt találkozni ma is a mágussal. És persze ott van az a reggeli beszélgetés, nem is beszélve arról, amit a Roxfortban tudott meg. Mintha Lucius se tudná, hogy viselkedjen vele. Egyszer hűvös, rideg, egyszer meg kedves… már amennyire tőle telik. Ezen kissé elmosolyodott, majd a szobájába ment átöltözni. Vacsora után sehogy sem jött álom a szemére, ezért inkább a hatalmas nappaliban foglalt helyet. Kint a szél a fák tetejét tépte, és hamarosan megérkezett a vihar is. Csak nézte némán a kandalló tüzét, miközben rengeteg gondolat kavargott a fejében. Órák teltek így el, ám hirtelen hangot hallott a háta mögött, és ijedtében elejtette a kezében lévő poharat, ami apró darabokra tört a padlón.

- Nem szép dolog a vendéglátója poharát összetörni, nem gondolja?

- Ismét megijesztett – szólt Tia megkönnyebbülten, mikor látta, hogy a ház ura áll az ajtóban. – Nem úgy volt, hogy csak holnap jön vissza?

- Sikerült hamarabb elintéznem a dolgaimat, így fölöslegesnek tartottam, hogy ott éjszakázzam – felelte Lucius vontatottan, miközben nézte, ahogy a nő a pohár darabjait szedegeti a földről. A beszűrődő hold fénye bearanyozta szőke haját, mely egyszerűen omlott vállára, a fehér selyem hálóing pedig gyengéden simult a nő testéhez, kirajzolva tökéletes alakját. Miután Tia kissé előrébb hajolt, hogy a távolabb gurult szemeket is elérje, a hálóing olyan helyre is bepillantást engedett, melytől Lucius zavarba jött. Lélegzete egy másodpercre elakadt, amint megpillantotta a nő kerek, feszes melleinek körvonalát, majd miután ráeszmélt, hogy mit csinál, hirtelen elkapta tekintetét.

- És maga merre járt ma? – érdeklődött a férfi, közben pedig italt töltött magának.

- A Roxfortban.

- Honnan tud a Roxfortról? – kérdezte, és a hangjába mintha a kíváncsiság mellé, némi remény is vegyült volna.

- Még Draco említette. Linky pedig elmondta, hogy jutok el oda. Fura egy hely, mit ne mondjak. Nem is beszélve arról a goromba Perselus Pitonról.

- Maga Perselusnál volt? – Tia közben végzett a pohár darabjainak összegyűjtésével, és most ott állt közvetlenül vendéglátója előtt, szemmel láthatóan keresett valamit.

- Szerencsére csak futólag találkoztam vele… mintha láttam volna itt egy szemetest… persze még így is volt ideje, hogy kifejtse álláspontját a „koszos muglikkal” kapcsolatban… Á, megvan! – Beleszórta a pohár maradványait. - De nem akarom a gondjaimmal untatni. – Lucius azon kapta magát, hogy megint a nő mozdulatait figyeli, s közben képzeletben ismét másfelé kalandozott. Végül sikerült erőt vennie magán, és a lehető legközönyösebb hangon válaszolnia vendégének.

- Nem, nem untat vele. Kíváncsi vagyok, mire jutottak az emlékezet vesztése terén. – Bízott benne, hogy szavai őszintén csengnek, bár amit mondott, félig tényleg igaz volt.

- Semmi biztatót nem tudtak mondani, csak hogy nagy valószínűséggel engem megátkoztak.

- Ugyan, ki akarná megátkozni magát? – nevetett fel gúnyosan Lucius - Hisz maga csak egy…

- Egy mi?! – csattant fel Tia megelégelve a férfi gúnyolódását. – Egy koszos mugli? Tudja, még mindig jobb muglinak lenni, mint közönséges gyilkosnak!

- Hogy mondta?! – sziszegte meglepetten.

- Jól hallotta! És tudja mit? Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy elhagyta a felesége! Azt sem értem, hogy bírt ki maga mellett akár egy percet is! – Lucius a döbbenettől szólni sem tudott.

