8. fejezet

Perselus Piton legalább öt percig ácsorgott a folyosón, de végül megrázta magát és becsöngetett. Odabentről hirtelen hangokat hallott, mégpedig egy férfiét…
– Majd én nyitom – szűrődött ki egy nevető és igencsak ismerős hang a lakásból, feltárult az ajtó és ott állt előtte…
– Harry, majd én…
Hermione idegesen toporgott a fekete hajú fiú háta mögött és próbált kinézni a válla fölött a folyosóra. A két férfi döbbenten nézett egymásra.
– Maga?!
– Harry…
– Potter?!

Harry a kétségbeesett lányra nézett, aztán vissza a bájitalok mesterére. Végül hitetlenkedve megrázta a fejét és kicsörtetett az ajtón, majdnem felborítva Pitont.

– Jajistenem… – cincogta Hermione és Harry után pislogott. Perselus nem tudta, mit mondjon. Legszívesebben egy másik bolygón tartózkodott volna. Hermione ránézett, pislogott kettőt és halványan elmosolyodott.
– Sajnálom – mondta, aztán félreállt az ajtóból, hogy a férfi bemehessen. De Perselus nem mozdult.
– Én…
– Nem jön be? – kérdezte óvatosan a lány.
– Talán jobb lenne, ha most elmennék – mondta Perselus csendesen és a padlót bámulta.
– Ne, kérem! Kérem… – Hermione tétován a férfi karja után nyúlt és behúzta a lakásba. Bezárta az ajtót és Perselus felé fordult.

– Harry éppen csak beugrott – kezdte. – Egy könyvet hozott vissza és…
– Nem tartozik nekem magyarázattal, Miss Granger – mondta kimérten Perselus. Aztán ráeszmélve, milyen durván hangozhatott mindez, hozzátette, mintegy kijavítva magát:
– Hermione.
A mogyoróbarna szemek felmosolyogtak rá.
– Akkor talán… Tegye le a köpenyét, Perselus, aztán helyezze magát kényelembe a nappaliban, rendben? Én ránézek a vacsorára. Köszönöm…
Elvette a bort a férfitól, aztán egyedül hagyta az előszobában.

A varázsló felakasztotta téli köpenyét, levette a cipőjét, majd belépett a kivilágított nappaliba. Azonnal megérezte a lány kisugárzását a helyiségben. Minden forma, minden vonal tiszta volt, elegáns… Könyvektől roskadozó polcok, kényelmes párnákkal zsúfolt fotelek és kanapé. Az ablakokat krémszínű sötétítőfüggöny takarta. A kandalló előtt, amelyben vidáman ropogott a tűz, egy két személyre terített alacsony asztal. Perselus lassan körbejárta a nappalit, szeme sarkából pedig látta a félig behúzott ajtón át a sötét hálószobát.

A konyhából edények és evőeszközök hangja szűrődött ki.
– Segíthetek? – kukkantott be az ajtón a férfi. Hermione kipirult arccal pillantott fel rá egy tepsiről, ami a konyhapulton feküdt.
– Jaj, menjen ki! – kiáltott fel a lány, azzal odasietett a konyhaajtóhoz és becsapta Perselus orra előtt. A varázsló elmosolyodott és letelepedett az egyik fotelbe, miután megszabadult néhány párnától. Egyszercsak vörös villanást látott meg a szeme sarkából és a következő pillanatban egy nagy, rőtbundájú macska pattant az ölébe. Perselus majdnem felugrott ijedtében, de aztán megnyugodva vette szemügyre a jövevényt.

Csámpás, Hermione macskája eddig a hálószobában, a franciaágyon aludt, de felébredt a nagy jövés-menésre és elindult, hogy megnézze magának a csendháborítókat.

Perselus belenézett a sárga szempárba. Sosem volt semmilyen állata sem, hacsak nem tekintjük a kísérleti egereit a Roxfortban… Fogalma sem volt, mit csináljon a macskával, így csak tűrte, hogy az átható pillantású lény fixírozza, miközben ő zavartalanul nézelődött a fotelből. Csámpás lassan leereszkedett a hátsó lábaira, összehúzta a szemét és halkan dorombolni kezdett. Perselus rápillantott. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve jobb keze mutatóujjával végigsimított a macska fején.

