Hermione ilyenkor a jól bevált kifogással tért ki a válaszadás elől, mondván, hogy a könyvtárba kell mennie – ami tökéletesen érthető volt egy tanuló esetében, de egy szellemnél már kevésbé. Végül Ron Weasley jóslata beteljesedett: a könyvtár tele volt elolvasásra váró könyvekkel, és most nem kellett a takarodóval vagy a szobatársai panaszkodásával törődnie a sokáig égve hagyott gyertya miatt, sőt, még tanári engedélyre sem volt szüksége a Tiltott Részleg könyveihez.

Madame Cvikkerben bennragadt a szó, mikor Hermione először bejelentette neki, hogy kikölcsönöz egy könyvet: a könyvtárosnő szájtátva figyelte, amint Hermione feljegyezte a nevét az asztalán lévő nyilvántartó-könyvbe. A boszorkánynak sikerült eléggé magához térnie a sokkból, hogy fülhasogató visításokkal kísért heves tiltakozásban törhessen ki Hermione minden további kölcsönzésénél. Hogy eltántorítsa a lányt a könyvtár használatától, Madame Cvikker még a Véres Báró és az igazgató haragjával is megfenyegette Hermionét. Azonban ezek a fenyegetések csak megerősítették Hermione elszántságát, és az egyetlen ember, akit a könyvtárosnőnek sikerült megnyernie az ügynek, Argus Frics volt.

Hermione otthagyta a lépcső alján a hatástalan szóáradatot zúdító Fricset, és a lépcsőház homályba burkolózó szakaszába repült. A fenti ablakok nyitva voltak, beeresztve a késő őszi levegőt, szabad kilátást nyújtva a csillagokra és az előbukkanó Holdra. A magasban lévő lépcsőpihenő alig volt akkora, hogy elférjen rajta egy kis pad, és az oda vezető lépcsők is csak ritkán méltóztattak megfelelő pozícióba kerülni ahhoz, hogy el lehessen érni a helyet. Hermione sem vette észre soha életében, nagy bánatára, mivel ez jelentette a tökéletes helyet valaki számára, aki egyedül akar olvasgatni. Most legalábbis erre használta, és bár semmi szüksége nem volt az egyszerű kovácsoltvas tartóról lelógó kis lámpásra, Hermione mégis szerette annak meghitt, barátságos ragyogását olvasás közben.

Csodálatos hely volt, hisz az északi hegyek felett felkelő Napot is nagyszerűen lehetett látni innen. Élete során Hermione mindig szerette a napnyugtákat. Most, hogy egy teljesen ellentétes dimenzióban létezett, nappal aludva, éjjel pedig ébren, a napfelkelte az ébrenlét végét jelentette számára. Sokszor elnézte a Napot felkelni, és megvigasztalódott ettől a végtelen ismétlődéstől.

Azonban ezen az estén Hermionénak nehezére esett a koncentrálás. Bár még csak kicsivel takarodó után járt az idő, mégis volt egy olyan furcsa érzése, hogy valahol máshol kellene lennie. Először akkor tapasztalta ezt az érzést, mikor Harry és Ron a szellemé válása után akartak beszélni vele, most pedig látszólag minden ok nélkül ismét rátört. Váll rándítva letette a könyvét a kőpadra, és elindult megkeresni, ki akar vele beszélni.

Nem sokkal az előtt jelent meg Piton irodájában, hogy a férfi felcsattant:

 - Késett. Jöjjön ide, és tegye hasznossá magát.

A férfi íróasztalán hozzávalók és üstök sorakoztak, némelyikükben már rotyogott is valami.

 - Hogyan lehetnék hasznos? – kérdezte, de azért a jelzett helyre lebegett. – Semmit sem tudok tenni.

 - Olvasni tud, nem? Olvassa fel ezt nekem… szükségem van mindkét kezemre.

Piton nyitva letett a nehéz, faragott tartóra egy régi könyvet, és valami sárgát kezdett még az addigiaknál is kisebb darabokra aprítani. A szaga alapján gyömbért, és még valami mást.

Hermione rácsodálkozott a saját szaglóképességére, miközben az előtte fekvő latin szövegre koncentrált, és elkezdte olvasni az elkészítési útmutatót ahhoz a valamihez, amin Piton dolgozott.

