Ahogy múltak a hetek egyre jobban ment az okklumencia. Remusnak minden egyes alkalommal tovább és tovább tartott hozzáférnie az elmémhez. Persze jó néhány kínos helyzetet kellett még átvészelnem. Minden különóra alkalmával sikerült felszínre hoznia egy-egy vele kapcsolatos emlékképemet vagy gondolatomat.

Lassan tavaszodott és rügyet bontottak a fák, ami a vizsgák vészes közeledtét jelezte. Még Harry és Ron is egyre többet görnyedtek a tankönyvek felett. Ron időközben kibékült Demelzával, így javarészt négyesben töltötték az idejüket. Én egyre ritkábban tartottam velük, mert nem akartam az ötödik kerék lenni.

Remus tanítás közben továbbra is távolságtartóan viselkedett velem, de hetente kétszer, amikor kettesben lehettünk, visszakaptam a korábbi kedves és közvetlen önmagát. Ha elfáradtam a tanulásban teával kínált és gyakran késő estig beszélgettünk. Rendszerint az iskoláról és a varázsvilágról, de gyakran mesélt magáról, sőt néha velem kapcsolatos dolgokat is kérdezett. Érdekelte a szüleim foglalkozása, hogy hol élünk, és hogy mivel töltöm az időmet nyári szünetben.

Egy este, miután vagy századszorra nézte már végig a kizárólag róla szóló képsorokat, ő volt az, aki szünetet javasolt.

Eleinte mérhetetlenül zavart, hogy így belém lát és tudja mennyire foglalkoztat a személye. Mivel mindig rezzenéstelen arccal nézte végig és soha egy szóval sem tett említést a látottakról, lassan én is hozzászoktam a dologhoz. Pedig amit látott, az mind egyértelműen utalt az iránta való érzelmeimre. Minden vele kapcsolatos dolog – még az apró részletek is – élénken éltek bennem. Nem tudom, belőle milyen érzést válthatott ez ki, nekem viszont ez volt a tanév legnehezebb időszaka.

-          Egész jól haladunk – szólalt meg, miután kitöltötte a teát. Úgy vélem, még néhány alkalom és eléred a kívánt szintet. Végre megszabadulhatsz tőlem – kacsintott rám.

Láttam rajta, hogy csak tréfálkozik, de én nem találtam mókásnak. Eddig nem gondoltam arra, hogy az édes kettesben töltött óráknak egyszer csak vége szakad. Összeszorult a torkom.

-          Nem akarok megszabadulni tőled!

Mire felfogtam volna, már kint voltak a szavak. Fémesen rezegve álltak a levegőben, majd lassan lehullattak. Remus letette a csészét az asztalra. Szemében kis aranyszikrák gyúltak, ahogy kezébe vette a kezem. Érintése jéghideg volt, bőröm mégis felforrósodott tőle.

-          Muszáj, hogy így legyen!

Nem akartam, hogy újra és újra belém lásson és ez talán erőt adott. Két hét múlva győztesen néztem a szemébe, mikor már harmadszor próbálta feltárni a gondolataimat, de csak azt a bizonyos hócsatát látta. Vége volt a különóráknak és vele együtt a meghitt beszélgetéseknek is.

Néha észrevettem, hogy engem figyel tanítás közben, vagy a Nagyteremben, de amikor viszonoztam a pillantását mindig elfordult.

Az utolsó vizsga utáni délutánon voltunk és megkönnyebbülten üldögéltünk a tó partján.

-          Holt töltöd a nyarat? – fordultam Harry-hez, aki egy fának támaszkodva üldögélt mellettem, Ginnyvel a karjaiban.

-          Most vissza kell mennem Dursleyékhez, de Remus is meghívott magához egy időre és az Odúba is megyek az utolsó két hétre.

-          Már alig várom! – mosolyodott el Ginny.

-          Remus meghívott magához? – csodálkoztam. - Azt hittem neki nincs…

-          Otthona? Úgy két éve meghalt egy nagyon távoli rokona és ráhagyott egy kisebb vagyont. Vett egy kis házat, de szerintem ki nem találjátok hol.

-          Roxmortsban? – vetette közbe Ron.

-          Nem – rázta meg a fejét Harry. - A Tiltott Rengeteg túloldalán van egy kis völgy. Ott talált egy magányos kis házat és jutányos áron megvette.

-          Ez nagyon jó hír Harry! – lelkesedtem. - Kevesebb időt kell Dursleyékkel töltened és Remus sem lesz olyan magányos – valójában az töltött el jóleső érzéssel, hogy végre saját otthona van.

Harry sokatmondó pillantást vetett rám, de nem reagált a megjegyzésemre.

A kastély felől futva közelített Colin Creevy. Messziről megismertük a nyakában lógó óriási kameráról.

-          Hermione, Lupin professzor hívat! – lihegte.

