Miután egy teljes napot és éjszakát töltött a harmadik emeleti folyosón búslakodva, Hermione végül erőt vett magán, felegyenesedett, és láthatóvá vált. Kihasználta a pillanatnyi elszántságát, hogy megigazítsa a ruháit, felhúzza a rakoncátlankodó zokniját, és hogy felitassa az utolsó könnycseppeket egy zsebkendővel, amit aztán visszadugott ugyanabba a zsebbe, ahol találta. Kicsit jobban érezte magát – ha még nem is teljesen harcra készen –, így átsétált a faajtón, hogy választ keressen a kérdéseire. Elég időt töltött már Hisztis Myrtle-t játszva. Meg kell oldania egy problémát.

Érdekes módon alig hogy elhagyta a harmadik emeleti folyosót, és elindult a kastély népesebb részébe, máris egy lehetséges megoldás hívta fel magára a figyelmét. A távoli sikolyokat és a teli torkú üvöltözéssel kísért káromkodásokat követve Hermione elhagyta a főlépcsőt, és rátért egy kisebb lépcsősorra.

Hóborc, a szivárványszínű kopogószellem, és vitathatatlanul a Roxfort leghírhedtebb hazajáró lelke dalolt ott hangosan, miközben a falon lévő portrékat kínozta. A legtöbb áldozatnak ugyan sikerült eliszkolnia egy másik keretbe, de néhányuk nem volt elég gyors, és foglyul estek, mikor Hóborc letépte a képüket a falról, és elkezdte körbe-körbe lóbálni, míg csak a lakó kegyelemért nem könyörgött. Ezeknek a könyörgéseknek azonban csak annyi hatása volt, hogy a bosszúálló kis szellem hangos kuncogásba kezdett, és irányt változtatott.

A portrék szerencséjére Hóborc elég alacsony unalomküszöbbel rendelkezett. Ha az éppen aktuális áldozatának reakciója nem volt kielégítően kétségbeesett, hamar békén hagyta, és továbbállt. Néhány keret biztosabban oda volt rögzítve a falhoz. Amikor szitkozódással és káromkodással nem ért célt, Hóborc beérte azzal, hogy egyik oldalukról a másikra döntötte a képeket, néha pedig fejjel lefelé fordította őket. Vihogva hagyta ott a festett alakokat, akik igyekeztek elmenekülni a lezuhanó bútorok elől, és próbálták elkapni a kalapjukat, miközben a lehető legméltatlanabb módon, fejjel lefelé lógtak.

A szellem pusztító bosszúját figyelve Hermione hangosan megkérdezte:

 - Hogyan csinálod?

 - Mit hogy csinálok? – kérdezett vissza gyanakodva Hóborc. Éppen akkor tépte el egy kisebb tájkép tartózsinegét, és most ide-oda forgatta a pásztorlánykát ábrázoló képet, tudomást sem véve a lány sikolyairól és a birkák zavart bégetéséről, akiket a pásztoruk nem akart magukra hagyni.

 - Hogy mozgatod a dolgokat – magyarázta a boszorkány. – Én semmit sem tudok megfogni.

 - Mennyit érne ez neked? – Hóborc kutatóan nézett a lányra, miközben elgondolkozva vakargatta az állát.

Hermione gyorsan kapcsolt. 

 - Történetesen jó barátságban vagyok Fred és George Weasleyvel. Megkérhetem őket, hogy küldjenek neked egy dobozzal a Varázsvicc Vállalt termékeiből.

A kopogószellem elégedetten viháncolva dörzsölgette a tenyerét, ledobva a szerencsétlen pásztorlányt a padlóra, a többi portré mellé. Nagy tisztelettel gondolt a két Weasley fiúra a két évvel azelőtti drámai távozásuk óta, főként, mert ők voltak az egyetlen emberi lények, akiknek valaha is sikerült akkora felfordulást okozniuk, mint neki. Eszelős mosolyra húzódott a szája, megmutatva így a fogait, amik leginkább egy hiányos léckerítésre hasonlítottak.

 - Mindössze annyit akarsz tudni, hogyan mozgatom a dolgokat?

