7. fejezet

Perselus Piton zavartan ácsorgott a fürdőszobájában. Egyik kezében egy sötétzöld selyem nyakkendőt tartott és időnként egy árnyalattal világosabb ingéhez emelte, aztán elvette. Majd újra fölemelte a nyakához. A homlokát ráncolta. Kigombolta a legfelső gombot az ingen és újra kritikusan szemlélte tükörképét. Elhúzta a száját, sarkon fordult és kiment a fürdőből. A nyakkendőt széles mozdulattal az ágyára hajította, nagyot sóhajtott és leroskadt a fotelébe. Ostobaság – gondolta magában. Nem kell ekkora felhajtás. Hiszen csak egy vacsora…

Először nem is hitt a fülének. Hermione a kandalló előtti szőnyegen üldögélt, egy könyvet olvasott – A XVIII. század nagy varázslói-t – és fejét félrehajtva nézett fel rá.
– Hogyan? – nyögte ki nagy sokára. Éppen lapozni akart egyet az Esti Prófétában, de a mozdulat félbemaradt, úgy nézett a lapok felett döbbenten az előtte ülő lányra.
– Azt mondtam – ismételte türelmesen a lány – hogy valamelyik nap beugorhatna hozzám. Tudja, új lakásba költöztem és gondoltam… Főznék valamit vacsorára. De ha nem akarja…
– Ó.
Csend telepedett közéjük. Hermione felhúzta a szemöldökét, aztán aprót sóhajtott – csalódottan? – és visszafordult az ölében pihenő könyvhöz.

Szánalmas vagy – mondta a hang maró gúnnyal a fejében. Perselus becsukta a száját és összehajtogatta az újságját. Szíve vadul vert. Mit feleljek? Mondj igent. Nem. De igen. De mi lesz, ha… Ha? Ha azt hiszi udvarias vagy és elfogadod a meghívását? Nem, akkor, ha ő nem érez úgy, ahogy… ahogy én. Csönd. Persze most nem beszélsz. Sosem fogod be a szád, csak akkor, ha éppen szükségem lenne rád.

– Lassan mennem kell – Hermione hangja halk volt és színtelen. Becsukta a könyvet, felkelt a földről és rá sem nézve a kanapén ülő férfira, letette a XVIII. század nagy varázslói-t a dohányzóasztalkára.
– Jó éjt, Perselus.
– Hermione, várjon! – az előszobában érte utol a lányt, aki éppen kabátját készült leemelni a fogasról. Odalépett hozzá és tartotta a kabátot, míg a lány belebújt. Közben karjuk véletlenül összeért. Perseluson borzongás futott végig. Hermione megfordult, barna szemei várakozón néztek egykori tanárára.

– Én… – kezdte a férfi, aztán megnyalta az ajkát. – Köszönöm a meghívást.
– Eljön? – a lány felderült és elmosolyodott.
Mivel Perselus nem bízott a hangjában, csak bólintott.
– Remek. Mit szólna a szombat estéhez? Hét órakor? Jöhet a kandallón keresztül, hideg van odakint.
Perselus újra bólintott. Hermione szemei ragyogtak. Egy pillanatra úgy tűnt a férfinak, hogy közelebb akar lépni, de aztán csak elbűvölően rámosolygott és a bejárati ajtóhoz fordult.
– Remélem, szereti az olasz konyhát. Jó éjszakát, Perselus.
A varázsló csak nézett a csukott ajtóra és újra tanult lélegezni.

Úgy döntött, hogy nem a kandallón keresztül megy. Tudta Hermione lakásának címét, és úgy érezte, szüksége van arra a kis sétára, mielőtt együtt vacsorázik a lánnyal. Az Abszol útra hoppanált, vett egy üveg bort, majd a Foltozott üstön kilépett a mugli London utcáira. Összébhúzta magán fekete téliköpenyét. Alatta ugyan mugli ruha volt rajta – a már említett zöld ing és egy fekete farmernadrág –, de kabátja nem volt. Nem érdekelte, hogy néhányan utána fordulnak az utcán, csak ment leszegett fejjel, igyekezve nem törődni az arcába fújó hideg széllel. A november jeges hideggel, faggyal, reggeli ködökkel jött el, és ilyenkor épeszű ember nem merészkedik ki a kandalló mellől, hogy az utcán sétálgasson.
Perselus megborzongott, de nem a köpenyén átsüvöltő dermesztő széltől. Szedd össze magad – korholta a hangocska. Te pedig tűnj el végre – vágott vissza mérgesen. Ma este igazán nincs szükségem rád.

