Szerényen elfoglalva a lelátók felső üléseit Hermione és még egy pár másik szellem eltűrték a fényes májusi napsütést, hogy megnézhessék a szezon utolsó kviddicsmeccsét. Habár a játék maga elég izgalmas volt, mivel a Hollóhát ritka jó játékosai játszottak a Hugrabug szilárd eltökéltsége ellen, az egész meccs menete inkább középszerűnek látszott. Mindkét csapatot megverte már a Griffendél az évben, és a Mardekár is tekintélyes, szinte zavarba ejtő különbséggel vesztett a Griffendél ellen. Utána vesztettek a Hollóhát ellen. Az utolsó eredménytől függetlenül a Griffendél kapja meg az iskolai Kviddics kupát a mai meccs befejezéséül.

Amíg Sir Nicholas és Hermione majdnem szívből jövő részvétet nyilvánítottak a Szürke Hölgy és a Pufók Fráter felé, a Véres Báró összefonta a karjait, és meglehetősen bosszankodva nézett. Habár a saját csapata már nem játszhatott a kupáért, a Báró jobban kedvelte a Hollóhátot a Hugrabugnál. Sajnos a sárga ruhában játszó hugrabugosok már majdnem kétszáz ponttal vezettek, amikor a Hollóhát fogója elkapta a cikeszt, amellyel lezárta a szezon utolsó meccsét. Hermione kicsit elgondolkodott rajta, hogy a Hugrabug fogója hagyta, hogy az ellenfele elkapja a cikeszt, de aztán elvetette az ötletet. A becsületes játék egy dolog volt, de a kviddics az kviddics volt.

Amikor az aktuális játékosok elhagyták a pályát, Madam Hooch belefújt a sípjába, és kihirdette, hogy a Griffendél nyerte meg a kupát. A diákok a stadionban éljenzésben törtek ki, néhányan lelkesebben, mint mások, ahogy Harry és a csapattársai kijöttek a pályára a piros talárjukban, ezúttal az utolsó alkalommal. Hermione és Nick lelkesen tapsoltak, habár a kezük igen kevés zajt hallatott, valamint a házuk többi tagjával együtt kiabálták, hogy „Bravó!”, amikor Harry átvette a kupát Madam Hooch-tól. Hermionét önkéntelenül is büszkeség töltötte el, mikor arra gondolt, hogy most már három plakett lesz Harry nevével a Trófeateremben. Természetesen amellett álltak, amelyen a Mardekár szerepelt Draco Malfoy nevével, de az egy kemény meccs volt a Mardekár győzelmével, amiről még Ron is kelletlenül elismerte, hogy korrekt volt.

Az ünneplő diákok lenyomultak a lelátókról, bár az utolsó meccsek utáni kitörő öröm nélkül, mivel tudták, hogy a Griffendél már megnyerte a kupát, és ez csökkentette a helyzet drámaiságát. A legtöbbek figyelme visszaterelődött az iskolára, illetve más hétköznapi dologra, ahogy csoportosan visszafelé mentek a kastélyba. A többi szellem szintén átrepült a pálya felett, és visszalebegtek az otthonukba, otthagyva Hermionét, aki a hatalmas fából készült stadion alja felé vette az irányt. A csapatok öltözői az építmény alján voltak, mindegyiknek külön kijárata volt, az ajtajukon a ház jelével.

Hermione kint várakozott az arany oroszlánnal ellátott ajtó előtt egy csomó ideig, aztán óvatosan bedugta a fejét az ajtón.

-         Mindenki végzett? – kérdezte. A griffendélesek mondjuk nem is játszottak, tehát nem volt benne biztos, hogy bárki is öltözött, de azért udvariatlanság lett volna, hogy ne kérdezze meg, ha már kopogni nem tudott.

-         Még nem – válaszolta Dennis Creevey egy grimasszal, ahogy kivette a kameráját a szekrényéből.

Még most, a negyedik évében sem ingott meg Dennis vidám optimizmusa, még ha őt és a hajtótársait egy párszor helyben is hagyták az ellenfeleik. „Eléggé zavaró” – jegyezte meg Ron egyszer Hermionénak. Mindazonáltal ugyanolyan jól bánt a seprűjével, mint a kamerájával, és már tervei is voltak, hogy hivatásos sport-fotóriporter akar lenni, amikor lediplomázik.