 - Pontosan. Tanítsd meg nekem, és akkor még az is lehet, hogy megkérem őket, küldjenek neked a kísérleti termékeikből is… olyan dolgokat, amiket még nem hoztak forgalomba. Te lehetnél az első, aki használja őket.

Hóborc lábai rusnyán, vadul táncolni kezdtek a levegőben, elragadtatva a gondolattól, hogy mekkora felfordulást tudna okozni.

 - Fricsike kicsike szemei ki fognak ugrani a fejéből, ÓÓÓÓÓÓ IGEN – skandálta.

 - Előbb tanítanod kell engem – figyelmeztette Hermione, miközben egyre rosszabb előérzete volt az alkuval kapcsolatban. Az sem nyugtatta meg, mikor Hóborc hirtelen abbahagyta a polkát, és ismét méregetve nézett rá.

 - Tudni akarod, hogyan? TÉNYLEG tudni akarod, hogyan?

 - Nem kérdeztem volna meg, ha nem akarnám tudni – mondta Hermione.

 - Mert képes vagyok rá – kacagta tébolyultan, majd megragadta nevetségesen hosszúra nyúlt lábait, és legördült a lépcsőn. Hermione tágra meredt szemmel nézte, ahogy a színes kopogószellem lefelé pattog a lépcsőfokokon, majd hogy a padlónak ütközés új pályára állítja.

 - Ez egy felfoghatatlan, mocskos pszichopata – mormogta magában egy sóhaj kíséretében. A padlón egy birka panaszosan bégetett egyetértése jeléül.

Hermione megállapította, hogy túl szép lett volna, ha ilyen egyszerűen megy a dolog, majd azt latolgatta, kit kérdezzen meg következőnek a „szellemek, és a tárgyak mozgatása” témakörben. Az élőlények érintése természetesen kívül esett a kérdéskörön, mivel túl kellemetlen volt megérinteni őket. A Véres Báró azt mondta, azért, mert a szellemek és az élők energiája inkompatibilis. Hermione feltételezte, hogy ez a pozitív-negatív pólusokhoz lehet hasonló, de későbbre halasztotta az elméletével való foglalkozást. Ma a tárgyak mozgatásával kellett foglalkoznia, és minél többet gondolkozott rajta, annál inkább úgy gondolta, hogy Hisztis Myrtle megfelelő információkkal szolgálhat számára.

Sajnos, Hisztis Myrtle sem bizonyult hasznosabbnak, mint Hóborc. Amikor Hermione megkérdezte tőle, hogyan árasztja el a lányvécét, Myrtle-nek csak annyi volt a válasza, hogy úgy látszik, a vécék maguktól áradnak ki, mikor ő zaklatott lesz. Beszéd közben Myrtle közel ülő szemei megteltek könnyel, és a szellem fejest ugrott a vécéjébe, Hermione pedig egyedül nézhette végig, ahogy a gejzírként kitörő víz eláztatja a falakat, és végigörvénylik a padlón, Myrtle jajgatásának a csövekből hallatszó visszhangja kíséretében.

Miután a lehetőségeket, hogy vagy Binns professzort kell megkérdeznie, vagy magának kell kitalálnia a választ, Hermione úgy döntött, visszavonul halálának helyére, és komolyan elgondolkozik a kérdésen. A válasz csak karnyújtásnyira volt, ezt biztosra vette.

Ha sikerülne összeillesztenie a már birtokában lévő darabkákat a megfelelő módon, a válsz briliáns következtetésként fedné fel magát.

Egy ideig a primitív varázslásra gondolt, amit a gyerekek öntudatlanul csinálnak, de hamar letért erről a gondolatmenetről. A primitív varázslás élő varázslényeket érintett, akik tudattalanul használják a mágiát. Ő pedig egy nem élő varázslény volt, aki mágiahasználat nélkül akart megfogni valamit.

A gondolataiban elmélyedve nem sok figyelmet szentelt a pincehelyiségbe lépő Perselus Pitonnak. A férfi mindenesetre észrevette őt, és keskeny száját még jobban összepréselte, ahogy nézte a lányt céltalanul lebegni a gerendák közt.