Perselus Piton kezei szorgosan aprították a hozzávalókat, elméjét pedig gondosan távol tartotta attól, hogy belegondoljon, mit csinál éppen – még ha hallotta is a lány magabiztos hangját, amint Dioscoridus régi füveskönyvéből olvas. A De Materia Medica a legtöbb hetedéves számára egy kicsit nehéz lett volna, de a férfi nem gondolta, hogy Hermione Granger számára bármiféle problémát jelenthetne. Nem is kellett csalódnia, bár a lány eltévesztett egy-két igeidőt.

A felolvasás végeztével Piton kérdések sorát intézte a lányhoz az imént hozzáadott összetevőkről, és hogy Hermione egyet ért-e Discordius állításaival, vagy elutasítja őket. Majd a növényekről áttért az állatokra, olyan kérdésekkel bombázva a lányt, mint a különféle tüskék, karmok és tollak hatékonysága és veszélyei, vagy hasonló kérdések mindenféle csúszó-mászó- vagy repülő állatok részeivel és darabjaival kapcsolatban.

Hermione pedig választ válsz után adott, miközben kavart, aprított, reszelt, és miközben félt tippelgetni, spekulálni, vagy remélni. Az ásványok témaköre egy kis nehézséget jelentett ugyan neki, de végül több minden eszébe jutott, mint gondolta volna. Csak akkor merevedett le, mikor Piton a kocsonyás anyagokat porrá változtató varázslatot kérdezte tőle.

 - Nem tudom előidézni a varázslatot – vallotta be.

 - Nem is kértem, hogy idézze elő – emlékeztette Piton ingerülten. – Csak mondja meg a varázsigét.

A lány megmondta, majd némi gondolkozás után a szükséges mozdulatot is leírta. Piton oda sem figyelve morgott valamit, közben egy pergamenre írogatott, amit pár perccel később átnyújtott az asztalon, szavak nélkül adva ki a parancsot a lánynak, hogy vegye el tőle.

A lap egy sor kérdést tartalmazott, melyek között volt egy különösen ravasz kérdés a bájitalok különböző arányok szerint való felosztásáról, és számos összetevő-behelyettesítéses rejtvény.

Hermionénak majdnem egy órájába telt, hogy befejezze.

Teljes összességében négy óra telt el, mire végül Hermione visszaadta a papírt, és odaállt Piton íróasztala mellé, míg a férfi átnézte a válaszait. Piton csípős hangon, ellentmondást nem tűrően utasította a lányt, hogy nézze meg a készülő bájitalokat. Már több főzet is befejezés közeli állapotban volt, így Hermione ezt meg is tette, lezárva alattuk a lángot (igaz, kicsit nehezen boldogult a gömbölyű fogantyúkkal), másokhoz pedig hozzáadta az utolsó összetevőket.

Bár megpróbált a feladatára koncentrálni, mégis azon kapta magát, hogy a vizsgán gondolkozik – már ha ez egyáltalán egy vizsga volt. Nem tanult, nem készült fel rá.

Felötlött benne, mennyire hiábavaló egy vizsga, amit semmire sem tud használni, nem segít neki bekerülni az egyetemre, és meg kellett kérdőjelezni, vajon jól tette-e, hogy mégis végig csinálta.

 - Gratulálok, Miss. Granger – hallatszott Piton mély hangja, felrázva Hermionét a körbe-körbe forgó gondolataiból. – Le kell vonnom néhány pontot, amiért nem tudta kivitelezni a varázslatot. Mindenesetre az összpontszáma még így is elég magas, hogy átengedjem.

A férfi az asztalnál ült, előszedte a papírjait, és folytatta a munkáját, mintha nem is hajnali két óra lenne.

 - Hogyan? – kérdezte a lány. Nem akarta elhinni, amit hallott.

Piton felöltötte a különösen értetlen tanulóknak kijáró türelmes arckifejezését.

 - Letette a RAVASZ-t bájitaltanból, Miss. Granger. Kitűnő eredménnyel, ahogy némelyik idióta mondaná. Majd bejegyzem a bizonyítványába is.

A férfi felnézett, hogy meggyőződjön róla, vajon Hermione ezúttal megértette-e őt.

Az elé táruló látvány némiképp zavarba ejtette: a lassan eltűnő Hermione felé küldött bámulatosan vidám mosolyától önkéntelenül még a száját is eltátotta.

 - Köszönöm, Piton professzor – hallatszott a lány immár test nélküli hangja.

 - Nincs mit, Miss. Granger – nyögte ki Perselus még mindig döbbenten. Sosem hitte volna, hogy egy kísértet – szó szerint – ragyoghat a boldogságtól.