Megállt egy sarkon és fejét felemelve körülnézett. Lassan kifújta a levegőt. Igen, ez lesz az… Egy magas, hatszintes épület előtt állt. Fényesen kivilágított ablakainak kockái között csak néhol volt sötét. Odalépett a bejárathoz, és tanácstalanul megtorpant. Nézte a kaputelefont, meg is találta rajta Hermione nevét, de nem tudta, mit kéne tennie. Ekkor azonban valaki megszólította.

– Keres valakit? – megfordulva egy kedvesen mosolygó középkorú nővel találta magát szemben. Kulcsot szorongatott a kezében és bíztatóan nézett a férfira. Piton bólintott.
– Igen… én az egyik lakóhoz jöttem. Hermione Grangerhez.
– Ó, igen – a hölgy már nyitotta is a kaput, és Piton követte a meleg lépcsőházba. – Az a kedves, fiatal kislány a harmadikról, igaz?

Megállt egy furcsa fémajtó előtt és végigpillantott Perseluson, hosszan elidőzve a kezében tartott borospalackon. A férfi úgy érezte, vizsgáztatják, ezért felszegte a fejét és hidegen végigmérte a nőt. Az egy pillanatra elbizonytalanodott a jeges pillantástól, majd nyelt egyet és megkérdezte:
– Jön?
– Hová? – most Perseluson volt a sor, hogy kissé megzavarodjon. A nő megnyomott valamit a falon, mire a fémajtó halk surranással belecsúszott az ugyancsak fémből készült ajtófélfába. A férfi úgy vélte egy lifttel lehet dolga, de semmi kedve sem volt kipróbálni a masinát.
– Öhm… köszönöm, nem – és már indult is a lépcsők felé. – Lépcsőn megyek.
– Rendben, viszlát – a nő sietve belépett a liftbe és eltűnt Perselus szeme elől. A férfi szaporán elindult felfelé a lépcsőn és meg sem állt a harmadik emeletig.

– Harry? – Hermione a küszöbön álló fiú nyakába vetette magát. Az boldogan magához szorította.
– Gyere be… nahát, nem is számítottam rád!
– Ginny küldött – emelt maga elé a fiú egy könyvet. – Azt mondta, ezt már régen vissza kellett volna hoznia, de nem ért rá.

A fiatalember követte a konyhába Hermionét. Végigpillantott a lányon, aki kötényt viselt, alatta azonban csinos, kötött, hosszú fehér pulóver és fekete nadrág volt rajta, dús, barna fürtjeit pedig feltűzte a tarkójánál.
– Nagyon csinos vagy. Vársz valakit? – kérdezte és letelepedett a konyhaasztal körül álló székek egyikére.
Hermione kicsit elpirult, majd gyorsan a tűzhely felé fordult.
– Öhm… igen – mondta végül és kinyitotta a sütő ajtaját.
– Tényleg? – Harry őszintén meg volt lepve. Hermione eltitkolta előtte, hogy van valakije?

– Tényleg – a lány újra felé fordult és dacosan felszegte a fejét.
– És? – kérdezte kaján vigyorral a fiú. – Ismerem?
– Talán – Harry mulatott a lány zavarán, ami felváltotta az előbbi büszkeséget.
– Tényleg?
– Ó, nem hagynád abba? Különben is – nézett rá gyanakodva nevető barátjára. – Mit keresel itt?
– Mondtam már – felelte még mindig mosolyogva Harry. – Ginny küldte a könyvedet…
– Na, peersze – fintorgott Hermione. – Jó kifogás, hogy meglátogasd szegény magányos barátnődet, mi?
Harry elkomolyodott.
– Eltűntél, Hermione – a lány elfordult. – Figyelj, aggódunk érted, oké? Folyton dolgozol, esténként meg sosem vagy itthon… ó! Szóval van valakid, igaz? Ő jön vacsorára is, eltaláltam?
– Nincs senkim – felelte halkan a lány, és Harry érzése szerint egy kicsit talán szomorúan is. – Sajnálom, hogy aggódtatok. Jól vagyok.
Mosolyogva fordult vissza Harryhez. A fiú felállt, odalépett a lányhoz és átölelte.
– Most már látom – suttogta. – De ha bármi van…
– Szólni fogok…
Harry eltartotta magától a lányt, és mosolyogva nézte.
– És most húzzak el, igaz? – kérdezte évődve.
– Ha lennél szíves – nevetett a lány. Ekkor szólalt meg a csengő.