 - Miss. Granger, értékelném, ha nem az én plafonomon lábatlankodna. – A hangja kétséget sem hagyott afelől, hogy ez nem egy kérés volt.

 - Gondolkozom – mormogta a lány, tudomást sem véve Pitonról.

 - Csinálja máshol.

 - Itt szeretem – felelte idegesen. Így is volt, egyrészt, mert ez volt a halálának helyszíne, másrészt, mert iskolai évei alatt is ez a terem tartogatta a legnagyobb kihívásokat számára.

 - Sajnos emlékeztetnem kell rá, Miss. Granger, hogy ez az ÉN termem – kezdett bele a férfi, miközben az íróasztalon lévő papírok közt kotorászott.

 - Csupán a tanári pályafutásának időtartamára, uram – szólt közbe a lány. – Az én itt tartózkodásom, úgy tűnik, egy kicsit hosszabb lesz. Mikor maga meghal, és eltűnik, én még mindig itt leszek.

Piton savanyúan nézett rá, majd számítóan felcsillantak a szemei.

 - Eszébe jutott már, hogy látom a bugyiját? – kérdezte lágyan.

Hermione gondolkodás nélkül leröppent a földre, és a combjaira szorította a kezét, hogy meggyőződjön, vajon a súlytalan fekete ruhái nem csúsztak-e fel túlzottan.

 - Várjunk egy kicsit – szólalt meg. – Maga nem láthatott semmit. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán viselek-e bugyit.

 - Talán nem – válaszolta a férfi –, mindenesetre ez lehozta a plafonomról.

Perselus megengedett magának egy önelégült vigyort, látván, hogy Hermione nem válaszol. Mikor megtalálta a könyvet, amit keresett, körülnézett, vajon a lány elhagyta-e már a szobát. Csalódottan állapította meg, hogy Hermione csupán csak álldogált, gyűrött zsebkendőjét szorongatva. Ami azonban felkeltette a férfi figyelmét, az a lány villogó szeme volt, ami egy szellem esetében elég ijesztően festett. Azután Piton legnagyobb megdöbbenésére a lány elkezdett levetkőzni. Hamar lekerült a hosszú fekete talár, felfedve Hermione fehér blúzát. A szürke iskolai pulóver a derekán volt megkötve. Ezt is ledobta magáról.

 - MISS. GRANGER! Megkérhetném, hogy ne sztriptízeljen a tantermemben?

 - Micsoda? Oh, nem sztriptízelek, ahogyan ön volt szíves fogalmazni, Professzor. Csak tudni akartam, mi történt a ruháimmal. – A szellem-ruhadarabok formálta gyűrött, átlátszó kupacra bámult, ami a közeli széken tornyosult. – Furcsa.

Piton lemondóan sóhajtott.

 - Ha szabad megkérdeznem, mi az, ami furcsa, Miss. Granger?

 - Nos, tudom, hogy több kastélybeli szellem kiöltözik a karácsonyi énekléshez, és Sir Nicholasnak egész kollekciója van gallérokból, amiket az időjárástól függően cserélget. Honnan jönnek ezek a ruhadarabok?

Hermione felemelte az iskolai ruhákat, és borús tekintettel nézett rájuk. A férfit akaratlanul is érdeklődéssel töltötte el a mély gondolkodást tükröző borús arckifejezés, ezért csöndben maradt. Minél előbb megoldja a lány a problémát, annál előbb megszabadul tőle.

Pillanatokon belül a Hermione kezében tartott fekete ruha megnyúlt, szélei foszlani kezdtek, és furcsa, bonyolult fodrokká formálódtak. Hermione egy széles mozdulattal a vállaira terítette az újonnan elővarázsolt köpenyét, melynek libegő fodrai megfelelően drámai megjelenést kölcsönöztek egy kísértetnek.

- HA! – kiáltott fel. – Heuréka! IgenigenIGENIGEN!! Ez az! Ez mindent megmagyaráz! – A fodrok vadul örvénylettek, ahogyan elégedetten táncolt körbe, figyelemreméltó hasonlóságot mutatva Hóborc korábbi produkciójával.