-         Oh. Hermione. Hello – morogta az ottmaradt griffendéles játékos, akinek a nevére Hermione nem emlékezett. A lány szintén negyedéves volt, de sosem lelkesedett azért, hogy megbarátkozzon Hermionéval a halála előtt. Most sietve felakasztotta a kviddicstalárját, majd gyorsan otthagyta a szekrényét. – Jössz? – kérdezte Dennist, amíg arra várt, hogy Hermione keresztüljöjjön az ajtón, mielőtt kinyitná.

-         Igen, már itt is vagyok – válaszolt a fiú. – Később találkozunk – mondta egy szokásos intéssel a csapattársai felé, aztán követte a lányt.

Mögötte Ron és Harry türelmetlenül visszaintettek az ülőhelyükről.

-         Nos, gratulálok. Egy újabb győzelmi szezon a Griffendélnek!

-         Igen, gondolom – válaszolt Harry.

Hermione felhúzta az egyik sápadt szemöldökét, aztán amikor Ron is hasonlóan kevés lelkesedéssel válaszolt, megkérdezte.

-         Mi van? Mi történt azzal a párossal, aki minden győzelem után rekedtre ordítozta magát?

-         Csak beszélgettünk – mondta Ron. – Vége van. Már soha többé nem játszunk egy kviddicsmeccset sem a Griffendélnél. Soha.

-         Oh – nyújtotta el a lány. – Értem. Egy korszak vége, ennyi.

-         Nem is vártam el, hogy megértsd – dörmögte Ron.

-         Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Hermione élesen.

-         Nos, te sosem szeretted nagyon a kviddicset – válaszolt a fiú szórakozottan, még mindig a piros talárjával játszva.

Hermione egy beazonosíthatatlan hangot hallatott, majd lehordta magát, amiért rögtön rossz következtetést vont le. Ron kommentárja a kviddicsre vonatkozott, nem pedig arra, hogy többé már nem érti meg a halandók érzéseit.

-         Gyerünk – mondta Harry határozottan Ronnak, a könyökével oldalba bökve őt. Egy kis gondolkodás után, majdnem tiszteletteljesen akasztotta vissza a piros talárját a szekrényébe, aztán keményen becsukta az ajtót. – Vár ránk egy buli a klubhelységben. És közölnöm kell Dennisszel, hogy nem ő az új csapatkapitány.

-         Nem fogja érdekelni – mondta Ron. – Ő csak egyike azoknak, akik a buli miatt játsszák.

-         Ron, mondtam már neked, hogy túl komolyan veszed ezt a játékot? – kérdezte Hermione.

-         Csak körülbelül ezerszer – válaszolt grimaszolva a barátja helyett Harry. – De általában engem is beleveszel. Szóval többé már nem szeretsz, Hermione?

-         Oh, fogd be – mondta neki Hermione, ugyanúgy vigyorogva.

Amikor beértek, Ron és Harry a márványlépcső felé vették az irányt, egyenesen a Griffendél torony felé tartva, Hermionéval a nyomukban. A fiúk éppen, hogy átugrották azt a trükkös lépcsőt, ami a félutat jelentette, amikor egy fej jelent meg a korlát fölött jóval feljebb . Egy ellentmondást nem tűrő hang kétségtelenül elárulta a személy kilétét, bár a vörös haj ugyanígy megtette volna.

-         Oá! – kiabálta Ginny. – Hát ti meg hol voltatok? Nem érdekel – mondta, mielőtt válaszolhattak volna. – Kifogytunk a tökléből. Menjetek le a konyába, és kérjetek még a házimanóktól!

-         Rendben – kiabált vissza Harry, ahogy megállt. – Te menj vissza. Egy perc, és itt vagyunk.

-         És még én vagyok akaratos? – kérdezte Hermione pajkosan. – Legalább én nem lógtam állandóan rajtatok. Biztos vagy benne, hogy az Odúban akarsz élni Weasleyékkel a diplomaosztás után? Ginny pokollá fogja tenni az életedet.

-         Többet parancsolgat, mint anya – jelentette ki Ron halkan, ahogy újra lefelé mentek a lépcsőkön. – Komolyan, nem kellett volna szakítanod vele. Tisztára agyament a csaj… és még nem is láttad olyankor, amikor neheztel rád.

