A minisztérium hajlandó volt egy évig nélkülözni Shacklebolt munkáját, így ő lett az új sötétvarázslatok kivédése tanárunk.

Már a Roxfort Expressen érzékelhető volt, hogy sok minden változott. Nyoma sem volt a szokásos nyüzsgésnek. A tanulóknak csak alig valamivel több, mint a fele tért vissza az iskolába és nyoma sem volt már az általános jókedvnek. Miután beosztották azt a néhány új diákot, akit még el mert engedni a családja, Dumbledore beszédet mondott.

Az ő arca is komor volt, ahogy hosszan sorolta az újonnan bevezetett szabályokat és felhívta a figyelmet a szigorú biztonsági intézkedésekre. Idén gyakorlatilag az étkezések és a tanítás kivételével nem hagyhattuk el a házainkat. Feloszlatták a kviddics csapatokat és beszüntették a roxmortsi kirándulásokat. Egy tucat rendtag és auror is beköltözött az iskolába, hogy szigorúan felügyeljék a házirend betartását és az iskola biztonságát. A mugliismeret, számmisztika és jóslástan tantárgyakat törölték az órarendből és helyettük is sötétvarázslatok kivédése órákat iktattak be, amit már első évfolyamtól emelt szinten kezdtek el oktatni. Ezt tulajdonképpen senki nem nehezményezte. Shackelbolt jól tanított, előadásai érdekesek voltak és mindig nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlatra. Mégis, ő nem Remus volt.

A gondolataim még nap mint nap visszatértek hozzá, de már nem volt olyan fájó a hiánya. Vagy talán inkább annyira hozzászoktam, hogy a hiányérzet egyszerűen tompa fásultságba fordult át. Csak annyit hallottam róla, amennyit Harry elmesélt. Tudtam, hogy nagyon jól érezte magát nála, amikor nyári szünetben meglátogatta és azt is tudtam, hogy nem vállalt munkát. Végleg beköltözött a Tiltott Rengeteg túloldalán álló házba, hogy bármikor Dumbledore segítségére siethessen. Ott volt, szinte egy karnyújtásnyira tőlem, mégsem léphettem vele kapcsolatba.

Mivel arra voltunk kárhoztatva, hogy minden szabadidőnket a házunk helyiségein belül töltsük, ezért a klubszoba folyton zsúfolt volt és zajos. Cseppet sem volt alkalmas bizalmas együttlétekre és megbeszélésekre, ezért áttettük a székhelyünket Harryék hálótermébe. Dean és Seamus nem tért vissza az utolsó tanévre, így már csak hárman maradtak Neville-lel, aki kimondottan örült az újsütetű, zártkörű klubhelyiségüknek. A fiúk összetolták a két üres ágyat, amin nagyjából mindannyian elfértünk egyszerre és a délutánokat javarészt itt töltöttük.

Harry és Ginny hátukat egymásnak vetve ültek az ágyon én pedig mellettük hasaltam.

Egy három tekercses házi dolgozatot körmöltem McGalagony professzornak.

-          Hermione, ha elkészültél, esetleg átolvashatnám, amit írtál? – kérdezte Harry, csak úgy mellékesen, mintha nem is lett volna olyan fontos.

-          Igen Harry, lemásolhatod – sóhajtottam fel. – Bár felfoghatnád végre, hogy ebből nem sok hasznod lesz!

Tudtam, hogy csak falra hányt borsó. Ha az elmúlt hat év során nem sikerült önálló munkára szoktatni a fiúkat, akkor már teljesen felesleges is próbálkozni vele.

Ginny megcsóvált a fejét és mosolyogva nézett rám.

-          Nahát, Hermione! Milyen szép ez a láncod, eddig még nem is tűnt fel nekem! – szólalt meg hirtelen.

-          Oh – feleltem zavartan -, azért mert általában a ruhám alatt hordom.

-          Érdekes ez a medál. Az egy kő a közepén?

-          Igen, egy borostyán – feleltem, mire Harry is felkapta a fejét.

-          Mutasd! Érdekes Remusnak is van egy hasonló, egy kis faragott dobozkában tartja.

-          Igen, ezt… - egészen zavarba jöttem – tőle kaptam tavaly karácsonyra. Ez is egy kis fadobozban volt. Még a nyáron medálba foglaltattam és vettem hozzá egy láncot is.

-          Hogy mindig nálad lehessen – jegyezte meg Harry.

-          Van egy érdekes tulajdonsága. Teliholdkor mindig sárga fénnyel ragyog – igyekeztem elterelni a szót, de elkéstem.

-          Ezt meg hogy érted? Miért akarná Hermione, hogy mindig vele legyen ez a kő? – kérdezte élesen.

Kezdett valamit sejteni és nyilván bántotta, hogy a barátja és a legjobb barátnője valamit eltitkolnak előle.

-          Semmi különös – felelte Harry, de nem nézett Ginnyre. – Ez csak amolyan mugli kabalaféleség. Remus is mindennap megnézte a sajátját.

Eléggé elgondolkodtatott a megjegyzése. Már az is furcsa volt, hogy a borostyánnak van egy párja. Ami viszont még ennél is jobban érdekelt volna, hogy mitől bírt olyan nagy jelentőséggel ez a kis kődarab, hogy Remusnak minden nap meg kellett néznie, miközben ő maga írta, hogy szerinte semmilyen varázserővel nem bír. Remélhetőleg a könyvtárban találok majd valamit a borostyánokról.