 - Ez egy köpeny, Miss. Granger, és nem rendelkezik a beszéd képességével. Nem magyaráz meg semmit.

A lány felkapta a köpeny egyik földet seprő szélét a karjára, és izzó energiával telten magyarázta:

 - Miért tudja Nick akarata szerint váltogatni a gallérjait? Mert az akaratával csinálja. Hisztis Myrtle több mint ötven éve bujkál a lánymosdóban koszfoltokat gyűjtve magára, mert nem akar semmi mást csinálni. Hogyan tud Hóborc ilyen látványos felfordulást csinálni? Mert képes rá!!!

Piton hanyagul az íróasztalának támaszkodva állt, és úgy nézett a lányra, mintha az elvesztette volna az eszét. Hermione ügyet sem vetve rá átvágott a tantermen, és megállt az üres tábla előtt. Egy kis darab fehér kréta feküdt előtte a tálcán. Kinyújtotta felé az enyhén remegő kezét, és egyik ujjával megpiszkálta. Az ujja áthatolt a krétán.

A következő három próbálkozás is hasonló eredményt hozott, Hermione pedig bosszúsan meredt a krétára.

 - Nos, ez aztán a fejlődés – jegyezte meg Perselus Piton, meg sem próbálva elrejteni, milyen jót szórakozik. Aztán a hóna alá csapta a könyvet, és lendületes lépésekkel elhagyta a termet.

Ahogy az ajtó becsukódott az önelégült professzor mögött, Hermione haragosan összeráncolta a homlokát. Egy artikulálatlan sikolyt eleresztve nyúlt a krétáért. A mozdulatba belesűrítette minden elfojtott dühét és frusztrációját, ami azóta érte, hogy materializálódott, plusz hozzáadta még hét évnyi szenvedést a sárvérűekkel szembeni előítéletnek, és egy szarkasztikus fráter Bájital Mesternek köszönhetően.

A kréta teljesen közönyösen feküdt a szűk fatálcán.

Hermione egy lehangolt nyögés kíséretében kuporodott le a padlóra, majd keresztbe tett lábakkal üldögélt a kőkockákon. Új ruhája tócsaként terült el körülötte, és ő lassan lehunyta a szemhéját, ahogy ismét gondolkozni kezdett.

„Rendben, Granger” – motyogta magában. – „Az a hülye zsepi csak azért létezik, mert úgy gondoltad, léteznie kell. Sosem volt nálad azelőtt, de most mindig itt van, ha szükséged van rá. Mit jelent ez?”

Felhúzta, és átkarolta a térdeit, majd próbált rendszert vinni a fején átfutó ködös gondolatokba. Hosszú percekig tűnődött Hisztis Myrtle-en, Hóborcon és a koboldháborúkról szóló végtelen dolgozatainak szélén lévő jegyzeteken, amiket egy kísértet írt, aki majd’ egy évszázada untatja már a Roxfort tanulóit.

Majdnem egy teljes óra röpült el észrevétlenül, míg végül Hermione felkelt, és még egyszer szembenézett a problémával. Ezúttal szinte rezzenéstelen arccal. Egyedül a szemei – amikkel már nem kellett volna pislognia, megszokásból mégis tette – meredtek kitartóan az ártalmatlan krétadarabra. Még a keze sem remegett, mikor kinyújtotta, és megfogta a rövid fehér rudacskát. Az egy halk, csengő hangot adott, ahogy felemelkedett, és egy hangosabb csattanást, mikor Hermione meglepetten visszadobta helyére.

Bárki, aki a folyosón állt volna, egy kitörő, megkönnyebbült kacagást hallhatott volna a teremből, ami inkább a lehangoló hatásáról volt ismert. Ha még egy kicsit tovább hallgatózott volna, hamarosan egy kréta bizonytalan hangját hallhatta volna amint a táblához ér, egy hangot, ami egyre bátrabb és magabiztosabb lett, ahogy teltek az órák.

