6. fejezet

Hermione november végén végre talált egy kellemes lakást, amit szülei egyik barátja adott ki bérbe. Az épület hat emeletével, modern üvegfelületeivel és liftjével egyáltalán nem keltett olyan benyomást, hogy falai között egy boszorkány lakhat. De közel volt az Abszol úthoz és a lakás nagyon tetszett a lánynak. Tágas volt és világos, és ami a legfontosabb, kandallót is beépítettek a nappali falába. Mielőtt elkezdte volna a beköltözést, kérvényezte a tűzhely rákötését a Hopp-hálózatra. Bár nem igazán szeretett Hop porral utazni, de úgy vélte, bármikor szüksége lehet még a kandallóra. Harry, Ron és Lupin segítettek Hermionénak a költözésben, mivel a lakást bútorozatlanul vette ki, és most szerezte be az ágyat, foteleket, kanapét, szekrényeket, függönyöket. Egy mugli boltban vásárolt, világos színű, egyszerű formájú bútorokat és igen elégedetten nézett körül, amikor minden a helyére került.
– Csodálatos – mosolygott három segítőjére, akik máris birtokba vették a kanapét és a nagy cipekedéstől pihegve küldték szemrehányó pillantásaikat a lány felé.
– Miért nem… – kezdte volna Ron, de Hermione egy szigorú pillantással beléfojtotta a kérdést.
– Mert nem. Gondolj a szomszédokra. És most – indult a konyha felé – hozok nektek frissítőt. Megérdemlitek.
A három férfi hálásan fogadta a limonádét, aztán lassan elköszöntek, és magára hagyták Hermionét új otthonában.

Hétvége volt, kezdett sötétedni. Hermione arra gondolt, hogy lekucorodik a kandalló elé az egyik hatalmas világoskék párnájára, ami ugyancsak új szerzemény volt, és begyújt a kandallóba, aztán csak élvezi a csendet. Aztán pillantása az előszobában felhalmozott dobozokra esett, amik könyveit, dísztárgyait, képeit rejtették és felsóhajtott. Nem akart úgy lefeküdni, hogy nem pakol ki. Idegesítette volna és végül az éjszaka közepén kelt volna fel, hogy elkezdjen pakolászni. Kibontotta az első dobozt és kezébe vette a legfelső könyvet. A XVIII. század nagy varázslói. Elmosolyodott és végigsimított a borítón. Perselustól kapta kölcsön, de még nem volt ideje bele sem nézni, csak bedobta a dobozba a Grimmauld téren. Visszarakta a többi könyv tetejére, felemelte a súlyos dobozt és becipelte a nappaliba.

Perselus a kandalló előtt ült, Hermione fotelében és egy könyvet olvasott. Már csak így emlegette magában az ülőalkalmatosságot, mint ahogy volt Hermione pohara, tányérja, villája, kanala és párnája, amire ráült, ha a tűz előtt akart dolgozni a földön.

„Olvas tehát. De puszta szemmel.
A lelke másfelé figyel;
A vágyak álom-sejtelemmel,
Szorongó búval töltik el.
A nyomtatott sorok közében
Ő más sort lát, más jár eszében,
Képek rajozgatják körül,
S a lelke bennük elmerül…”

Hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, mit olvasott az elmúlt negyedórában. Mérgeskedve becsukta a könyvet és a tűzbe bámult. Szedd össze magad! Úgy viselkedsz, mint egy ostoba kölyök. Vágyakozol valaki után, aki sosem gondolt rád másképp, csak mint az undok volt tanárára. Te is tudod, hogy ez nem igaz – csendült a már ismerős hang a fejében. Miért járna hozzád minden áldott este? Miért pazarolná rád az idejét, ha nem érezne valamit… ha nem érdekelnéd. Perselus Piton nagyot sóhajtott és fejét hátrahajtotta a fotel támlájára. Ez az egész bonyolultabb és félelmetesebb volt számára, mint bármi, amivel az elmúlt években találkozott.

„Never knew I could feel like this
Like I've never seen the sky before…”




A vers az Anyeginből való, a dalszöveg pedig a Moulin Rouge-ból.