-         Nagyon segítőkész vagy – panaszkodott Harry, ahogy átvette a vezetést, és átterelte őket egy másik lépcsőre a konyha felé, egyszerre kettőt lépve. – Először azt mondod, hogy ne randizzak a húgoddal. Aztán azt mondod, hogy ne szakítsak vele. Igazán eldönthetnéd, hogy mit akarsz.

Ron csupán megvonta a vállát, mivel semmilyen praktikus tanácsot nem tudott adni, majd megragadta a korlát alacsonyabb végét, mivel a lépcső elkezdett dörögni és megcsúszni. Habár Hermionénak nem volt rá szüksége, azért úgy érezte, hogy sürgősen bele kell kapaszkodnia valamibe, ami megtartja. A keze viszont csupán átúszott a kő mellvéden, így rákényszerült arra, hogy a mozgó lépcsőkkel együtt menjen. Az új lépcsőpihenőhöz láthatóan éppen nem kapcsolódott egyetlen másik lépcső sem, így magányosan és elhagyatottan lebegett a levegőben, egy kísértetalakot hordozva magán. Draco Malfoy arca undorral eltorzult, ahogy meglátta a hármast.

- Nocsak, csak nem a Híres Harry Potter? A rajongóid nem is tudják, hogy olyan ostoba vagy, hogy még a klubhelységedet sem találod meg. A másik irányba kellene, hogy menj. A béna bámulóid csak arra várnak, hogy hízeleghessenek, nem? Mindenki tudja, hogy a griffendélesek semmit nem tudnak megcsinálni anélkül, hogy Potter megmutatná nekik!

Harry fáradt grimaszát a legnagyobb jóindulattal sem lehetett mosolynak nevezni.

-         Kopj le, Malfoy.

-         Igen, menj már – visszhangozta Ron. – Menj, nyalogasd a sebeidet egyedül. Nem is, inkább képezd ki a testőreidet.

-         Ron! – tört ki Hermione, aztán küldött neki egy fáradt pillantást. – Tudjátok mit, inkább menjetek fel a toronyba, én meg elmegyek a konyhába. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérem, Dobby örömmel elhozza a dolgokat a bulira.

-         Ó, de szomorú – gúnyolódott Malfoy. – A sárvérű halott, de még mindig ő mondja meg nektek, hogy mit csináljatok, Weasley. Még a cipőfűződet sem tudod megkötni nélküle?

-         Fogd be, Malfoy – parancsolta meg Harry.

-         Vagy mit csinálsz, Potter? – Malfoy lenézett rá. – Lehetsz te a helyi vezér, de csak várd meg, míg véget ér az iskola!

-         Tudod mit? – kérdezte hirtelen Harry. – Unom már az ostoba fenyegetéseidet, Malfoy, és elegem van belőled. Még egy elsőévest sem tudsz anélkül megfélemlíteni, hogy ne lenne veled a két testőröd, most pedig csak pazarlod az időmet. Köszi, Hermione. Később találkozunk, oké?

Kimérten megfordulva Harry elkezdte megmászni a lépcsőket, semmibe véve Draco jelenlétét. Ron egyetértése jeléül horkantott egyet, majd követte barátját.

Draco feldühödve rárakta a lábát az első lépcsőfokra, és követni akarta a két fiút, de megtorpant, amikor észrevette, hogy Hermione szellemalakja elzárta előle az utat.

-         Menj az utamból – parancsolta könnyedén.

-         Kényszeríts – vágott vissza Hermione.

Megtartotta a lépcsőn a helyét, tudván, hogy a belőle áradó hideg érinti a fiút, ugyanúgy, mint ahogy ő is érezte a másik melegét. Az emberek hihetetlenül melegek voltak a szellemek számára, és egyszer, amikor véletlenül hozzáért Ron kezéhez, úgy érezte, hogy forró kályhába tette a karját.

-         Nem félek tőled, sárvérű. Halott vagy, csak éppen nem annyira, mint amennyire kellene.

-         Nem félsz? Csak egy kicsit? – kérdezte a lány gonosz mosolyra húzva a száját, majd lassan lejjebb sodródott az alatta lévő lépcsőfokra.

A meghátrálástól vagy az érintkezés lehetőségétől megijedve Draco addig várt a hátralépéssel, míg a lány átlátszó talárja majdnem elérte a mellkasát, majd rosszindulatúan rámosolygott.