&&&&

A következő nap nem sokkal reggeli után Perselus Piton visszament a tantermébe, hogy a saját kutatásain és a jövő évi tanterven dolgozzon, de az ajtóban földbegyökerezett a lába. A szemközti falnál állt a kedvenc táblája, aminek látványa már sok diákot fakasztott könnyekre, mikor elolvasták a rajta szereplő kérdéseket. Ma reggel azonban különféle jelekkel és irka-firkákkal volt borítva, nem is említve néhány amőba-játékot, és – a szerény eszközökhöz képest – Dumbledore professzornak egy meglehetősen élethű portréját. A mondat, hogy „A nevem Hermione Granger” többször is szerepelt, egyre kifinomultabb stílusban, és mindezek alatt a nagybetűs felirat volt olvasható: „Mert képes vagyok rá!”

 - Csodálatos – dörmögte Piton az üres teremben az ütött-kopott szivacsért nyúlva. Nem vette észre, hogy a dühös mozdulatai által felkavart finom fehér por ráülepszik a fekete ruhájára. – Talán legközelebb lesz olyan figyelmes, és nem hagyja ezeket a zagyvaságokat a táblámon!

 - Sajnálom, Professzor – válaszolta Hermione.

A férfi nem számított válaszra, így felpillantott, és körülnézett a hang forrását kutatva. A mennyezettől nem messze Hermione hirtelen láthatóvá vált.

 - Legközelebb eltakarítom – ígérte, majd udvariasan ásított egyet a tenyere rejtekében, és ismét eltűnt.

Miután egyedül maradt a teremben, Piton fontolgatni kezdte, hogy eldugja az összes krétát, de hamar elvetette a reménytelen tervet, és visszafordult a teendőihez. A lány szavához hűen minden reggel tiszta tábla fogadta, bár kérnie kellett egy új doboz krétát a hírhedten szűkmarkú Fricstől.

Egy hétig figyelte, hogyan fogy megállás nélkül a krétakészlete, mígnem egyszer a pincehelyiségbe lépve ott nem találta Hermione Grangert, amint épp az ő íróasztalánál ült. A saját pennája pedig egy darab, az asztalon hagyott pergamenen siklott, Hermione fehér, áttetsző ujjai által vezetve.

 - Érezze magát otthon, Miss. Granger – mondta neki, miközben nyomatékosan becsapta maga mögött az ajtót.

 - Köszönöm, uram – felelt közömbösen a lány, észre sem véve a szarkazmust. – Egy pillanat, és végzek.

Piton figyelte, hogyan formálódik ki a tintából egy kicsit foltosan ugyan, de félreismerhetetlenül Hermione kézírása.

 - Remélem, ezt Minerva McGalagonynak címezte, és nem nekem.

 - Igen, neki címeztem – válaszolt Hermione –, bár szeretném beleírni, hogy ön már belegyezett, hogy letegyem a RAVASZ-t bájitaltanból.

A férfi elgondolkodott, de Hermione kétségkívül már teljesítette a feltételt, amit szabott neki.

 - Beleírhatja – adta meg végül az engedélyt.

A lány haja előreomlott, ahogyan ismét a levél fölé hajolt, azonban így is csak alig rejtette el az arcán lévő mosolyt, mikor leírt még egy sort.

Viszont Minerva McGalagony nem volt éppen mosolygós kedvében, amikor néhány órával később ugyanazt a pergament lobogtatva kérdőre vonta Pitont a pincében.

 - Perselus Piton! Mit akar ez lenni?

A férfi felnézett, majd ismét az éppen olvasott bájital újságnak szentelte a figyelmét.

- Egy darab pergamennek tűnik, McGalagony professzor. Szolgálhatok még önnek egyéb felfedezéssel is?

 - Ne próbálkozz velem, Perselus. Túl öreg vagy már ahhoz, hogy a humorérzékedet kezdd kibontakoztatni.

 - Minerva, megértem, hogy nem értékeled a humorom. Ízig-vérig griffendéles vagy.

Feladta az olvasással való próbálkozást, és hátradőlt a székén, ügyet sem vetve az idős boszorkány rászegezett tekintetére. Néha sokkal szórakoztatóbb volt Minervát bosszantani, mint egy macska farkát húzogatni.

A boszorka rosszallóan összepréselte ajkait.