-          Azt üzente, hogy ha nincs más elfoglaltságod, akkor most menj fel hozzá! – tette hozzá sürgetve, miután látta, hogy nem mozdulok.

Csodálkozva néztünk össze Harryvel, majd lassan feltápászkodtam a földről és elindultam a kastély felé. Colin a biztonság kedvéért még csinált néhány fotót Harryről, majd követett engem.

-          Köszönöm Colin, de innentől boldogulok egyedül is – fordultam hátra, mikor elértük a kastélyt.

Nem akartam goromba lenni vele, de semmi szükségem nem volt asszisztenciára.

Halkan kopogtam az ajtón, majd beléptem Remus felségterületére. A helyiségben mindenütt ruhadarabok, könyvek és egy nyitott tetejű utazóláda hevert.

-          Áh, Hermione! Köszönöm, hogy idefáradtál! – a hálószobából bújt elő, mikor meghallotta az érkezésemet.

Egy nagy kupac könyv volt a kezében, amit egyenként rakott bele a ládájába.

-          El akartam búcsúzni tőled. Holnap hazamegyek.

-          Holnap? De hát… - dadogtam – még két hét van a tanév végéig!

-          Igen tudom, de már nincs tanítás és a vizsgáknak is vége. Szeretném egy kicsit rendbe szedni az otthonomat. Eddig nem volt alkalmam túl sok időt ott tölteni. Remélem, kellemesen telik majd a nyarad!

Elfordult a könyveitől és végre rám nézett. Éreztem, ahogy a szemembe könnyek tolulnak. Nem mertem felelni, mert attól féltem, hogy feltör belőlem a sírás. Önkéntelenül is közelebb léptem hozzá ő pedig magához ölelt, de csak egy pillanatra, majd hátrébb lépett.

Másnap nagyon korán keltem, még szinte az egész iskola aludt. Egy könyvvel a hónom alatt kisétáltam a parkba és elindultam, hogy egy eldugott helyet keressek. Nem akartam látni, ahogy Remus elmegy és itt hagy engem. Jó ideig bóklásztam a fák között, mikor eszembe jutott a fal tövében álló kőpad, amit még télen fedeztem fel. Átvágtam a parkon, egészen a kovácsoltvas kapuig és bebújtam a magasra nőtt sövény mögé. Leültem és kinyitottam a számmisztika könyvet. Ezt kaptam fel hirtelen, mikor kisiettem a hálóteremből. Az egyébként nagyon is érdekes olvasmány most nem kötött le. Már vagy egy órája olvastam újra és újra ugyanazt az oldalt mikor hallottam, hogy a sövény túloldalán megcsikordul a kaviccsal felszórt sétány. Ketten közeledtek a kapu felé és halkan beszélgettek. Nem törődtem vele, csak olvastam tovább, de amikor a közelembe értek és meghallottam miről folyik a szó, rögtön letettem a könyvet.

-          Jó pihenést, Remus! Megérdemled, nagyon keményen dolgoztál – rögtön megismertem Dumbledore professzor hangját.

-          Köszönöm, Albus! Ha kedved van, látogass meg bármikor a nyár folyamán, szívesen látlak!

-          Élni fogok a meghívással – felelte az igazgató. - Arra kérlek, hogy addig is gondolkozz el a döntéseden! Nagyon nehezemre esik elfogadni, hogy nem akarsz jövőre visszajönni. Tudod jól, hogy már tisztáztam a helyzetet a minisztériumban és nekik sincs kifogásuk ellene.

A szívverésem is megállt egy pillanatra. Remus nem tanít jövőre! Akkor hogy fogom látni őt?

-          Nem emiatt döntöttem így. Sajnálom, hogy cserbenhagylak, de hidd el, nyomós okom van rá!

-          Talán segíthetnék, ha elmondanád. Csak van valamilyen megoldás. Kiváló tanerő vagy, örülnék ha itt maradnál.

-          Rendben, elmondom – Remus fáradtan felsóhajtott én pedig a sövény jótékony takarásában izgatott szívdobogással vártam a magyarázatát.

-          Beleszerettem az egyik tanítványomba. Nem akartam, de megtörtént. Most már magad is beláthatod, hogy ilyen körülmények közt nem taníthatok! Legalábbis amíg ő is itt tanul.

Egy hosszú pillanatig mély csend telepedett a fákra, csak a madarak csivitelését lehetett hallani.

-          Igazad van – Dumbledore hangja rendkívül szomorú volt -, jobb ha mész!

Hát szeret! Ő is szeret, mert abban biztos voltam, hogy csak rólam beszélhet. Ajkaim mosolyra húzódtak, de a szívem zokogott.

Pokolba a fene nagy tisztességével! Azzal miért nem törődik, hogy én mit akarhatok? Miért kell elmenekülnie előlem és saját maga elől is?

A vaskapu döngve becsapódott és hallottam, ahogy az igazgató – immár egyedül – visszasétál a kavicsos ösvényen.