Ekkor lépett ki a konyhából Hermione és a döbbenettől tátva maradt a szája. Csámpás Perselus ölében, tűrve, hogy a férfi simogassa? Hisz még neki is csak nagy ritkán engedi meg az ilyesfajta kényeztetést.

A férfi felpillantott rá és elmosolyodott – azzal a szívet dobogtató mosollyal, amit Hermione akkor látott először az arcán, mikor áttértek egymás keresztnéven való szólítására. Visszamosolygott.
– Látom, összeismerkedett Csámpással – behúzta maga mögött a konyhaajtót és elindult a kandalló előtt álló asztalka felé.
– Igen. Egyszercsak felugrott az ölembe – felelte Perselus a macska füle tövét vakargatva és elmélázva figyelte Hermione karcsú alakját, ahogy a tányérokat igazítja. A lány felegyenesedett és szembefordult vele.
– Mindjárt… – de a fekete szemekbe pillantva hirtelen elállt a szava és kissé elpirult. – Kész a vacsora…

Perselus halvány mosollyal a szája sarkában figyelmét újra a macskának szentelte. Hermione még egy szívdobbanásnyi ideig némán figyelte a fotelben kényelmesen elterpeszkedő férfit. Most vette csak észre, hogy milyen jól néz ki ebben a ruhában. Még sosem látta másban, csak feketében, de ez a zöld ing… És az arca… haját hátrafogta, így szabadon hagyva határozott, mégis arisztokratikusan finom vonásait. Pislogott kettőt és kimenekült a konyhába.

Odabent mennyei illatok fogadták, de a lány feje túlságosan tele volt a fekete szempár átható pillantásával és azzal a titokzatos mosollyal. Te jó ég… megvacsoráznak és aztán? Lehunyta a szemét és az ajkába harapott. Aztán gyorsan felpattant a szeme, mert olyasmiket látott, amit eddig csak éjszakánként álmaiban. Mint egyszer régen, most is azt kívánta, hogy Perselus ne használjon vele szemben legilimenciát vacsora közben…

A pulthoz lépett és kissé remegő kézzel kiszedte egy porcelántálra a frissen sült lasagne-t, miközben lázasan töprengett és szidta magát. Mégis mit képzeltél? Idehívod őt, vacsorára, miközben olyanokat álmodsz róla, hogy… elpirult. Hiszen legalább húsz évvel öregebb nálad! És a tanárod volt! És különben is… mit akarna egy magadfajta csitritől? De akkor mi volt az a pillantás?

Perselus a konyhából érkező éktelen csörömpölésre eszmélt, miközben Csámpás elvackolta magát az ölében és egyre hangosabban dorombolt. Egy mozdulattal lesöpörte magáról az állatot és berontott a konyhában. Hermione a földön ült egy tál és valamilyen pudingféle romjai között.
– Mi történt? – kérdezte és odasietett a lányhoz. – Megsérült?
Majdnem belelépett a porcelánszilánkokba, így kissé távolabb guggolt le a földön ülő elé. Hermione sóhajtva felnézett rá és elmosolyodott.
– Azt hiszem, le kell mondanunk a desszertről.
– Biztos, hogy jól van? – Perselus a lány felé nyújtotta a kezét és felsegítette a földről.
– Persze – Hermione még egy pillanatig a férfi kezében tartotta ujjait, aztán elhúzódott. Perselus gyomra öklömnyire zsugorodott. – Sajnálom a pudingot… olyan ügyetlen vagyok.
– Ugyan – mosolyodott el a férfi, azzal egy pálcasuhintással eltüntette a maradványokat a csempéről.

Hermione szidta magát (Hogy lehetek ennyire kétbalkezes? De az ő hibája… Teljesen összezavar!), Perselus pedig azon gondolkodott, hogy milyen puhák és finomak a lány kezei. Észre sem vették, hogy egy ideje csak egymást nézik.

