Hermione visszafogta magát, nehogy rádobja a könyvet.

- Igen, professzor, biztos vagyok benne. Végül is, ez az Ön könyve. Talán az összes könyvet olvasta már, de sajnos nem tudok hirtelen új anyagot előszedni a semmiből!

- Nem is tudtam, hogy a szellemek ilyen indulatosak – figyelte őt Piton, miközben nem mutatta semmi jelét, hogy elfogadná a felkínált olvasmányt.

Magába fojtott egy-két keresetlen megjegyzést.

- Azokat a harmadéves dolgozatokat is idehozhatom, amelyek az asztalán vannak – emlékeztette csípősen. Ahogy várta, nem fogadta túl nagy lelkesedéssel a férfi a dolgozatjavítást.

- Kérem a könyvet!

Átadva a könyvet összegyűjtötte a sok visszautasított olvasmányt, és letette a szoba másik végébe. Az egyik megragadta a figyelmét, így gyorsan el is merült a témában. Semmibe vette a türelmetlenkedő hangokat és a laplobogtatást a szobában, bár egy kicsit elégtétellel töltötte el, hogy a puszta jelenléte is ilyen idegesítő volt. Ha mondjuk ki lenne tiltva a szobából, akkor a Dumbledore-nak tett kellemetlen ígérete semmissé válna, és megmenekülhetne.

- Ha annyira segíteni akar, Miss. Granger, akkor hozza ide a pálcámat!

- Nem akarom megérinteni – mondta neki. – Éget. Madam Pomfrey azt mondta, hogy akkor kaphatja meg, amikor már elég jól lesz ahhoz, hogy érte menjen. És semmi értelme, hogy a házimanókat hívja – tette hozzá, amikor a férfi nagy levegőt vett, hogy hívjon egyet. – Már nekik is megmondta.

A lélegzetvétele ijesztő mormogásban végződött, de Hermione nem foglalkozott ezzel, sem a nézésével. Miközben a hangulata visszaállt a normálisra, Perselus Piton olyan reszketeggé vált a gondolattól, hogy mit tesz következő napokban pálca nélkül, mint egy ma született thesztrál.

- Miért nem megy, és foglalkozik Hagriddal? – kérdezte végül, amikor látta, hogy a nézésével nem ér el eredményt.

- Azért – válaszolt olvasás közben –, mert azt mondtam Madam Pomfreynak és az Igazgató Úrnak, hogy itt maradok ma éjjel, és magán tartom a szemem, hátha szüksége van valamire. – Hermione jelentőségteljes pillantást vetett a földön összegyűlt könyvekre. – Egyébként meg azon kívül, hogy Hagrid valószínűleg a Tiltott Rengetegben kószál, minden alkalommal, amikor beszélgetni akarok vele, sírós hangulatú lesz, elhallgat, és nem tudunk beszélgetni.

Piton felhorkantott, és váratlanul a humor egy kicsit nyersebb változata tört ki belőle.

- Hagrid griffendéles volt, Miss. Granger. A nyitott gondolkodás nem jellemző annyira a házra, mint az abszolút keményfejűség.

Hermione éppen csak annyira pillantott fel a könyvből, hogy meglássa azt az önelégült arcot, amit a reakciója váltott ki belőle. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a férfi már folytatta is.

- A keményfejűségről jut eszembe, még mindig elkerüli Sir Nicholast?

- Nem, már nem. Már nincs szükségem többé az elbátortalanítására.

- Ahogy mondtam, Miss. Granger. A griffendélesek keményfejűek, nem is beszélve az ötlettelenségükről, mivel Félig Fejnélküli Nick a Griffendél szelleme. Meg lennék lepődve, ha az elkerülése járható út lenne az eltántorításra.

- Már észrevettem ezt, professzor, és egy másik módot választottam. Bekavarás.

- Hogyan? – kérdezte, mintha tényleg érdeklődne. Biztosan az unalom miatt, gondolta a lány, habár gyanította, hogy a mardekárost mindig is érdekelte, hogy hogyan befolyásolhat másokat.

- Myrtle – válaszolta tömören.

- Aki a mosdóban van?