 - Mit jelent ez a levél? Mondhatom, Professzor, nagyon ízetlen tréfának tartom.

Ezzel a férfi orra alá dugta a pergamendarabot, Piton pedig választhatott, hogy elveszi tőle, vagy megkóstolja, milyen ízetlen is valójában. Miután széthajtotta, ugyanazt látta, amit a levél megírásakor, kiegészítve Hermione takaros aláírásával a végén.

 - Úgy látszik, egy jelentkezés a RAVASZ-ra. Ez, gondolom, a te hatáskörödbe tartozik, mivel a Roxfort igazgatóhelyettese vagy.

 - Ez nem tréfa tárgya, Perselus.

Piton a megfogalmazást hallva megemelte az egyik szemöldökét.

 - Nem, nem az. Történetesen tudom, mennyire őszinte ez a kérés, de ha nekem nem hiszel, kérdezd a szerzőt.

A férfi felemelkedett a székéről, és a pince homályba burkolózó mennyezete felé bámult.

 - Miss. Granger – szólt élesen. – Kérem, mutassa meg magát.

Néhány hosszú perc telt el, közben a Griffendél ház feje füstölgött, mardekáros kollegája pedig nem vett tudomást a viharos hangulatáról. A férfi még egyszer szólt, és épp mikor McGalagony professzor kelletlenül helyet foglalt volna, Hermione belebegett a nehéz faajtón, majd megállt előttük.

 - Elnézést, Professzor… Professzorok – helyesbített, észrevéve, hogy McGalagony professzor is a szobában tartózkodik.

Piton elnézően bólintott, és a lány felé nyújtotta a pergament.

 - Ez az ön írása, Miss. Granger? Kérvényezte, hogy letehesse a RAVASZ vizsgáit?

 - Igen, uram – válaszolt Hermione, megpróbálva nem táplálni hiú reményeket. McGalagony arckifejezése nem volt túl bátorító, még kevésbé a szavai.

 - Szó sem lehet róla.

 - Miért? – kérdezte Hermione ugyanabban a pillanatban, mikor Piton megszólalt:

 - Miért is ne?

Minerva fájdalmas arcot vágott.

 - Ez nonszensz, Perselus. Hermione Granger halott.

 - Úgy viselkedsz, mint egy elsős – válaszolta a férfi. – Itt van ő maga is, miért nem egyenesen hozzá intézed a szavaid?

 - Ő egy szellem. Nem teheti le a RAVASZ –t a társaival.

Piton sötét szemei tágra nyíltak dühében.

 - A kezemben tartom az elégséges bizonyítékot arra, hogy képes leírni a válaszait. Ami pedig a társait illeti, nem mondhatom, hogy nagyon letörtem, mikor végre eltűntek innen. De akár gyűlöltem, akár szerettem őket, mindig törődtem az oktatásukkal.

 - Szállj le a magas lóról, Perselus, vagy le fogsz esni – csattant fel McGalagony. – Hermione Granger szelleme több okból sem teheti le a RAVASZ-t, például, mert nem tudja teljesíteni a gyakorlati követelményeket, hogy csak a legfontosabbat említsem – vetett egy savanyú pillantást Hermione halvány alakjára. – Nincs pálcája, és képtelen varázsolni, még ha valaha tudott is. Szó sem lehet róla.

Megelégedve magával, hogy milyen jól helyére tette az ügyet, McGalagony egy rántással összehúzta a talárjának széleit.

 - Most, hogy befejeztük ezt az értelmetlen vitát, visszamegyek az irodámba, és az intézmény valódi problémáira fordítom a figyelmem.

A súlyos ajtó pántjai megnyikordultak, mikor egy határozott mozdulattal bevágta maga mögött a távozó boszorkány, majd döbbent csend ereszkedett a szobára.

Perselus visszafordult a székéhez és az újságjához, közben próbálta megfejteni a kollégája reakcióját, amit egy egyszerű, jogos kérés váltott ki. Mozdulatainak halk nesze magához térítette Hermionét is. A férfi felé fordította a fejét, és hálásan rámosolygott a válla felett.

 - Köszönöm a fáradozását, uram. Igazán nagyon sokat jelent nekem.