Hermione egy kis, győzelemtől önelégült mosolyt eresztett meg válaszként, majd nemtörődöm módon megfordult, és keresztüllebegett a kőkorláton. Kezével gyengéden evezve a levegőben elrepült a felettük lévő nyitott lépcsőrész felé, majd összeszűkült szemmel Malfoyra nézve azokra a dolgokra koncentrált, amit a Véres Báró és a Szürke Hölgy mondtak neki, hogy mi volt nekik szigorúan megtiltva a Roxfortban, amit az „élőkkel” csinálhatnak.

- Ha csak fele olyan okos lennél, mint amilyennek mutatod magad, Malfoy, nagyon is meg lennél ijedve.

A mardekáros mormogott valamit a bajusza alatt, de nem mondott semmit, ahogy Hermione lefelé ment, majd addig növelte a sebességét, míg el nem érte a lépcsőforduló korlátját, ahol a talárja alja hangtalanul csapkodott. Sir Nicholas elmondta neki, hogy olyan könnyen szálljon a levegőben, mint akármelyik iskolai bagoly, és megkönnyebbült, amikor látóhatáron kívülre került. Őszintén szólva mindig túlzásnak érezte az őrült repkedést (nem is említve, hogy az egész arra emlékeztette, amikor Hisztis Myrtle lehúzza magát a vécén), de be kellett, hogy vallja, nagyon drámai távozás volt.

&&&&&

A május júniusba torkollott, és a hetedévesek türelme határozottan fogyott, ahogy közeledtek a RAVASZ vizsgákhoz. Madame Cvikkernek több alkalommal is közbe kellett lépnie, amikor a tankönyvek fölötti vitatkozások ökölharcokká váltak. Mindenki ingerült volt, és a legtöbb diáknak bevérzett a szeme a kevés alvástól meg a túl sok koffeintől. Madame Pomfrey megtette a szükséges lépéseket, hogy mérsékelje a kávémennyiséget, amit a diákoknak adnak, és McGalagony professzor, mint mindig, úgy tett, mintha komolyabban venné a dolgot. Igazából volt egy megegyezése a házimanókkal, miszerint nagy bögréket töltöttek meg innivalókkal, hogy aztán felszolgálhassák mindazoknak, akik éjszakai portyára indultak a konyhába. Mindenki, aki éjfélnél később jött le, csak meleg tejet talált.

Míg a legtöbb tanuló nem gondolt volna arra, hogy megkérjék valamire az Iskolaelső lányt, nem irtóztak attól, hogy elfogadják a jól időzített figyelmeztetéseket. Mivel máshogy nem tudott közreműködni, Hermione minden estét azzal töltött, hogy Fricset és a macskáját figyelte. Már elég jól ismerte a lenti szinteket, és nem is egy, de több éjszakai kóborló is neki köszönhette, hogy nem kapott büntetést. A fiatalabb diákok még beszélgettek is vele alkalmanként, elfelejtve, hogy pár hónappal ezelőtt még egy volt közülük.

Egy késő éjszakai estén, pár héttel a vizsgák előtt, Draco Malfoy sétált be a konyhába, és hangosan megparancsolta az egyik manónak, hogy készítsen neki egy szendvicset. A manó örömmel fogadott szót. Hermione összevont szemöldökkel nézte a manót, idegesítette az alázatos viselkedése, de mivel abban a pillanatban épp láthatatlan volt, a manóra semmilyen hatással nem volt a haragos tekintete.

Amíg a manó Malfoy szendvicsét csinálta egy üveg limonádéval és egy pontosan elnegyedelt almával egyetemben, Hermione türelmesen várt a megfelelő pillanatra. Letelepedett a padra, ami pont szemben volt a szőke mardekárossal, várva az időpontot , amikor is a fiú éppen teli szájjal rágott, és éppen felemelte a poharát az ajkaihoz, hogy leöblítse az ételt.

- Egy szörnyű, undok kis patkány vagy, Draco, és remélem, a manók megmérgeztek, amiért így parancsolgatsz nekik – jelentette ki, majd ugyanabban a pillanatban materializálódott is.

A Weasley-fivérek ujjongtak volna; Draco csuklott egyet, majd kiköpte a limonádét a félig megrágott szendviccsel együtt az asztal felett, keresztül Hermione áttetsző alakján. Néhány pillanatig olyan erősen köhögött, hogy nem volt képes másra, csak néhány érthetetlen káromkodásra.

