Sokat töprengtem azon, amit Tonks mesélt nekem. Az elmondottak egészen más megvilágításba helyezték a történteket. Azóta még többet gondoltam Remusra, ha ez egyáltalán lehetséges volt.

-          Mi történt Hermione?

-          Semmi, minden rendben köszönöm! – felriadtam a töprengésből.

Ez volt az első óránk a karácsonyi szünet óta, de valahogy nem igazán tudtam figyelni. Már hosszú percek óta magyarázott valamit, de csak a hangját hallottam, a tudatomig nem jutott el semmi.

-          Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek!

Riadtan fürkésztem az arcát, még sosem láttam ingerültnek.

-          Zokogva besomfordáltál az éjszaka közepén, hogy azután hajnalban szó nélkül eltűnj! Mégiscsak a tanárod vagyok, nem gondolod, hogy magyarázattal tartozol?

-          Nem beszélhetek róla, ne haragudj! – könyörögve néztem rá.

Bosszúsan nézett rám. Féltem, hogy nem hagyja ennyiben, de végül másként döntött.

-          Rendben, de nem szeretném, ha még egyszer előfordulna! Most pedig lássunk neki a tanulásnak! Az előbb ugyan már elmondtam, de most megismétlem. Feltételezem, úgysem figyeltél. Elég ha annyit elérünk, hogy egy bizonyos, általad meghatározott képet lásson aki a gondolataidba akar látni. Az elme tökéletes elzárása nagyon sok gyakorlást igényel és nincs is rá szükséged.

-          Értem – bólogattam buzgón.

Ezúttal igyekeztem minden szóra odafigyelni. Nem akartam kihúzni a gyufát Remusnál.

-          Először is keress egy eseményt az emlékeid között, amiről úgy véled, hogy bárkinek megmutatható.

Erőlködve törtem a fejemet, de nem volt egy épkézláb gondolatom.

-          Milyen eseményre gondolsz?

-          Az teljesen mindegy. Lehet korábbi, vagy újabb emlék, a lényeg, hogy minél kevesebb információt adjon rólad.

Úgy döntöttem, hogy a karácsonyi hógolyócsata kellőképen semmitmondó lenne bárki számára.

-          Megvan! – szóltam és erősen behunytam a szemem.

-          Kiváló, de szükségtelen becsukni a szemedet! – most először mosolyodott el, mióta betettem a lábam hozzá. - Egyszerűen csak tartsd fejben és koncentrálj erősen! Felkészültél?

Bólintottam és görcsösen összpontosítottam a jelenetre, mikor Ginny képen találta Ront egy nyomkövető bűbájjal felszerelt, óriás hógolyóval.

Remus felém irányította a pálcáját és kimondta a varázsigét.

Az általam felidézett jelenetet már csak egy szemvillanásnyi ideig láttam, azután elkezdtek peregni a képek a fejemben. Majdnem úgy, mint a legilimenciánál, csak most a saját emlékeimmel. Láttam Ginnyt és magamat, ahogy előre tartott pálcával benyitunk Piton dolgozószobájába. Láttam őt és Tonksot az íróasztalon, ahogy Piton ordít velem és Ginnyvel, majd hirtelen megtántorodtam. Elsötétült előttem minden, és erőtlenül összeestem. Félig ájult állapotban éreztem, ahogy felemel és a kanapéra fektet. Hűvös kezét végigfuttatta a homlokon és az arcomon, majd gyengéden megrázta a vállam.

-          Jobban vagy?

-          Igen – nyögtem és igyekeztem felülni.

Úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy troll.

-          Azt hiszem különösen érzékenyen reagálsz az okklumenciára, de semmi baj. Majd belejössz! Amit láttam – tette hozzá kis morfondírozás után -, akkor este történt, mikor visszajöttél ide?

-          Igen.

-          Tehát ez volt az, amit nem mondhattál el. Tudnod kell, hogy Nymphadora semmi rosszat nem tett, mi…

-          Tudom – vágtam közbe – Tonks mindent elmondott.

-          Mindent?

-          Igen, mindent.

-          Értem. Akkor azért nem merted elmondani nekem, mert Perselus megfenyegetett?

-          Igen, de megértem… nagyon kínos helyzetbe hoztam őket és emiatt rettenetesen szégyellem magam.

-          Az nem számít, akkor sincs joga így viselkedni veled! – nagyon dühösnek tűnt. - Itt az ideje, hogy beszéljek vele.

-          Ne, kérlek! Megígértem neki, hogy senkinek nem mondom el – ijedtemben azonnal felpattantam.

Semmi kedvem nem volt újból kivívni Piton haragját.

-          Nem tűröm el, hogy tiszteletlenül bánjon veled!

Ez a kijelentés annyira meglepett, hogy rögtön visszazuhantam a kanapéra. Ő már ügyet sem vetett rám. Egy kis port szórt a kandallóba, majd beszólt a magasra csapó lángok közé.

-          Perselus, át tudnál fáradni hozzám néhány percre?

Míg vártunk, zsebre tett kézzel járkált a szobában. Úgy tűnt, rólam teljesen megfeledkezett.

Kisvártatva kopogtattak és Piton lépett be a szobába. Sosem várta meg, hogy kiszóljanak neki: „Szabad!”

-          Mit tehetek érted? – szólalt meg mogorván.

Köszönni sem szokott.

-          Áh, jó estét, Perselus! – Remus ellenben jól nevelt volt. - Éppen okklumenciát tanítok Miss Grangernek.

Még soha, de soha nem hívott így.

-          Netán szükséged van a szakértelmemre? Milyen megható! – Piton hangja hideg volt és gúnyos, minő meglepetés.

-          Nem kifejezetten. Láttam valamit az emlékei között, amit talán meg kellene beszélnünk.

-          Fogalmam sincs, miről van szó! – felelte fagyosan és karba tette a kezét.

-          Mindketten jól tudjuk, hogy ha az iskolában éljük a magánéletünket, annak előbb-utóbb szemtanúja is lesz – komolyan az volt az érzésem, hogy gúnyolódik Pitonnal. - Ha kellemetlen szituációban találod magad, az nem jogosít fel arra, hogy goromba légy a tanulókkal!

-          A tanulókkal? – Piton kellemetlenül kihangsúlyozta a szó végét. - Vagy a tanulóval? Sajnálatos, de megint igazam van, nemde bár?

-          Fékezd a fantáziádat, ha kérhetlek! Megértem, ha te nem vagy képes türtőztetni magadat, de ez nem feltétlenül igaz másokra is! – Remusnak szinte szikrát szórtak a szemei, még Piton is meglepődött egy pillanatra.

-          Felhívnám szíves figyelmedet, hogy a szóban forgó tanulók engedély nélkül rontottam be a saját irodámba! – minden szavából tömény kígyóméreg folyt. - Ha megbocsátasz, nekem most dolgom van! – minden további nélkül kirobogott és ránk csapta az ajtót.

Sistergett a levegő, ahogy egymással vitatkoztak. Mukkanni sem mertem, behúztam a nyakam és igyekeztem észrevétlen maradni. Csak miután Piton távozott, nyugodtam meg egy kissé.

-          Ezt elintéztük – olyan hirtelen fordult felém, hogy összerázkódtam ijedtemben.

Azt hiszem kissé megviseltek voltak már az idegeim.

-          Nem bántalak, ígérem – mosolyogva mellém ült a kanapéra. Hol is hagytuk abba?