Azután hirtelen eltűnt, de a férfi előtte még látta, ahogyan a szájára szorítja a kezét, mintha egy zokogást akarna visszafojtani. Mindössze egy halk suhanást hallott a súlyos pinceajtó felől egy hang kíséretében, ami lehetett elfojtott zokogás, de akár valami kintről jövő lárma is.

Kicsit nehéz szívvel gyűrte össze a kezében tartott írást, és dobta be az üres kandallóba, majd visszatért az olvasmányához.

&&&&

Perselus Piton épp az új tanév első házi feladatait osztályozta, mikor arra lett figyelmes, hogy egy áttetsző alak úszik be lassan a látómezejébe. Megjegyzés nélkül folytatta a munkáját, és próbált róla tudomást sem venni, bárki is volt az. Néhány szellem egyszerűen csak szerette figyelni az „élőket”, és bármilyen nekik szóló megjegyzés csak ostoba fecsegéseket eredményezett az élet legtriviálisabb dolgairól. Piton véleménye szerint Binns professzor ebből a szempontból a legrosszabbak közé tartozott. Képes volt órákig olyan idióta dolgokról szónokolni, mint például a tea íze, míg végül a beszélgetőpartnerben erős vágy nem ébredt arra, hogy gyilkosság, vagy akár öngyilkosság elkövetésével is, de kimeneküljön a helyzetből.

 - Perselus, válthatnék veled néhány szót? – szólalt meg végre egy mély bariton.

Piton csak a mutatóujja feltartásával válaszolt: pont egy különösen olvashatatlan és rosszul megfogalmazott szöveget próbált kibetűzni, ami elég nehezen ment anélkül is, hogy beszélgetne közben. Egyébként meg a kísértetek türelmes lények voltak, beleértve a Mardekár háziszellemét is.

Mikor befejezte az olvasást, odakanyarított egy rövid megjegyzést a felületes gondolatmenetről a pergamen szélére, és – véleménye szerint legalábbis – nagylelkűen ötvennyolc pontra értékelte a dolgozatot.

 - Természetesen, Őméltósága, rendelkezésére állok.

A Véres Báró közelebb libbent az asztalhoz, ezüstfoltos ruhái pedig meg-megcsillantak a Piton íróasztalán álló gyertya fényében.

 - Meg kell beszélnem veled valamit – kezdett bele a Báró, viselkedése azonban közel sem volt olyan fenyegető, mint általában. Piton maga is nem egy félelemkeltő gesztusát a Mardekár ház kísértetétől leste el. – Egy kicsit kényes természetű az ügy.

 - Kényes? – kérdezett vissza Perselus.

 - Az új jövevényünkkel kapcsolatban – tette hozzá a Báró.

 - Ne. NE! – szakította félbe Piton határozottan a kezét is kitartva maga elé, hogy elejét vegye a további vitának. – Nem akarok hallani erről.

 - Miss. Granger állandóan kérdezősködik – váltott sértett hangra a Báró. – Minden egyes nap kérdezősködik! És minden megválaszolt kérdés után két másikat tesz fel! Állandóan azt akarja tudni, miért, miért nem, és mi lenne ha!

 - Isten hozta a pokolban, Báró – mondta neki Piton szimpátia nélkül. – Évekig tanítottam őt. Most már a maga problémája, sok szerencsét hozzá.

 - Biztosan tudsz nekem adni néhány tanácsot – erősködött kétségbeesetten a Báró. – Ez a lány majdnem olyan problémás, mint Hóborc, még ha teljesen más értelemben is. Azt mondta, már arra is gondolt, hogy ír egy könyvet a haláláról, és hogy mit jelent szellemnek lenni! Ha megteszi, mindannyian nevetség tárgyává válunk egész hátralevő nemlétünkben!

 - Az egyetlen javaslatom, hogy foglalják le valamivel – válaszolta Piton. – Griffendéles, és mint ilyen, nagy benne a kötelességtudat. Bízzák rá Hóborcot, az távol fogja őt tartani, és túlzottan leköti majd ahhoz, hogy zavarja magukat.

