Egy éjjel Hermione már éppen gratulálni akart magának, amiért a harmadik emeleti folyosóról észrevétlenül jutott le a pincébe, mikor Sir Nicholas feje kibukkant előtte a falból.

- Szóval itt van, Miss Hermione! – zendült fel a kísértet hangja, arra késztetve Hermionét, hogy összezárja a szemeit, és visszafojtson egy olyan megjegyzést, amit az anyukája nem igazán értékelt volna. Becsúsztatta a ruhaujjába a kezében lévő összehajtott pergament, és üdvözölte az idősebb szellemet.

- Jó estét, Sir Nicholas – mondta udvariasan, bár szavai elvesztek a lovag lelkes áradozásában az aznap esti kellemes időtöltésükről a Fejnélküli Póló meccsen; mindeközben karját a lányéba fonta. A mongóliai vendégcsapat különösen a briliáns manővereiről volt ismert, amit a levágott fejeikkel produkáltak. Nick részletesen leírta a levegőben véghezvitt fejcsere nehézségeit, Hermione pedig hálát adott az égnek, hogy már nincs gyomra, ami felfordulhatna.

Már azt hitte, hiába reménykedik a témaváltásban, mikor megpillantotta Myrtle árulkodó sziluettjét leúszni az oldalsó folyosón. Azonnal odakiáltotta neki:

- Myrtle! Gyere ide, Nick épp most mesél egy fantasztikus dolgot! – hazudta könnyedén.

Az iskolaév egyik legnagyobb meglepetése Myrtle mosdójának növekvő népszerűsége volt.
A szembenézés diákkora mumusával nagy lökést adott Myrtle önbizalmának, és hasonlóan Dumbledore főnixéhez, hamarosan a Roxfort lelki tanácsadónőjévé vált. Boldogan hallgatta meg a kétségbeesett fiatal lányok problémáit – minél nagyobb problémák voltak ezek, annál boldogabban –, a lányok pedig sorra neki öntötték ki a szívüket.
Bár a Myrtle által adott tanácsok gyakran komolytalanok voltak, az őszinte megértése és együttérzése miatt azonban a lányok mégis sokkal könnyebb szívvel hagyták el a mosdóját.

Ez a Myrtle, aki most a hallban álló Nick és Hermione felé lebegett, egy kicsit már más szellem volt, mint az a nyomorult lenyomat, ami az elmúlt fél évszázadban. Halványan elpirult, mikor Nick üdvözölte őt, és félénken válaszolt egy vihogás kíséretében, amitől Hermionénak alig észrevehetően összerándult az arca.

- Nick épp most mesélt nekem a Mongol Mancsokról – magyarázta Myrtle-nek mindenre elszánt lelkesedéssel. – Ugye, Nick? Mond el Myrtle-nek is, amit nekem!

- Természetesen – válaszolta Nick, kicsit kidüllesztve a mellkasát, ahogyan Myrtle ránézett a vastag fekete szemüvege mögül. Hermione igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy figyelmesen hallgatja a történetet, közben pedig óvatosan eloldalgott a másik két szellemtől. Megkönnyebbülésére egyikőjük sem vette észre a hallgatását, míg Nick részletekbe menően ecsetelte a játék fogásait. Valójában Hermionénak az volt az érzése, hogy ennyi erővel akár ráállhatna a saját fejére is, azt sem vennék észre.

- Ez egyszerűen csodálatosan hangzik – ömlengett Myrtle, szemérmesen lehorgasztva a fejét. – Sosem értettem meg azelőtt ennyire a játékot. Bárcsak én is annyira intelligens lennék, mint ön, hogy taníthasson engem! – Megeresztett egy sikító, magas hangú kacajt, amit Nick láthatóan egyáltalán nem talált irritálónak, sőt, dagadozott a keble a büszkeségtől a ráfordított figyelem miatt.

- Támadt egy nagyszerű ötletem – szólt közbe Hermione, megérezve a menekülés lehetőségét. – Nick, miért nem Myrtle-t viszed ma este a meccsre helyettem?

Myrtle ismét ezüstösen elpirult, Nick pedig megpróbálkozott egy tétova tiltakozással az úriemberi becsületszavára hivatkozva, de Hermione leszerelte, mikor kijelentette, hogy neki meg kell beszélnie Piton professzorral egy cikket, ami az új Bájital Magazinban jelent meg.
Végül sikerült meggyőznie Nicket. A szellem biccentett Hermione felé, remélve, hogy a lány nem tört össze nagyon, amiért lemarad egy ilyen izgalmas mérkőzésről, majd elindult Myrtle-lel, aki izgatottan sipákolt, és majdnem teljesen ezüstszínt öltött, mikor Nickbe karolt.