-         Az isten szerelmére, Granger! – káromkodott Draco dühtől és a részleges megfulladástól piros arccal. – Meg akarsz ölni?!

-         Ne gondold, hogy nem jutott eszembe az ötlet – feleselt a lány. – De ellentétben veled, nekem van lelkiismeretem. Nem próbállak megölni csak azért, mert te vagy a legvisszataszítóbb alak, akit a földön láttam. Ráadásul nézni, ahogy szenvedsz, sokkal nagyobb élvezet.

Draco megtörölte a száját a ruhaujjával, vigyorgott.

- Miért nem vagy fenn a Griffendél toronyban, hogy kioktasd azt a két reménytelen idiótát? Soha nem fognak levizsgázni, kivéve, ha fogod a kezüket. Tényleg, emlékeztetnem kell Piton professzort, hogy tiltsa ki a szellemeket a Nagyteremből a vizsgák ideje alatt, úgy legalább nem tudod megmondani nekik a válaszokat.

Hermione undorodva nézett a fiúra. Elég sok időt töltött Harry és Ron oktatásával, mivel az utolsó hetekben belevetették magukat a diákéletbe, és egyáltalán nem voltak annyira felkészülve, mint amennyire gondolta volna. A két fiú csak forgatta a szemét, és kitartottak amellett, hogy túl sokat aggódott.

-         Néhány embernek, Draco, egyedül kell boldogulnia. Nincsen gazdag apukájuk, aki helyet vesz nekik a kviddics csapatban vagy munkát ad nekik a családi vállalkozásban.

-         Az apám nem vesz nekem semmit. Amikor kikerülök innen, én fogom irányítani a Malfoy-birtokot – emlékeztette Malfoy a védjegyes, önelégült mosolyával.

Hivatalosan Lucius Malfoy még mindig szökevény volt. A hangja magabiztossága azonban nem erre engedett következtetni.

-         Tényleg? – kérdezte Hermione. – Vagy te is meg leszel bélyegezve a Sötét Jeggyel a fél Mardekárral együtt?

-         Dugulj be, sárvérű. Nem tudsz te erről semmit.

-         Többet tudok, mint gondolnád – vágott vissza a lány. – Láttam, amint múlt hónapban Piton professzor véres talárral jött vissza. Kétlem, hogy csak egy esti sétára ment volna ki.

Igazából Piton Hagridnak segített az akromantuláknál, akik elkóboroltak a Tiltott Rengetegbeli fészkükből, de Hermione semmilyen okot nem látott arra, hogy ezt tudassa vele. Kétségbe vonta ugyanis, hogy Malfoy ismerte volna Voldemort gyűléseit.

A várakozással ellentétben, Malfoy összerándult, majd a kékes-szürkés szemek nem nézték tovább a lányt. Egy szó nélkül kiürítette a poharát, majd letette a tányér mellé, amin a félig megevett szendvicse volt. Az ujjai gyorsan megmarkolták az almaszeleteket, majd beletette egy vékony papírzsebkendőbe, amit a zsebéből húzott elő. Az ételt belecsúsztatta a talárjába, ahogy felállt, és elindult az ajtó felé.

Az asztalnál ülve Hermione meglepődött, amikor a fiú megállt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Úgy tűnt, hogy viaskodik önmagával, és egy pillanat múlva megfordult, hogy a lányra nézhessen. Most az egyszer az arckifejezésében semmi megvetés nem volt; valójában, ha Hermione nem ismerte volna jobban, azt mondta volna, hogy gondterheltnek látszott.

- Fájt? – passzírozta ki végül magából, és azonnal úgy nézett ki, mint aki legszívesebben visszavonná a kérdést.

Hermione felállt az asztal mellől, és átvágott rajta, egyenesen a fiatal férfi felé.

- Amikor meghaltam? – kérdezte.

A sápadt arca kicsit rózsás lett, de nehezen bólintott.

-         Nem – mondta végül. – Egyáltalán nem fájt. Csak felbosszantott, mert annyi dolgot hagytam befejezetlenül.

-         Például mit? – kérdezte. A kérdéséből furcsa módon hiányzott a megszokott megvetés.

-         Nézzük csak – ott vannak a RAVASZ-ok, diplomázás… és hogy segítsek Harrynek a Voldemort elleni harcban.

-         Nagyon régóta várhatsz erre – intette le a fiú.