 - Még nem elég tapasztalt, hogy bánni tudjon azzal a kis szörnyeteggel – jelentette ki a Báró. – Élőként is ilyen bosszantó volt a lány?

Piton a pennájának szárán dobolt az ujjaival, nem törődve a kis tintapacákkal, amit a papírjaira fröcskölt.

 - A végsőkig elszánt volt mind a személyes kutatásaiban, mind a tanulmányaiban – mondta egy pillanattal később. – A tudásvágya kielégíthetetlen volt. Úgy látszik, még mindig az. Érdekes.

 - Mi az érdekes?

A férfi nemtörődöm módon vállat vont.

 - Az, hogy még mindig szomjazik a tudásra, pedig már túl kéne, hogy legyen ezeken a dolgokon. – Perselus rögtön tudta, hogy valami rosszat mondott: a szoba hőmérséklete hirtelen drámaian lecsökkent, és egy természetellenes fuvallat remegtette meg fenyegetően a gyertyák lángját.

 - Mi szellemek még semmin sem vagyunk túl, uram – mondta élesen a Báró, hidegebb hangon, mint a szoba. – Csak mert többé már nem eszünk, nem jelenti azt, hogy éhesek sem vagyunk. Bármit megadnék, hogy még egyszer megkóstolhassak egy ételt, vagy hogy megérinthessek egy élőt. Ha a kölyök tanulni akar, nem fogok az útjába állni. Egyszerűen csak a tanácsod kértem. Persze tudnom kellett volna, hogy holtan sem tudod őt jobban kezelni, mint mikor még élt.

A Báró egy hideg fuvallat kíséretében átviharzott Piton íróasztalán és a mögötte lévő falon, papírörvényt és meglehetősen hideg hangulatot hagyva maga után. Perselus fél szemöldökét felhúzva figyelte a Báró okozta rendetlenséget, és az utolsó pergamendarabok földet érését. Észre sem vette, hogy ujjai megint dobolni kezdtek a pennáján, még több tintapacát ejtve a papírjain, miközben gondolkozott.

&&&&

 - Azonnal állj meg! – visította Frics, miközben ügetni kezdett Hermione nyomában, aki lefelé tartott a csarnokba. – Madame Cvikker azt mondta, nem viheted el azokat a könyveket!

Hermione azonban rezzenéstelenül folytatta útját a lépcső felé, zsákmányát elég magasra tartva ahhoz, hogy Frics ne érhesse el, és ügyet sem vetett a takarodó miatt a könyvtárból kiszállingózó diákokra, vagy a magára gondnokra. Mindössze az ajtókeret jelentett némi nehézséget neki, mert kellően alacsonyra kellett eresztenie a szilárd könyveket, hogy átlibbenjenek a szemöldökfa alatt az ajtónyíláson. Már biztosan felfedezte volna, ha lett volna valami módja annak, hogy a kezében tartott szilárd tárgyakat is anyagtalanná változtassa.

Nehezen viselte a Minerva McGalagonnyal folytatott szerencsétlen beszélgetése utáni hónapokat. Már az is bosszantó volt, hogy a záróvizsgái előtt halt meg, de még fájdalmasabbá és bántóbbá tette a dolgot, hogy a már szinte – szó szerint – kezeiben lévő lehetőséget ismét elvették tőle. Hogy megpróbálja lefoglalni magát, kutatni kezdte, pontosan mit is jelent szellemnek lenni a varázstársadalomban. Ez sem bizonyult túl sikeres próbálkozásnak, főként, mert a legtöbb kísértet a kastélyban vagy Roxmortsban megdöbbent, mikor személyes kérdéseket tett fel neki, az általánosabb kérdések pedig idegesítették őket.

 - Majd rájössz. – Ez volt az egyetlen válasz, amit a Szürke Hölgytől kapott, bár legalább udvariasabb volt, mint sok másik reakció. Sir Nicholas csupán zavartnak látszott a tudakolózásától, és gyorsan átsiklott felette, megkérdezvén Hermionét néhány dologról, ide értve, hogy mit tervez a lány a következő néhány estére, és hogy nincs-e kedve őt elkísérni a következő Fejnélküli Póló meccsre.