Hermione szinte biztos volt benne, hogy túléli a csalódást. Igazából nehezen tudott visszafojtani egy megkönnyebbült sóhajt, amikor a kísértetpár eltűnt a szeme elől, az ő furcsa szokásáról beszélgetve, hogy ilyen sokat érintkezik a Roxfortban élőkkel. Hermione nem tudta volna megmondani, miért furcsább a kastélyban élőkkel érintkezni, mint egy csapat halott férfi levágott fejekért folytatott harcát bámulni, de ha furcsább is volt, így szeretett élni. Vagy nem-élni, vagy mi a szösz.

Vállat vonva e talány felett, átlebegett a kastélyon a pince felé. Bár tényleg beszélnie kellett a bájitaltan tanárral, nem sietett megtalálni őt, míg nem fejezte be a jelenlegi ügyét. Az addigi tapasztalatai megtanították neki, hogy Piton professzorral olyan beszélgetni, mint egy félig szelídített Kneazle-t* simogatni. Sosem tudhatod, mikor vicsorog rád.

Érdekes módon a kapcsolata Harryvel és Ronnal is hasonlóan alakult, nem várt fordulatokat hozva. A levél, amit az este folyamán írt, és ami most a ruhaujjában lapult, Harrynek szólt, válaszként a fiú hét eleji levelére. Harry az auror-képzés kellős közepén tartott, és ritkán volt ideje írni neki.

A köztük lévő távolság, és a tény, hogy Hermione halott volt, egyfajta távolságtartást csempészett a levelezésükbe. Harry tartózkodó maradt a nehézségeinek felfedésével kapcsolatban, de Hermione elég jól ismerte őt ahhoz, hogy olvasni tudjon a sorok között, és hogy kitalálja, milyen keményen is dolgozik a fiú. Egyedül a magánéletéről nem tudott semmit – ha volt neki egyáltalán –, mert a fiú semmit sem volt hajlandó leírni, ami felhasználható lett volna ellene, vagy a Rend ellen. Még a sötét bájitalokról, bűbájokról, igézésekről feltett kérdései is a részleteket illetően aprólékosak, precízek, de a felhasználásuk körülményeinek tekintetében semmitmondóak voltak.  

Ron viszont folyamatosan eltávolodott tőle, és Hermione nagyra becsült minden egyes sort, amit a fiú küldött neki, mert nem tudhatta, mennyi fogja még követni azt. Már nem voltak a levelei őszinték, tagolva a mindennapi apró-cseprő dolgok hanyag leírásával, helyette barátságosak és semmitmondóak lettek, mint az aggszűz nagynéniknek írt rendszeres köszönőlevelek, cserébe az általa küldött ruhákért, amik túl kicsik és divatja múltak is voltak.
Hermione levelei is hasonlóan udvariassá váltak, kevés megosztani való hírrel, és megbeszélendő téma nélkül. Néha elgondolkozott azon, hogy jobb lenne, ha teljesen beszüntetnék a levelezést, és végül úgy döntött, nem aggódik tovább a teljes elhidegedésük miatt. Úgy gondolta, ez természetes, mivel elvesztették a közelséget, mikor kiléptek az iskolából. A halálára való tekintet nélkül így is, úgy is bekövetkezett volna, de mindezek ellenére gyászolta a barátságuk elvesztését, ahogyan a fiúk gyászolták őt egykor.

Hermione ezekkel a valahogy nyugtalan érzésekkel érkezett meg a pincébe, amit teljesen üresen talált. Piton tanterme sötétségbe és csendbe burkolózott, akárcsak az irodája. Még a lezárt raktárt is megnézte, de Pitont ott sem volt.

Közös, félig kimondott megegyezésüknek megfelelően Hermione az íróasztal sarkára helyezte a levelét. Néhány hónappal azelőtt a férfi Hermione várakozásainak megfelelően dühös volt, amiért kölcsönvette a posta-hollóját. Az, hogy a lány elmagyarázta neki, hogy a baglyok ebben az állapotában nem igazán kedvelik, csak kevés szimpátiát váltott ki a férfiból, de végül Hermionénak sikerült rábeszélnie őt egy kompromisszum-félére. A lány mindig az íróasztala szélén hagyja az elküldendő leveleket, és ha Pitonnak épp nincs megbízatása számára, Edgar kikézbesítheti őket.