Hermione eszmélt föl előbb. Levette a kötényét és így szólt:
– Együnk.
– Segíthetek?
– Hozza a bort.
– Rendben.
Letelepedtek a párnákra, amiket Hermione szék helyett rakott a kandalló előtti alacsony asztalka mellé. Perselus kitöltötte a bort. Hermione szedett a lasagne-ból a férfi tányérjára és a magáéra is.
– Még sosem főztem másnak – vallotta be a lány és kissé elpirult. Perselus szíve nagyot dobbant, aztán gyorsan az étel felé fordult. Levágott egy darabkát a tésztából és a szájába vette. Elmosolyodott.
– Igazán nagyon finom.
Hermione megkönnyebbülve viszonozta a mosolyt és ő is enni kezdett.

– Kaptam választ a kiadótól – mondta Perselus, mikor kezdett kínossá válni a csönd.
– Ó – Hermione lenyelte a falatot. – És, mit szólnak?
– Tetszik nekik, várják a könyv végét. Ha minden igaz a tavasszal ki is adják.
– Ez nagyszerű – mosolygott a lány. Felemelte a poharát. – Igyunk a sikerre.
Perselus is kezébe vette a poharát és megköszörülte a torkát.
– Igyunk magára, Hermione – belenézett a barna szempárba. – Én… mindent köszönök… Az elmúlt hónapokat és… a vacsorát.
A lány kezében megremegett az üvegpohár.
– Perselus én… – de nem tudta folytatni, mert a férfi felkelt a párnáiról és letérdelt a lány mellé.

Arcuk csak néhány centire volt egymástól. Úgy nézték egymást, mintha megszűnt volna körülöttük a világ. Hermione egy elszabadult tincse a homlokába hullott. Perselus elmosolyodott és kissé remegő kézzel kisimította a lány arcából a fürtöt. Hermione halkan felsóhajtott, lehunyta a szemét és arcát a férfi erős kezébe támasztotta. A következő pillanatban már Perselus a karjaiban tartotta és úgy csókolta a puha barna fürtöket. A lány úgy érezte, hogy szíve, ha még ennél is hevesebben verne, biztosan belehalna a boldogságba. Mióta várt már erre! Hallotta, ahogy a férfi szíve is ott dörömböl a mellkasában, és még szorosabban magához ölelte. Mélyen beszívta a másik illatát: gyógynövények, az őszi fák és a háborgó tenger.

– Hermione – súgta a férfi, és kicsit eltartotta magától a lányt. Az félig lehunyt szemekkel nézett vissza rá, feje hátracsuklott. Nem bírta tovább a csábító látványt, hát magához vonta és gyengéden megcsókolta a málnaszín ajkakat.

A lasagne kihűlt, a tűz már majdnem kialudt. A lámpák sem égtek, így a parázsló zsarátnok békés, narancsos fénybe vonta a kanapén egymás karjában pihenő két alakot. Csámpás az egyik párnán dorombolt a kandalló előtt. Perselus a lány felé fordított mosolygó arcát simogatta. Nem volt szükség szavakra, a pillantásuk mindent elárult.

Mikor aztán Hermione végül lehunyta a szemét, a férfi a barna hajzuhatagot simogatva lassan, dadogva, szavakat keresve kezdett beszélni. Kimondta azokat a szavakat, amikről úgy vélte, soha, senkinek sem fogja elmondani. Megköszönte neki, hogy kivezette a fényre a hosszú sötétségben töltött évek után. Hogy általa rájött, hogy a szeretet nem kiszolgáltatottság, hanem áldás, és kimutatni a szeretett személy felé az érzéseit nem teszi gyengévé. Megköszönte, a gyengédségét, a mosolyát, az érintését, azt, ahogyan kimondta a nevét… az új életet, amit tőle kapott. Aztán reszketeg sóhaj kíséretében elhagyta ajkait az egyetlen vallomás, amit azelőtt egy lélek sem hallhatott tőle.

Hermione nem aludt. Minden szót hallott, és lecsukott pillái alatt könnyek gyűltek. Aztán mikor meghallotta a bűvös szót, nem bírta tovább. Kinyitotta a szemét, hagyta, hogy a sós cseppek legördüljenek az arcán, felnézett Perselusra, aki most kissé zavartan pillantott vissza rá.
– Azt hittem, alszol – súgta a férfi és hüvelykujjával letörölt egy könnypatakot a kedves arcról. A lány elmosolyodott és szíve minden szeretetével vallotta meg:
– Én is szeretlek.