- Hogy merészeli…?! – fujtatott dühösen, miközben szikrázó szemekkel megragadta a nő vállát. Tia ijedten nézett vissza rá, majd akaratlanul is elkezdett hátrálni, de Lucius magához rántotta, és mielőtt még felfoghatta volna, hogy mit is tesz, egy hirtelen mozdulattal megcsókolta a nőt.

Tia mindenre számított, csak erre nem. A férfi szemében olyan elszántság volt, amiből arra lehetett következtetni, hogy előbb változtatja békává, vagy talpas pohárrá, minthogy megcsókolja. Pedig ha tudta volna, hogy a férfi ennél kevesebbért is képes volt már sokkal szörnyűbb dolgokra… Különleges melegség öntötte el testét, ahogy a férfi ajka az övéhez ért, ám hirtelen ellökte magától, és egy csattanós pofonnal „jutalmazta” Lucius tettét.

- Mégis mit képzel magáról?! Ne higgye, hogy azért, mert gazdag, és hatalma van, megtehet bármit, amit csak akar! – A választ meg sem várva, könnyeivel küszködve beszaladt a szobájába, bevágva maga mögött az ajtót. Dühe erősebb volt annál, hogy sírjon, de nem tudta, most mitévő legyen. Még két hete sincs, hogy belecsöppent ebbe a világba, és úgy érezte, az élete romokban hever.

A férfi szótlanul nézte a nő távolodó alakját. Döbbenetéből magához térve legszívesebben a nő után rohant volna, rátörte volna az ajtót, és szörnyű átkokat szórt volna rá, csakhogy elégtételt vegyen sérelmeiért. Egy belülről jövő hang azonban maradásra késztette – Igaza van. – Értetlenül leroskadt a legközelebbi székre, arcát a tenyerébe temette. Rengeteg érzés kavargott benne. Egyre csak azon gondolkozott, hogy juthatott idáig. Aztán eszébe jutott, ahogy Tia ránéz: a mosolygós, máskor melegséget sugárzó óceánkék szemek, melyekben most nem volt más, csak félelem, megvetés és gyűlölet. A Nagyúr szolgálatában eltöltött évek alatt számos alkalommal látott ilyen rémült tekintetet, de egyik sem tudta különösebben meghatni. Érzelmek nélkül, élvezettel végezte munkáját. De még soha sem fordult elő, hogy büntetlenül bárki is így mert volna vele beszélni. Maga sem értette, mi történt, hogy ragadtathatta el ennyire magát. Mindig is büszke volt arra, hogy képes hidegvérrel kezelni minden helyzetet, erre kiderül, hogy mégsem. A hosszú évek alatt felépített rideg kőfal, amivel körülvette magát és eddig védelmet nyújtott minden „emberi” érzéssel szemben, most leomlani látszott… és mindez egy mugli miatt.

Derengő hajnalban, egy nehéz éjszaka után, Luciust karosszékében ülve érte a reggel. Minden porcikája sajgott, a feje pedig iszonyatosan hasogatott. Tekintete a mellette heverő üres boros üvegre vándorolt, és lassan visszakúsztak emlékezetébe a tegnap éjszaka eseményei. Kezét önkéntelenül is az arcára tette, mintha még érezné a nő tenyerének nyomát, majd egy következő emlékkép, és ujjai ajkaira vándoroltak. Szemeit lecsukva arcát ismét tenyerébe temette. Szörnyen érezte magát, de túl kába volt ahhoz, hogy ezen túlmenően bármit is érezzen. Nehézkesen, kissé imbolyogva elbotorkált szobájába, hogy rendbe hozza magát. A meleg fürdő után viszonylag felfrissülve ült le reggelizni, bár étvágya nem sok volt. Linkytől megtudta, hogy Tia tegnap óta ki sem jött a szobájából, és az ételt is visszautasítja. Első gondolata az volt, hogy beront hozzá és kirángatja az asztalhoz, de rájött, hogy jobb is, ha a nő nem látja ilyen állapotban.