- Edgar? – nézett fel meglepetten Hermione. – Edgarnak nevezte el a hollóját?

- Nem neveztem el – ezzel a névvel került hozzám, és sosem foglalkoztam vele, hogy megváltoztassam. És igen, Miss Granger, eléggé ismerem a mugli irodalmat ahhoz, hogy tisztában legyek az eredetével.**

Miután teljesítette a küldetését, és szerencsére szociális kötelezettségei sem voltak immár, Hermione a bájitaltan teremben és Piton irodájában lebegett ide-oda, megbámulva a tartályokban lévő lényeket. Mikor még tanuló volt, gyakran elgondolkozott azon, vajon honnan tehetett szert rájuk a férfi, de Piton egy, az igazgatónak tett elkapott megjegyzéséből arra következtetett, hogy a bájitaltan tanár az elődjétől örökölte őket. Igaz, Hermionénak nehezére esett elképzelnie, hogy valaki halott dolgokat gyűjt tartályokban, de végül is ez sem volt kevésbé ésszerű, mint csokibéka-képeket gyűjteni.

A pince teljes sötétsége nem jelentett akadályt a lány számára, hogy jobban szemügyre vegye a számtalan üveget. Némelyikről nyilvánvaló volt, hogy egy doxi, vagy egy tündérmanó konzervált példányát őrzik, míg mások teljesen rejtélyesek, viszont elég érdekesek voltak ahhoz, hogy spekulálni kezdjen, vajon miféle lények találták meg itt a dicstelen végső nyughelyüket.

Látóterének közepén Hermione egyszer csak észrevett Piton irodájának egyik üres falán egy halvány fénysávot. Emberi szem talán nem látta volna, de egy szellem többet látott a normál spektrumnál, és Hermione szemei – vagy bármiféle vizuális receptorai – látták a kastély korával nem magyarázható repedést a falon.

Épp csak figyelmeztette magát, hogy láthatatlanná váljon, majd átkukucskált a falon, és felfedezett a rejtekajtó mögött egy kis folyosót, ami egy másik szűk átjáróba torkollt: ez az átjáró kétfele ágazott. Hermione arra gondolt, mennyire élvezné Harry és Ron, hogy egy újabb titkos átjárót fedezhetnek fel a kastélyban, miközben végigment rajta, míg meg nem látott egy nyílást a tömör kőfalon. A nyílás a túloldalról egy nehéz faliszőnyeggel volt elfedve, és az onnan jövő diákhangokat megerősítette egy gyors kukucs a szöveten keresztül: a Mardekár klubhelyiség volt odaát. Ilyen késő este a terem majdnem teljesen üres volt, kivéve három idősebb tanulót, akik a szünetre tervezett dolgaikat vitatták meg álmos, aludni vágyó hangon.

Hermione visszahúzta a fejét, és követte a folyosót, elhagyva a kereszteződést, vissza Piton irodája felé, de hamar egy másik ajtóra bukkant, ami ezúttal egy nagyobb szobába vezetett.
Egyből felismerte, hogy egy magánlabor, nem csak a falak mentén takarosan sorakozó jó minőségű üstökből, hanem az íróasztalból, ami könyvekkel, pergamentekercsekkel, pennákkal és egyéb holmikkal volt borítva, amiket a megrögzötten titkolózó professzor sosem hagyna a tanulók szeme előtt.

A lány mérlegre tette a magánélet iránti tiszteletét és a kíváncsiságát, majd közelebb lépett az asztalhoz, a pincében üstsikálással és elrontott bájitalok gerendákról való levakargatásával eltöltött hosszú óráknak gondolatával igazolva magát. A rendetlenség közepén egy súlyos, fa könyvállvány volt, egy törölközővel letakarva. A törölközőn pedig két üveglap, köztük egy foszladozott szélű pergamennel. Hermione néhány pillanatnyi gondolkodás után felismerte a szöveget; ezt a pergament vette elő Piton egy régi, patinás dobozból azon az éjen, mikor felülről, láthatatlanul figyelte a férfit.

Az állvány mellett egy halom jegyzet feküdt, Piton ismerős írásával, több színű tintával, mert a férfi a saját fordítását is jegyzetekkel látta el. Hermione öntudatlanul leült a székbe, és olvasni kezdte a jegyzeteket, megbűvölve az előtte feltáruló rejtélytől.