- Hmm – mondta Hermione elgondolkodva. – Végül rájött, hogy már nincsenek pattanásai, és egészen felderült az arca. Csak remélni tudom, hogy a megjelenése is meg fog változni. A múlt héten észrevettem, amint épp egy elég ijesztő stílusú kaptárforma hajjal mászkált, ráadásul teljesen lehetetlen öltözékben.

- Ne mondja – nyújtotta el Piton.

Miközben próbálta visszatartani a mosolyát, válaszolt.

- Úgy tűnik megtalálta azoknak a szörnyű pikáns magazinoknak az egyikét, amelyek a fiúk hálójában hevertek. De rá tudtam venni, hogy cserélje le valami jobbra.

- Remélem nem a mardekáros hálószobában voltak – mondta a férfi szörnyülködve.

- Hugrabug.

- Igen, ők a csendesebbek. A mardekáros fiúk túl kifinomultnak tartják magukat ahhoz, hogy pornográfiát olvassanak, a hollóhátasok pedig nem is nagyon veszik észre a lányokat az iskola vége előtt.

Hermione várta a megjegyzést a griffendélesekre, de a legnagyobb meglepetésére az nem jött. Helyette Perselus inkább visszatelepedett a párnák közé, és úgy tűnt, hogy egy normális beszélgetésre készül. Vagy csak egy kis pletykagyűjtögetésre, ami valószínűbb, hogy következik.

- Szóval, hogy halad a bekavarása?

- Nos, Nick úgy gondolja, hogy Myrtle iszonyúan bátor volt, amikor szembeszállt Olive Hornbyval, ami annyira felderítette Myrtle-t, mint egy tűzijáték.

A férfi bólintott, mintha egyetértene.

- Aztán rávettem Myrtle-t, hogy csatlakozzon hozzánk a Báró havi gyűlésén, és Nick meghallotta, amint Myrtle kijelenti, hogy ő a legcsodálatosabb, leghelyesebb társ, akit valaha látott. Ennek mondjuk nagyobb lett volna a jelentősége, ha Myrtle elhagyta volna a mosdót az elmúlt ötven évben.

- Nem tartja túl fiatalnak őt Félig Fejnélküli Nickhez? – Egy kicsit hadarva beszélt, így Hermione felpillantott, és látta, hogy a férfi félig lehunyja a szemét. Biztos volt benne, hogy a romantikus cselszövések minden férfit álomba szenderítenének.

- Nos, már tizenhat éves. Nick idejében, ötszáz évvel ezelőtt ez elég érett kor volt. Vagy ha másképp számoljuk, ő most hetven valamennyi éves, hiszen már vagy ötven éve abban a budiban van, nem? Tuti, hogy vágyott már egy jó csókra.

Perselus közömbösen morgott egyet.

- És mit gondol a Véres Báró ezekről a kerítősködéses erőfeszítéseiről?

- Oh, ő mindig alkalmas egy kis romantikára, a vén iszákos. Néha még rosszabb, mint Dumbledore professzor.

- Nem hiszem, hogy a Báró felvehetné a versenyt Dumbledore romantikához való érzékével – kommentálta Perselus.

Hermione kuncogott.

- Arról a szellemről beszélünk, aki azt élvezi, ha vérfoltos talárban lehet egész nap. Ne hagyja, hogy ez megtévessze, professzor, mert csak azért viseli, mert élvezi a szenzációs hatását. Halott Deirdrétől meg a Jajgató Özvegytől hallottam, hogy igazából csak egy szúrást kapott. Azt is álmában.

- Ki az a Halott Deir.. akárki? – köpte Piton hitetlenkedve. – Az a vén csaló! Mióta csak elsőéves voltam, állandóan azzal ijesztgette a diákokat, hogy hogyan végezték ki a politikai cselszövésekben, a minisztériumban!

- Nem – válaszolt a lány önelégülten. – Úgy tűnik, hogy a szeretője elkapta, miközben a feleségével aludt.

- Nem fordítva kellene lennie?

- Úgy tűnik, a felesége megértette, hogy mi megy. Csak a balszerencsének köszönheti, hogy olyan barátnőt fogott ki, aki ilyen birtokló típusú volt. Minden férfi ilyen ostoba? – kérdezte a lány szórakozottan. – Nick, a Báró és Hóborc. Elgondolkodtató.

