9. fejezet

Mrs. Weasley kezéből kihullott a tányér és ezernyi darabra tört a fényesre sikált kőpadlón. Úgy nézett Hermionéra, mintha a lánynak két feje nőtt volna pont itt, az Odú konyhájában. Hermione felsóhajtott és elmormolt egy Reparót, aztán visszaadta az asszony kezébe a tányért.
– De… de… – hebegte Mrs. Weasley.
– Kérem, Mrs. Weasley – emelte égnek a szemét Hermione. – Kérem… ez az egész nem is olyan nagy dolog, mint azt most hiszi. Szeretjük egymást.
– De… hogy? És mikor? És…
– Még novemberben.
– Hogy? – sikkantotta az asszony. – Két teljes hónapja? Miért nem…?

Hermione úgy érezte magát, mintha egy kissé gyenge értelmi képességű embernek próbálná elmagyarázni, hogy a Föld igenis kerek.
– Mert tartottunk a reakcióktól – felvonta a szemöldökét. – Úgy látom, nem is alaptalanul.
– Le kell ülnöm – mondta a Weasley család összetartója, a mindig határozott és tettre kész Molly Weasley. Úgy is tett. Lehuppant az étkezőasztal mellett álló egyik székre és próbált magához térni. Hermione hozott neki egy pohár vizet.
– Köszönöm, drágám – suttogta elhaló hangon a boszorkány, és egy hajtásra kiitta a poharat. Csuklott egyet, aztán felnézett Hermionéra.

– Ne értsd félre, kedvesem, én nagyon örülök, csak… nem öreg egy kicsit hozzád? És pont Perselus!
– A korkülönbség nem számít. És igen, pont Perselus. Ő az igazi – tette hozzá egyszerűen.
– Édesem! – sírta el magát Mrs. Weasley és karjába zárta a lányt. – Ha ő az igazi, akkor legyetek nagyon boldogok, kislányom.
Hermione sem tudott visszafojtani egy könnycseppet.
– Köszönöm – súgta.

– És tudja már más is? – kérdezte végül kibontakozva az ölelésből az asszony. Most már mosolygott.
– Csak Tonks és Remus – Hermione elnevette magát az emlékre. – Tonks haja néhány másodpercen belül a szivárvány minden színét felvette, Remus viszont elégedettnek tűnt. Mintha… sejtette volna, vagy legalábbis reménykedett benne.

– És… – Mrs. Weasley kínosan feszengett. – Harry?
Hermione kihúzta magát és elfordult. Kinézett az Odú körüli kertre, amelyet most vastag hótakaró borított.
– Harrynek el kell fogadnia ezt. Nem gyűlölheti örökké Perselust.

Rengeteget gondolkozott ezen a dolgon az elmúlt hetekben. Nem merte szóba hozni Perselus előtt, de éjszakánként gyakran felriadt és eszébe jutott barátja arca, mikor meglátta a hozzá érkező férfit a küszöbén. Hitetlenséget, fájdalmat, csalódottságot látott akkor. Tudta, hogy minden barátja, ismerőse előbb-utóbb napirendre fog térni a dolgon, de Harry… nos, őt nehéz lesz megnyerniük.

Azután a boldog este után, sok-sok még boldogabb nap és hét következett. Eljött a karácsony, amit természetesen kettesben, vagyis Csámpással együtt hármasban töltöttek. Hermione néha mosolyogva nézte el, ahogy a macska Perselus mellé vackolja magát az ágyban, a férfi pedig álmában is meg-megcirógatja a vörös fejet. Csodálatos volt a harmónia hármuk között. Hermione néha úgy érezte, amikor Perselus lábánál olvasott a kandalló előtt egy könyvet, hogy sok neki ez a boldogság. Mrs. Weasley konyhájában állva eszébe jutottak a szerelmes esték, a hosszú beszélgetések, a közös főzések… Hermione majdnem elnevette magát, ahogy megjelent előtte kedvese cukorhabbal borított meglepett arca, mikor a karácsonyi desszertet készítették. Elég volt kimennie egy percre a konyhából hogy a férfi a „mugli szerkentyűvel”, vagyis a habverővel az egész masszát magára varázsolja. Aztán hallotta a fülében Perselus csalódott hangját: „Meg tudom főzni a világ legbonyolultabb bájitalait is, de egy egyszerű tésztával nem boldogulok.” De a karácsonyfa díszítést egészen élvezte. Próbált mogorva képet vágni a dologhoz, de amikor elkészült a kedves kis fa, nem tudott elfojtani egy büszke mosolyt. És a karácsonyfa alatt ajándékbontogatással töltött idő…

Hermione olyan boldog volt, mint még soha életében. Perselus nem volt egyszerű eset, néha nagy türelem kellett a makacsságához, a cinizmusához, de a lány látta azt, ami a világ felé mutatott maszk alatt rejtőzött: gyengédséget, humort, szerelmet. Felsóhajtott. Már csak el kell érnie, hogy mindezt mások is észrevegyék és elfogadják őket.

Aznap éjjel Hermione arra ébredt, hogy egyedül fekszik az ágyában. Felkelt és kiment a nappaliba. Perselus a kanapén ült és a parázsba bámult. A lány egy ideig csendesen figyelte, aztán odasétált és megállt a férfi előtt.
– Szia – köszöntötte halvány mosollyal Perselus a lányt.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte Hermione. Fejrázás.
– De te csak menj vissza az ágyba. Nem akartalak felébreszteni.
Hermione kicsit szomorúan fürkészte a finom, sápadt arcot. Néha annyira távolinak érezte a férfit, mint most is. Vajon mi bántja? És miért nem beszéli meg vele?

– Jó éjt – suttogta és visszaindult a hálószobába. A küszöbön azonban megállította egy hang:
– Hermione.
Hátranézett és látta, hogy Perselus megfordult ültében és most őt nézi. Az arca komoly volt és szomorú.
– Gyere.
Visszasétált a kanapéhoz és megfogta a felé nyújtott kezet. Perselus lehúzta maga mellé és a lány elfészkelte magát sötétzöld köntösös alakjához. A férfi lágy csókot lehelt a homlokára. Sokáig ültek így, hallgatva a másik lélegzetét, szívdobbanását. Hermione biztonságban érezte magát az ölelő karokban, de belül kétségek gyötörték.

– Perselus…
– Hm?
– Bánt valami?
A férfi belenézett a felé forduló csillogó szempárba, és elmosolyodott.
– Nem. Csak elgondolkodtam.
– Miről?
– Hogy nem érdemellek meg. Hogy néhány hete mintha egy másik ember életét élném. Nagyon különös érzés.

Hermione figyelmesen hallgatta.
– Csodálatos vagy – mondta végül. – És mindenki furcsán érzi most magát. Eltűnt a félelem, véget ért a harc. Sokan nem találják a helyüket ilyen helyzetben. Ez természetes.
Feltérdelt a férfi mellé és kezeibe fogta az arcát.
– Soha többet nem akarom azt hallani tőled, hogy túl jó vagyok hozzád. Szeretlek, és én adok hálát, hogy egyáltalán szóba álltál velem.
Perselus halványan elmosolyodott, majd szorosan magához ölelte a törékeny testet. Úgy érezte végre leomlott az utolsó fal is a lány és közte, és most már végre mindenféle színlelés nélküli élheti új életét.