Az eredeti szöveg kódolva volt, és bár latin kód volt, Hermione tudta, hogy a több mint megfelelő nyelvtudása ellenére esélye sem lenne azt megfejteni. Szerencsére Piton jegyzetei tartalmazták a dekódolt latin szöveget, és annak angol fordítását is. Órák repültek el észrevétlenül, miközben a lány olvasott, időnként elvigyorodva a kézírás változásain, amik elárulták a férfi idegességét és türelmetlenségét a rendezetlen írással szemben.

Mikor végül befejezte az olvasást, Hermione zavart és izgatott volt. A magát meg nem nevező szerző nagy mennyiségű tintát és időt fordított arra, hogy kódolja a lehető legunalmasabb élettörténetet, amit Hermione eddig volt szerencsétlen hallani. A fecsegést megszakítva azonban olyan fantasztikus bájitalokra utalt, amiket életében látott vagy készített. Némelyik ezek közül persze nyilvánvalóan abszurd volt. Ide értve azt, mely a szerző szerint az azt megivó pap minden szexuális vágyát átváltoztatja vallási buzgalommá, és segíti őt higgadt, józan hívő módjára élni. Mivel még a hozzávalók sem voltak felsorolva, Hermione csak azt tudta feltételezni, hogy egy vágyálomról van szó.

Egy említett bájitalnál azonban szerepeltek a hozzávalók is. Piton fordításában a Főnix-könnye nevet viselő bájitalnak az elkészítés módját és a hozzávalók mennyiségének leírását nélkülöző receptje lábhólyagokról szóló kommentárok, és az inas tyúk helyes megfőzésének mesterfogásai közé volt bezsúfolva.

Hermione még egyszer átolvasta a széljegyzeteket, és észrevette, hogy természetesen Pitonnak is feltűnt ez a csodálatos bájital: már elég sokat dolgozott is az ügyön. A pergamen szélei a valószínű és valószínűtlen összetevőkről szóló jegyzetekkel voltak megtöltve, még ha a tyúkról szóló rész mellett volt is egy kérdőjel. Hermione elképzelte, amint ennél a résznél Piton lenézően megemeli a szemöldökét.

Pitonra gondolva Hermione megint eltűnődött, hol lehet a férfi, majd hirtelen észbe kapott, milyen sok idő telt el. Pánikba esett a férfi nemtetszése miatt, amit a kíváncsisága váltana ki, és visszarendezte a papírokat nagyjából az eredeti helyükre, majd felemelkedett, távozásra készen, ha Piton esetleg berontana és ráordítana.

Akárhogy is, nem történt semmi ilyesmi, és Hermione afölött érzett félelme, hogy rajtakapják, zavarodottságnak adott helyet. Korábban sem látta a tanárt az este folyamán a folyosókat ellenőrizni, és a pincében vele töltött hónapok után tudta, hogy nem szokott csak úgy eltűnni.

Hacsak nem Voldemort hívta magához.

Bár már rég nem volt anyagi teste, most mégis érezte a gerincén végigfutó rettenetet a gondolattól, hogy a Nagyúr magához hívta Pitont. A férfi teljesen kiállhatatlan természete ellenére mégiscsak a Főnix Rendjének tagja volt, és szövetségesük a Voldemort elleni harcban. Igen értékes és igen veszélyes volt a kémként betöltött szerepe: a lány tudta, hogy minden egyes alkalom, mikor Piton megjelent Voldemort halálfalóinak körében, a halálát jelentheti, ha a kettős szerepe lelepleződik.

Hermione növekvő nyugtalansággal hagyta el a rejtett dolgozószobát, és ösztöneinek engedelmeskedve átlebegett a bejárattal szemközti falon. Amint azt sejtette, a vastag fal túloldalán egy lakosztályt talált. A súlyos, férfias bútorok és a szórványos dekoráció még nem bizonyítottak semmit, de egy székre dobott hosszú, fekete iskolai ruha elegendő bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy Piton szobájában jár.

Az egyébként tökéletesen rendezett, spártai szobában egy kisebb nappali, egy tojás- vagy teafőzéshez éppen csak elegendő konyha, és egy hálószoba volt elkülönítve. A szemközti oldalon lévő ajtó pedig bizonyára a fürdőszobába vezetett. Néhány szétszórt holmi árulkodott a tényről, hogy valaki állandó jelleggel itt lakott, de ez a kevéske dolog a falakon és polcokon semmit nem mondott a tulajdonosukról.