Hermione könnyedén elmosolyodott. Sokkal több ideje, mint ahogy Draco Malfoy tudhatta.

- Árulj el nekem valamit, Draco. Komolyan gondolod, hogy Voldemort győzni fog? Megöli Harryt, Ront, és mindenkit, aki nem passzol bele apád idealizált világába? Halott félvérek és mugliszületésűek mindenhol?

Most az egyszer Draco nem válaszolt azonnal. Amikor a gyümölcsöstálas ajtó kinyílt mögötte, és Harry Potter lépett be rajta, Hermione tudta, hogy már nem is fog soha.

-         Mi folyik itt? – kérdezte Harry halkan, óvatos pillantást vetve Dracóra.

-         Semmi különös – válaszolt Hermione. – Draco és én csak beszélgettünk a halálról.

-         Azt gondoltam, hogy mindent tudsz a halálról – mondta a fiúnak Harry. – Elég könnyen beszélsz róla.

Draco vonásai megkeményedtek, majd nyelt egyet. A szája legörbült, és tökéletes fogak látszottak az ajkánál addig a hosszú pillanatig, míg a szavak elő jöttek belőle.

-         Senkit nem láttam ezelőtt meghalni – vallotta be, majdnem úgy, mintha a szavai az akarata ellen hangzottak volna el. – De most már látom a thesztrálokat.

-         Nem olyan volt, mint amilyenre számítottál, igaz? – kérdezte Harry komolyan.

Draco sápadt tekintete összekapcsolódott Harryével, és a megértés pillanata elég volt ahhoz, hogy a szőke fiú megtörjön.

-         Granger – amikor meghalt… – A fiatal fiú kényszerítette magát, hogy befejezze a kérdést. – Olyan volt, mikor Diggory…?

-          Nem – mondta Harry gondterhelten, sötét szemeit összehúzta az emlékektől. – Cedric – meglepettnek látszott, más volt. Hermione csak olyan volt, mintha elaludt volna.

-         Az apám azt mondta, hogy istennek érzed magad, amikor megölsz valakit – bökte ki Draco. – Nem értem, hogyan. Hogy tehet ez téged erőssé? – Újra nyelt egyet, sápadtnak, és bizonytalannak látszott. – Nem értem az egészet.

-         Nem az apád vagy – mondta neki Harry. – Nem kell, hogy azt érezd, amit ő.

-         Vagy hinni, amit ő, Potter? – horkantott hirtelen Draco, mintha rájött volna, hogy a halálos ellenségével beszélget éppen. – Azt gondolod, hogy megmenthetsz az apám gonosz útjától?

-         Nem akarod, hogy megmentsenek? – kérdezte Harry.

Draco megrántotta a vállait, de nem válaszolt. Helyette élesen megfordult, és visszament a Mardekár klubhelységébe. Harry odafordult Hermione felé, mintha meg akarná kérdezni, hogy mit gondol, de a lány csak vállat vont.

&&&&&

Amikor a vizsgák végül elkezdődtek, Hermione rájött, hogy nem tudja elviselni, hogy a diákok körül legyen. Az, hogy hallotta, ahogy az esszékről beszélgetnek, amiket írniuk kellett, és hogy milyen válaszokat adtak erre meg arra a kérdésre, és hogy örvendeztek, hogy végeztek, arra késztették, hogy a kastély legmagasabb részébe repüljön. Még ha ez nem is volt igazi menedék, azért ő annak gondolta. Mindenhol diákokat talált, akiket el sem lehetett választani az aktuális barátjuktól vagy barátnőjüktől, éppen ott csókolózva, ahova Hermione el akart bújni magányában. Már elege volt Mrs. Norris kereséséből, hogy aztán elzavarja a diákokat a búvóhelyükről.

Helyette Hermione inkább összegyűjtötte minden bátorságát, és megkereste Hisztis Myrtle-t. Igazából nem sokáig kellett keresgélnie; Myrtle csak nagy néha hagyta el a harmadik emeleti lányvécét, és ha meg is tette, könnyen fel lehetett ismerni a sírásáról, vagy a nyavalygásáról. A többi szellem gyanakodott, de végső soron elhitték, hogy Hermione tényleg, igazán túrázni akart a Roxfort vízvezeték-csatornájában.