-          Nagyon hiányzik a kviddics edzés! – Harry rosszkedvűen turkált a tányérjában.

Nem ő volt az egyetlen. A harmadik hónapja tartó kényszerű bezártság az egész iskola hangulatára rányomta a bélyegét.

-          Ne is mondd, még az időjárás is épp megfelelő lenne! – felelte Ron, bár látszólag ő kevésbé bánta a dolgot, ugyanis szinte minden szabadidejét Demelzával töltötte.

-          Aha, szerintem is – fanyalgott Ginny. - Ez a mínusz tíz fok az ideális.

Harry egy amolyan „ti ehhez nem értetek” arckifejezéssel legyintett egyet, majd tovább turkált a tányérjában.

-          Hello ifjúság! – szólalt meg valaki vidáman a hátunk mögül. – Harry, nem ízlik a krumplipüré? Az én időmben még jó volt!

-          Tonks! Hogy vagy? Nagyon rég jártál erre! – némi döbbenetet csalt arcomra az aurorlány megjelenése.

-          Pedig év eleje óta itt lakom, lent a pincében, csak eddig még nem volt alkalmunk találkozni. – Jah, nem ott. Saját szobám van, ha erre gondoltál – tette hozzá gyorsan, mikor meglátta Ginny elkerekedett szemeit. Én is a ti biztonságotokra vigyázok.

-          Értjük – vigyorgott Harry. – Mi aztán semmi rosszra nem gondoltunk. És mi szél hozott hozzánk, ha szabad érdeklődnöm?

-          Ezt most épp úgy kérdezed, mintha nem tudnád – kacsintott rá Tonks.

-          Minket is beavattok, vagy meg kell fejtenünk a kódokat? – érdeklődtem.

-          Türelem – Tonks nagy levegőt vett. - Perselus és én karácsonykor megtartjuk az eljegyzésünket és szeretnénk, ha ti is ott lennétek.

-          Gondolom a jövendőbelid szeretné leginkább – vihogott Harry.

-          Nincs sok választása, tekintettel arra, hogy nálad tartjuk a ceremóniát, de én egyébként is szeretném, ha ott lennétek.

Tonks ijedten sikkantott fel, mikor váratlanul egy kar fonódott a derekára. Láttam, ahogy Piton hangtalanul megközelíti, de mutatóujját az ajkára téve megtiltotta, hogy figyelmeztessem. Bolond vagyok én, hogy ellent mondjak neki? Lehetett bármilyen szerelmes, a modora egy hajszállal sem volt jobb és a büntetőmunkákat is épp olyan sűrűn osztogatta. Ő egy olyan ember, aki befelé örül.

-          Ne aggódj, Potter! Majd túlélem valahogy! – a hangsúlyától végigszaladt hátamon a hideg.

Miután otthagytak minket, mindannyian nekiestünk Harry-nek, hogy kifaggassuk a részletekről.

-          Dumbledore ragaszkodott hozzá, hogy a Grimmauld téren tartsák – felelte a kérdéseinkre. - Egyúttal megígérte, hogy addig igyekeznek rendbe hozni az épületet, amennyire csak lehetséges. Állítólag a rendtagok már most is dolgoznak rajta. Ezt pedig én kapom karácsonyi ajándékként.

-          Dumbledore biztosan ismer olyan varázslatokat, amivel ez gyerekjáték lesz – jegyezte meg Ron teli szájjal.

Most fűzött hozzá először valamit a témához.

-          Ugye te is eljössz majd Tonksék eljegyzésére, Hermione? – Harry félrevont az egyik szünetben.

-          Nem is tudom… - feleltem habozva –, mostanában valahogy nincs kedvem vigadni.

-          Muszáj ott lenned! Nem csak az eljegyzés miatt. Hatalmas karácsonyi ünnep lesz, minden barátom és a rendtagok is eljönnek. Neked is ott a helyed! – kérlelt csillogó szemekkel. – Mindenki ott lesz, aki egy kicsit is fontos nekem. Remus is – tette hozzá halkan.

-          Akkor végképp nem lenne okos dolog elmennem – sóhajtottam fel.

-          Még mindig odavagy érte?

-          Nem Harry! Nem vagyok oda érte, szeretem! – feleltem ingerülten. - És szinte biztos vagyok benne, hogy ő is engem, legalábbis júniusban még így volt.

-          Mi? – nézett rám hitetlenkedve. - Ezt ő mondta neked?

-          Nem, véletlenül hallottam meg, mikor Dumbledore-ral beszélgetett.

-          Akkor itt az esély, hogy tisztázzátok a helyzetet. Már nagykorú vagy, és ő sem a tanárod többé.

-          Már nem zavar, hogy az egyik legjobb barátod és a majdnem nagybácsikád…? – tréfálkoztam.

-          Majd túlélem valahogy, ahogy Piton mondaná! – vihogott.

-          Azt hiszem, felesleges lenne erőltetni. Nem is hallottam róla, már majdnem fél éve. Tonks szerint túl nagy a korkülönbség köztünk.

-          Ő is tud róla? – csodálkozott Harry.

-          Igen, de nem én mondtam el, magától jött rá. Szerinte nem lehetett nem észrevenni – feleltem keserű mosollyal.

-          Akkor eljössz, ugye? Tudtam, hogy számíthatok rád! – vigyorgott rám Harry, majd beiszkolt a tanterembe, hogy lehetőségem se legyen visszautasítani.