Az egyetlen nem helyén lévő dolog a szobában egy kis vitrin félig nyitott ajtaja volt egy könyvespolc alatt a hálószobában. Mikor belenézett, Hermione egy egyszerű, nyitott fekete dobozt talált; a fedele félre volt lökve, mintha sietve vették volna ki belőle azt, ami benne volt. A doboz belseje kopott, megfakult bársonnyal volt borítva, melyen zöldes árnyalattal rajzolódott ki egy domború ovális forma a doboz alján. A lány törte egy ideig a fejét, mire a domborulatok egy jellegtelen arc képét adták ki, és végül rájött, hogy a domború felület egy ezüst maszk biztonságos tároló helyéül szolgálhat.

Miután úgy döntött, aznap este már épp eléggé beleavatkozott a professzor dolgaiba, és hálát adott az égnek, amiért nem volt megfogható teste, hogy elmozdítson bármit is a szobában, Hermione füstként felszállt a pince mennyezetén keresztül a Nagyterembe. A hatalmas óra épp akkor ütött, mikor kibukkant a kőpadlóból, jelezve, hogy lassan hajnalodik.

Szellemnek lenni azt jelentette, hogy az embernek rengeteg ideje van a gondolkozásra és elmélkedésre, így Hermionénak bőven volt ideje a pincebeli lakótársa felől gondolkozni.
Bár Perselus Piton tagadhatatlanul kiállhatatlan volt, nem tudta figyelmen kívül hagyni a veszélyeket, amiket a férfi kiállt, és szinte irigykedve csodálta, amiért képes tökéletesen ellátni a tanári feladatait, miközben ezt a halálos macska-egér játékot játssza.

Tépelődve az aggodalom és az afelett érzett idegesség között, hogy mit szólna a férfi, ha tudná, hogy aggódik érte, Hermione egy tetszésének jobban megfelelő irányt választott, és hanyagul az igazgatói irodába vezető folyosó felé lebegett. Ha valami nem volt rendben, a Dumbledore irodája körüli ténykedés árulkodó jel lehet.

Igazoltnak látta az aggodalmát, mikor az igazgatói iroda lépcsőjét őrző kőszörny dübörögni és forogni kezdett annak a jeleként, hogy valaki éppen felmegy vagy lejön. Mikor az utolsó lépcsőfok megjelent, Hermione majdnem megkönnyebbültnek, és kicsit idiótának érezte magát, mert maga Piton lépett le a lépcsőről. Fáradtnak, de teljesen sértetlennek tűnt, valahogy azonban megviselt volt, a haja hosszú tincsekben lógott fakó arca elé, ruhái pedig gyűrötten hullottak alá.

Metszőn pillantott a lányra, és Hermione azon kezdett gondolkozni, vajon máris lebukott-e valahogy.

- Jó reggelt, Professzor – nyögte ki.

Egy kurta biccentés volt az összes válasz, amit Pitontól kapott, mielőtt a férfi hátat fordított, és elindult volna kifelé a csarnokból. Hermione csak azért követte, mert ő is éppen arra indult, és mert a férfi a pincével ellentétes irányba tartott. Valószínűleg egész éjjel talpon volt, és a lány észrevette, hogy hiányzik a rá annyira jellemző kirobbanó energia, majd azonnal össze is szidta magát, amiért olyasvalaki miatt nyugtalankodik, aki tökéletesen tud vigyázni magára.
Inkább nem várta meg, hogy Piton megvádolja azzal, hogy követi őt, így Hermione alábukott, látszólag céltalan, laza léptekkel, és újra felbukkant valamivel előrébb a folyosón.

Miután hátra hagyta a komor férfit, Hermione végiglebegett a sötétségbe burkolózott folyosón, melyet csak itt-ott világított meg egy fáklya, mígnem a kőfalak át nem adták a helyüket boltíves ablakoknak az egyik oldalon. Lassan odaúszott pihenni az egyik hatalmas ablakhoz, gondolatban megcsóválva a fejét. Annak ellenére, hogy megosztották egymással a pincét, a lány csak bolondot csinálna magából, ha azt gondolná, hogy Piton professzor valaha is elfogadná, hogy ő aggódik a testi épségéért. Teljesen felesleges volt nyugtalankodnia a férfi miatt, gondolta bánatosan Hermione, ahogy kinézett az udvarra.