- Inkább haragudjon, minthogy sajnáljon! Egyszer majd csak megenyhül – indokolta döntését. Gondolataiból az ablakon berepülő bagoly térítette ki. Unottan fogott bele postája bontogatásába. A megszokott, formális üzeneteken kívül azonban ma egy különösen díszes levelet is hozott a madár. Érdeklődve nyitotta fel.

Tisztelt Mr. Malfoy!

Szeretettel meghívjuk Önt és kedves vendégét az október 31-én este megrendezésre kerülő Halloween napi bálra. A rendezvény 21 órakor veszi kezdetét, melynek helyszíne a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskola nagyterme.  Megjelenés jelmezben.

Nagy örömünkre szolgálna, ha jelenlétével emelné az est színvonalát.

Üdvözlettel: Albus Dumbledore

Az utolsó sorokat olvasva gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Még hogy „nagy örömükre szolgálna”… kíváncsi vagyok, mennyire örülnének, ha tényleg megjelennék. – Hanyagul félrelökte a levelet, majd nekilátott reggelijének. Természetesen esze ágában sem volt elmenni az estélyre. Számos ügyet el kellett még intéznie aznap, így pár perc múlva sietve távozott.

a

Tia, megérkezése óta talán először, nem rémálmából felriadva ébredt aznap. Az előző nap és főleg az éjszaka eseményei annyira kimerítették, hogy álmodni sem volt ereje. Nagyot nyújtózott a puha párnák közt, majd kinézett az ablakon. A nap még éppen csak felkelőben volt, első sugarai megcsillantak a harmatos zöld füvön. Valahol a távolban, mintha madarak csiripeltek volna. Az egész olyan kellemes érzéssel töltötte el, egy pillanatra elfeledtetve vele minden bánatát. Kopogás zaja törte meg az idilli hangulatot, ám a hang, mintha nem az ajtó felől hallatszott volna. Kis ideig fülelt, majd oldalra pillantva meglátta a párkányon várakozó madarat. Kinyitotta neki az ablakot, aki menten beljebb is röppent. Egy levelet szorongatott a csőrében.

- Nocsak, Katie ilyen hamar talált volna valamit? – A levelet felbontva azonban egyszerre volt csalódott és meglepett is, azt ugyanis nem Katie, hanem Draco írta.

Kedves Tia!

Ne haragudj, hogy levelemmel háborgatlak, de egy igen kényes ügyben kérném a segítséged.

Halloween napján az iskolában bált tartanak, amire minden diák két főt hívhat meg. Apám nagy valószínűséggel már megkapta a meghívót, és amennyire ismerem, nem lesz kedve eljönni. Kérlek, próbáld meg rávenni, hogy most az egyszer tegyen kivételt. Természetesen nagyon örülnék, ha Te lennél a kísérője. A jelmez miatt pedig ne aggódj.

Draco

UI: Ha azonban apám mégis hajthatatlannak bizonyulna, kérlek, engedd meg, hogy én legyek azon az estén a Te kísérőd. A roxmortsi állomáson várlak.

Meglepetésében nem is tudta, hogy mit gondoljon. Talán, ha tegnap érkezett volna a levél, rá tudta volna venni Luciust, ma azonban semmi esélyét sem látta sikerének. Nem akart Draconak csalódást okozni, hisz ő volt az első, aki segíteni próbált neki. Még egyszer végigfutott a sorokon. Nincs más választása, meg kell próbálnia… csak egyszer.

a

A nap csigalassúsággal haladt, mintha valaki megállította volna az időt. Szobájában ülve Tia egyre csak az órát bámulta, s közben azon töprengett, hogy miként kezdjen bele a beszélgetésbe. Helyzetén nehezített az a tény is, hogy Draco gyanúja, miszerint apja nem kíván elmenni a bálba, nem volt alaptalan. Délben Linky unszolására kénytelen volt enni egy keveset, és akkor talált rá a félredobott meghívóra. Nem sok kedve volt ahhoz, hogy a férfi társaságában akár egy percet is eltöltsön, de úgy érezte, tartozik ennyivel Draconak. Ajtócsapódás, majd léptek zaja.