- A legtöbbünk igen – vallotta be Piton szórakozottan. – Az ellentétes nem mindig egy kissé ütődötté teszi a férfiakat.

- Na, akkor ennyit erről. Nem hagytam ki semmit.

- Nem hagyott ki… – Piton arca hirtelen színt öltött, és az enyhe elpirulás, ami elöntötte a sápadt arcát, egészségesebb színt kölcsönzött neki. – Értem. Személy szerint azt hittem, hogy Mr. Weasley én ön… kioktatták egymást ebben a tekintetben.

Hermione színpadiasan sóhajtott.

- Nem, dehogy. Fiatal voltam, amikor megöltek, soha nem tapasztaltam az ifjúság csúcsát. – Drámaian a fejéhez kapott, majd nevetésben tört ki.

- Nos, ez azért nem teljesen igaz – merengett Perselus. – Nyilván tud más szellemekkel érintkezni… Oh, Merlinre! Az éjszaka közepén járunk, és én a maga szerelmi életét tárgyalom. Menjen. Most! Pihennem kell, és ebben egyáltalán nem segít.

&&&&&

Egy éjszaka és egy teljes nap ágyban töltése elegendő volt Perselus Pitonnak, hogy kipihenje magát, és elhagyja az ágyat, legalábbis elég volt arra, hogy torkig legyen vele. Úgy tűnt, hogy a teste nem akar engedelmeskedni neki, mert rájött, hogy a szokásos határozott léptei lecsökkentek bizonytalan poroszkálássá. Ahelyett, hogy teljesen felöltözött volna, inkább felhúzta a tanári talárját az éjszakai pólójára, felhúzva teljesen a nyakáig az immár alig remegő kezeivel. Direkt várt takarodóig, hogy csak utána hagyja el a szobáit; az utolsó dolog, amit akart, hogy meglássa őt egy diák, amint úgy totyog, mint egy második száz évében járó varázsló.

Ahogy gondolta, Dumbledore meggyőzte Sinistrát, hogy helyettesítse őt, és – ki hitte volna – a hátrahagyott dolgozatok magas halomban álltak az asztalán. A professzor általában ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a diákoknak esszés feladatokat jelölt ki, hogy ne okozzon magának több munkát, mint amennyi abszolút szükséges volt, és ez elég hatásos volt a rövid időtartam alatt. Perselus sosem volt még beteg egy pár napnál tovább, habár valószínűleg azért, mert félt attól, hogy milyen állapotban találná az osztálytermét, ha a nőnek tanítania is kellene.

A különbség ez alkalommal az volt, hogy amikor bement az irodájába, Hermione Grangert találta az asztalánál, amint egy gyönyörű lila strucctollat tart a kísérteties kezében, és összevonja a szemöldökét a nagy koncentrálásban. Éppen csak annyi ereje maradt, hogy leereszkedjen az egyik vendégeknek szánt székébe, mielőtt a lábai összecsuklottak volna.

- Hol a pokolban van a pálcám? – kérdezte köszönésképpen.

- Jó estét, Piton professzor – válaszolt Hermione zavartalanul. – Itt van. – Kihúzta a legfelső fiókot maga mellett, de több erőfeszítést nem tett, hogy elővegye.

- Mit is mondott tegnap este, hogy miért nem tudja elhozni?
Azt hittem, hogy tökéletesen elsajátította a fizikai mozgatás képességét.

- Éget – válaszolt a lány, miközben elővette a következő pergament.

- Miért?

- Ötletem sincs. Azt hiszem a benne lévő mágia miatt.

Az elkövetkezendő erőfeszítésekhez visszatartva a lélegzetét Perselusnak sikerült kikelnie a székből, és elvette a sápadtszürke pálcáját. A pálcája nélkül meztelennek érezte magát a jelenlegi öltözete ellenére, és az, hogy visszadughatta a talárja zsebébe, megkönnyebbülés volt. Már visszaült az előzőleg elfoglalt székébe, amikor elgondolkozott azon, hogy el kéne üldöznie Hermionét a szokásos helyéről, de aztán elvetette az ötletet a fáradtsága miatt. Miközben elkapta a kísértet kérdő pillantását, keresett valamit, amivel megzavarhatja őt.