Két nap múlva, Hermione és Myrtle kijöttek a főudvar csatornájából, Myrtle majdnem szétpukkadt a megelégedettségtől, hogy a mindent tudó griffendélest taníthatta valamire, és Hermione kihozta magából a legtöbbet, hogy egy fájdalmas mosolyt megereszthessen. Érdekes út volt a kastély körül, és megértette, hogy honnan is jöhet ki ügyesen, ismeretlen helyekről a jövőben. Habár Hermione nem gondolta, hogy szüksége lesz arra, hogy tudja, hol találja a fiúk fürdőszobáját mind a négy klubhelységben. Igazából ez arra késztette, hogy Myrtle-ről gondolkodjon, ami még egy dolog volt, amit feleslegesnek tartott.

&&&&&

Perselus Piton az utolsó cseppig kiitta a teáját a csészéből, és azt bizonytalanul elhelyezte a nagy köteg év végi vizsgán, ami az asztala szélén hevert. Meg volt győződve róla, hogy azok a negyedévesekéi voltak, mert az ötödévesek RBF-jei, mint mindig, egy nagy fekete mahagóni asztalon voltak. A legtöbb teszt a mögötte lévő szekrényről nézett le rá, és a papírokat egy üvegben lévő, savanyú kinézetű mintadarab tartotta fent, ami olyan régi volt, hogy már abban sem volt biztos, hogy melyik fajhoz tartozott eredetileg.

Egy másik szomszédos székben még több pergamentekercs volt, ezek voltak a hetedévesek RAVASZ-ai. Azok, szerencsére, már le voltak osztályozva, bennük és az íróiknak annyi szarkazmust tartalmaznak, amennyit csak eltűrnek tőle. Már jóval éjfél után volt, de kevés remény volt arra, hogy befejezi az osztályozást napkelte előtt. Az iskolaév vége volt az egyetlen alkalom, amikor a legendás álmatlansága hasznára vált. Egy újabb csésze tea, egy újabb edény anyagtakarékos piros tinta, és újra elemében volt.

Egy halk női torokköszörülés hallatszott valahonnan az asztala elől, majd egy alak materializálódott.

-         Feltarthatom egy pillanatra, professzor?

-         Nem, nem tarthat – felelt a professzor, fel sem nézve a munkájából.

Nem hiányzott neki a személyes kísértete az elmúlt napokban, és nem is akarta, hogy hiányozzon, olyan hosszú ideig, amíg csak megtehette, hogy ne találkozzon vele. A pennája pihenés nélkül folytatta az útját a pergamenen, nem foglalkozva a lány jelenlétével.

A háta mögött Hermione megrökönyödve fonta össze a karjait. Nem jól kezdődött, és ezzel a határozottsága jóval lecsökkent. Nem volt biztos benne, hogy a kérése egyáltalán lehetséges, de az, hogy hallotta, ahogy a barátai megbeszélik a vizsgáikat, az utolsó csepp volt a pohárban. Igyekezett elfogadni a tényeket, de az igyekezete lassan elpárolgott, és most itt volt, megpróbálta rábeszélni a legmakacsabb tanárát, hogy tegyen neki szívességet.

- Elnézést, professzor, de le szeretném tenni a RAVASZ vizsgámat bájitaltanból.

A penna hirtelen megállt, és Piton fekete szemei sötéten, mereven döfték át Hermionét.

-         Nem gondolhatja komolyan – mondta határozottan.

-         De igen – válaszolt a lány. – Meghaltam, mielőtt teljesíthettem volna az iskolai kötelezettségemet a Roxfortban. Szeretném helyrehozni. Bepótolni esetleg?

Egy elutasító horkantással Piton újra elkezdte az osztályozást.

-         Akkor a házvezetőjét kérje meg, ne engem.

-         Maga tűnt a legvalószínűtlenebbnek, hogy igent mond – mondta Hermione vakmerően. – Úgy gondoltam, ha maga egyezik bele először, akkor a többi professzor is hajlandó lesz rá.

-         A válasz nem – vágott vissza a férfi. – Sok a dolgom, és nincs időm nevetséges álmok teljesítésére.

-         Kérem, Piton professzor. Még egy az eddigiek mellé nem jelentene semmit…

-         Még egy! – kiáltott fel Piton, rácsapva a legközelebbi papírkupacra. – Még egy csepp a tengerben nem számít, úgy érti? A válaszom nem, Miss. Granger, és javaslom, hogy menjen innen máshova, hagyjon engem békén!