- Tehát hazaért – gondolta magában. Tekintete ismét az óra számlapjára vándorolt. – Nem siette el a dolgot. – Halk kopogás, majd Linky jelent meg az ajtóban, hogy közölje, a vacsora tálalva. – Hát legyen – suttogta halkan inkább csak magának. Lassan felállt a karosszékből, és követte a manót.

Lucius meglepődött azon, hogy a nőt az asztalnál látja. A formális köszönések után a vacsorát néma csöndben fogyasztották el. Mikor az utolsó fogás is eltűnt az asztalról, Tia elérkezettnek látta az időt, hogy felhozza a témát.

- Mr. Malfoy, tudna rám szánni néhány percet? – szólította meg kimérten a férfit. Külső szemlélő számára fölöslegesnek tűnhetett a kérdés, hisz a férfinak szemmel láthatóan semmi más elfoglaltsága nem volt. Lucius meglepődött a megszólításon. Kutatni kezdett emlékezetében, hogy hányszor szólította a nő idáig a vezetéknevén, de egy ilyen alkalom sem jutott az eszébe.

- Ha annyira fontos, hogy nem várhat holnapig… – Próbált minél unottabb arcot vágni, de legbelül majd megölte a kíváncsiság, hogy vajon mit akarhat tőle.

- Igen, annyira fontos – vágta rá habozás nélkül a nő.

- Ez esetben akkor talán fáradjunk át a nappaliba, ott kényelmesebben tudunk beszélgetni. – Tia inkább maradt volna, csakhogy minél hamarabb szabaduljon, de nem érezte magát abban a helyzetben, hogy visszakozzon, hisz ő az, aki kérni szeretne. Átvonultak a nappaliba, ahol addigra már hangosan ropogott a tűz a kandallóban.

- Tölthetek valamit?

- Nem, köszönöm, tényleg csak pár perc az egész. – Bár igyekezett minél nyugodtabbnak látszani, hangja mégis idegesen csengett. – Dracoról lenne szó. – A férfi kérdőn húzta fel szemöldökét, nem is próbálta leplezni meglepetését. – A hétvégén bált rendeznek az iskolában, és ő szeretné, ha Ön…

- Ne is folytassa – vágott a nő szavaiba idegesen. – Eszem ágában sincs elmenni. Honnan tud maga egyáltalán erről? Elolvasta a postámat?

- Ne sértsen meg! – emelte fel Tia is a hangját. – A fia levelet küldött nekem, amiben arra kér, hogy győzzem meg. Nem értem, miből gondolta, hogy én bármit is el tudok érni, mindenesetre megpróbáltam. Egyébként pedig sejtette, hogy ez lesz a reakciója, és így engem is meghívott.

- Micsoda?! – csattant fel Lucius dühösen. - Megtiltom, hogy a fiammal együtt mutatkozzon! Ő még bizonyára nem tudja, hogy miféle maga, de biztosíthatom…

- Tegnap este magát sem érdekelte, hogy miféle vagyok! – Most már a nő sem fogta vissza indulatait, szemében vad tűz lobogott. – És nem a börtönőröm, nem tilthat meg nekem semmit!

- Figyelmeztetem… - De a mondatot már nem volt lehetősége befejezni, ugyanis Tia ismét szó nélkül eltűnt. Szobájába érve igyekezett megnyugodni, majd a lehető legtapintatosabban megfogalmazta Draco számára a választ. Ebben Lucius „bokros teendőire” hivatkozott, bár sejtette, hogy a fiú átlát a gyenge kifogáson, viszont biztosította róla, hogy őrá számíthat. Odaadta a bagolynak, aki sietve röppent ki az ablakon.

a

Oldal tetejére