- Mi van a mágiával? – kérdezte.

- Van egy elméletem a mágia polaritásával kapcsolatban, és hogy a szellemek és az élők – meg a pálcáik – a polaritás két végén helyezkednek el, de nem hiszem, hogy ezt a beszélgetést el kéne kezdenünk, mivel alig tud a lábán állni.

A férfi sötét pillantást vetett rá.

- Teljesen jól vagyok – jelentette ki. – És mégis mit képzel, mit csinál a papírjaimmal?

Hermionéről lerítt, hogy ez olyan téma volt, ami miatt leszidást várt tőle, így a válaszát nagyon óvatosan fogalmazta meg.

- Az esszéit javítom. Ne aggódjon, senki nem fogja tudni, hogy nem maga csinálta – biztosította. – Ez a Weasley Varázsvicc Vállalat egyik prototípusa. Utánzó kézírásra van tervezve.

- Ez gyanúsan olyan ötletnek hangzik, amit könnyen kihasználhatnak.

- Nos… – Hermione habozott. – Az ikreknek volt egy kis problémája az engedélyszerzéssel, szóval a Tekergők Térképétől vettek egy ötletet. Nem lehet vele végrendeleteket írni, vagy bármilyen komoly dolgot, csakis sértéseket. Mivel ezek az ön papírjai, nem hiszem, hogy bárki is észrevenné a különbséget.

- Melyikeken dolgozik?

- A másodévesekén. Azt gondoltam, hogy az felsőbbévesekét a végére hagyom.

- Én általában fordítva dolgozom – véleményezte. – Azoknak legalább van egy kis helyesírási alaptudásuk.

- Biztosíthatom, professzor, hogy egyik diákjának sincs helyesírási alaptudása. Vagy nyelvtani.

Perselus egyetértően horkantott, majd ránézett a lány sápadt ujjaira és az agresszívan lila tollra. Hosszú perceken át bámulta őket.

- Miért teszi ezt, Miss. Granger? Elfoglalta az osztálytermemet, a dolgozószobámat, most pedig az íróasztalomat.

- Segítségre van szüksége – válaszolt egyszerűen.

- Nincs szükségem magára vagy bárki másra.

- Rendben, akkor vegye úgy a dolgot, mintha nekem lenne rá szükségem, hogy segítsek magának.

Egy hitetlenkedéssel és szkepticizmussal teli pillantást lövellt felé a férfi, és el kellett, hogy kapja a pillantását, mielőtt makacsul felszegte volna a fejét.

- Elvesztett már valaha olyan könyvet, amit el akart olvasni? – kérdezte csendesen. – Elhagyta, Isten tudja, hol, és sosem jöhetett rá, hogy mi a történet vége?

Perselus bólintott, jelezve, hogy figyel.

- Úgy érzem, mintha egy könyv lennék, amit elhagytak. A barátaim elmentek, és elfelejtettek. Minden, amit akartam, minden, amit be akartam fejezni. Sosem tudom már megcsinálni őket.

- Ha az minden, amihez hozzájárulhatok, hogy segíthetek egy pár diák munkájában, és megcsinálhatom a kis munkáit, az már több a semminél. Az ujjaim nem száradnak ki az üstpucolástól, megtakaríthatok magának időt, hogy meggyógyuljon, és megmenthetem a diákokat a szarkazmusától, akkor meg miért ne tegyem? Hacsak nem bízik meg bennem, hogy nem tudom rendesen megcsinálni őket – tette hozzá bizonytalanul.

Mély csend töltötte meg a termet, és Hermione várt, elhatározva, hogy nem fog megalázkodni az elkerülhetetlen visszavágástól. A percek lassan teltek, de Perselus csöndben maradt. Fekete szemei közömbösek voltak, de végül vett egy mély lélegzetet, és felállt.

- Miss. Granger, nem hiszem, hogy ön tudná, hogyan kell a dolgokat rosszul csinálni.

Elsétált, a lépteiből pedig még mindig hiányzott a megszokott energia, de a tartása így is egyenes volt, és meglepő módon könnyebbnek érezte a szívét, mint az elmúlt hosszú időben bármikor.