Hermione érezte, ahogy szellemcsontjai legmélyéig hatolnak a felkelő Nap sugarai, és figyelmét a gyémántosan ragyogó üvegtáblákon túli kilátás felé fordította.

A tó tükre nyugodtan és sötéten terült el odalent a fák tömege mellett, amik a Tiltott Rengeteg szélét jelezték. A téli napforduló közeledtével mind később kelt fel a Nap, és mind hosszabbak lettek az éjszakák: a kísérteteknek így több idejük volt a termekben kószálni, és a dolguk után járni. Néhány kastélybeli szellem teljesen elkerülte a napfényt, de Hermione nem hagyta, hogy a vele való kellemetlen találkozás távol tartsa őt az éjszaka és nappal találkozásánál kibomló színek csodálatától. Élőként a napnyugtákban gyönyörködött, és halála óta a napkelték iránti csodálatát ennek megfelelőjeként tudta be.

Meglepetésére léptek zaját hallotta a hátrahagyott folyosó felől, és egy pillanat múlva egy sötét fej ötlött a szemébe. Piton professzor bukkant fel a csarnokból, és felé tartott. A férfi is meglepődött az ablak előtt lebegő alak láttán, és hirtelen megállt.

- Szeretne valamit, Miss Granger? – kérdezte a fáradtságtól érdes hangon, mely ezúttal nélkülözött minden gúnyt.

- Nem, Professzor – válaszolta megzavarva a lány. – Valójában ez az egyik kedvenc helyem, ahonnan a napfelkeltét szoktam nézni.

A válla felett Hermione láthatta az első fénysugarakat előtörni a keleti horizonton.
Piton szótlanul sétált az ablakpárkányhoz, nehézkesen nekidőlt a kő ablakbordának, majd együtt figyelték, ahogyan a Nap végigterül a vízen és a távoli erdőn.

Hermione a szeme sarkából alaposan megvizsgálta a férfi arcának mély ráncait, bizonytalanul abban, hogyan is hozza fel a témát. Mielőtt visszafoghatta volna, kibukott belőle a kérdés:

- Aludt valamennyit ma éjjel, Professzor?

Piton belenyugvón, ernyedten rázta meg a fejét: túl fáradt volt egy éles visszavágás megfogalmazásához.

- Nem akarok minden lében kanálnak tűnni, de bárki, aki azt állná ki, amit ön, aztán még fennmaradna megnézni a napfelkeltét, kialvatlan lenne.

- Ezt kitalálni nem kell túl nagy zsenialitás, Miss Granger, és nem, még nem aludtam ma éjjel – válaszolta a férfi, a szokásos csípős él nélkül a hangjában. – És maga inkább egy nagymaminak tűnik – tette hozzá, mikor a lány feddően nézett rá.

Hermione halványan elmosolyodott, egyrészt a felkelő Nappal növekvő nappali fáradtság, másrészt Piton visszatérőben lévő megszokott modora miatt.

- Akkor indulás, fiatalember. Alvásra van szüksége.

- Nem tudok aludni – mormogta a férfi. – Muszáj látnom felkelni a Napot ma reggel.

- Nem sértésképpen mondom, Piton professzor, de sosem gondoltam volna magáról, hogy szereti a napfelkeltét.

Egy hosszú perc telt el, míg a férfi válaszolt neki.

- Ez az egyetlen bizonyosság az életemben. Az egyetlen, amire mindig számíthatok.

Hermione kuncogott.

- És én még azt hittem, hogy maga pesszimista.

 „Ne legyen ostoba” – üzente világosan a férfi tekintete, így a lány kénytelen volt megmagyarázni az állítását:

- Azt hallottam, hogy egy igazi pesszimista nem hisz abban, hogy a Nap a következő reggelen is fel fog kelni, csak mert az azt megelőző tízmillió, vagy mennyi évben is így tett.

Hermione meglepetésére a férfi arcán egy elismerő grimasz jelent meg a megjegyzése hallatán.

- Nem mintha én ilyen cinikus lennék – fűzte hozzá Piton.

Szinte kényelmes csend ereszkedett közéjük. A Nap átbújt a dombok felett, előbb rózsaszínben, majd aranyban jelenve meg. Hermione a mellette álldogáló nyugodt férfira nézett, aki arcát a most felkelt Nap bántóan világos sugarai felé fordította. A profilja élesen rajzolódott ki a könyörtelen fényben, egyedül a fekete szempillái, és a gondterhelt vonalak lágyítottak rajta.