Felsóhajtott és a karomnál megragadva bevonszolt a sövény mögé.

-          Üljünk le! – mutatott az imént felfedezett kőpadra.

Úgy tűnt, nagyon jól kiismeri magát a parknak ezen a részén.

-          Sokat bujkáltam itt, még végzős koromban – tette hozzá, mikor észrevette meglepetésemet.

-          Nézd Tonks, nem tudom mit akarsz mondani, de annyira nem tarthat sokáig! – feleltem ingerülten.

Nem tudtam leplezni előtte újonnan támadt ellenszenvemet.

-          Figyelj jól, Hermione! – csattant fel. Nem tartozom neked semmivel, mégis idejöttem magyarázkodni. - Örülnék, ha ezt értékelnéd és végighallgatnál félbeszakítás nélkül! Ülj már le végre!

Legszívesebben szó nélkül otthagytam volna, de volt egy halvány igazság abban, amit mondott. Nem tartozott nekem semmivel. Kelletlenül leültem a jéghideg padra, mire ő egy melegítő bűbájjal felfűtötte, körülöttünk széles körben megolvasztva a vastag hótakarót.

-          Először is, jobb ha tudod, hogy nem csaltam meg Remust. Karácsony éjjelén felbontottuk az eljegyzésünket.

Szótlanul fürkészte az arcomat. Várta, hogy eljusson a tudatomig, amit mondott. Eltartott egy darabig, de amikor végre leesett akkorát csattant, hogy szinte belesüketültem.

Csak tátogtam, mint a sült hal, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Az ilyen váratlan és felfoghatatlan helyzetben annyi mondani- és kérdeznivaló merül fel egyszerre.

Tonks elfordította a fejét és az előttünk tornyosuló, sűrű sövényfalara függesztette tekintetét. Mivel hosszú percek múltán sem voltam képes reagálni, úgy döntött, hogy folytatja.

-          Végzős voltam, mikor Perselus felváltotta a nyugdíjba vonuló Slughorn professzort és tanítani kezdett a Roxfortban. Szinte azonnal belezúgott minden évfolyamtársam, sőt a fiatalabbak is. Nem volt kimondottan jóképű, de volt egy erőteljes kisugárzása és a mozdulatai, a hangja! Senkit sem hagyott hidegen. Ráadásul csak tíz évvel volt idősebb nálam. Több se kellett a rózsaszín leányálmokhoz! A folyosókon, a hálótermekben még a könyvtárban is, mindig és mindenütt ő lett az állandó téma – nosztalgikus félmosoly jelent meg az arcán. Hamarosan azonban helyre tette az olvadozó csitriket. Mindig mogorva volt és nagyon távolságtartó. Gúnyos és cinikus, szóval egy-kettőre elvesztette hirtelen jött népszerűségét. Csak én nem ábrándultam ki belőle.

Lehajtotta a fejét és a cipője orrát kezdte vizsgálni.

-          Menthetetlenül beleszerettem, pedig hozzám sem volt jobb. Lekezelően beszélt velem és valahogy mindig elérte, hogy hülyét csináljak magamból. Ennek ellenére, valahányszor csak rám nézett, éreztem, hogy én is tetszem neki. Azt hiszem vágyott rám, persze egyetlen hanggal, vagy mozdulattal sem jelezte. Hidegen járt-kelt körülöttem, mint egy életre kelt szobor és ott rúgott belém, ahol tudott. Én viszont biztos voltam az érzéseimben és elég balga voltam ahhoz, hogy ki is mutassam. Emlékszem egy Madam Malkin katalógusból rendeltem egy gyönyörű, fekete hálóinget. Egy éjjel magamra öltöttem – szépnek és kívánatosnak éreztem benne magamat – és bekopogtam hozzá. Annyira meglepődött, hogy még dühöngeni is elfelejtett, amiért megszegtem a házirendet. Amikor beengedett ledobtam magamról a köpenyt és ott álltam a magam hálóinges valójában. Gondolom nem hitt a szemének. Nem szólt egy árva szót sem, csak nézett, mintha a testem minden négyzetcentiméterét az emlékezetébe akarta volna vésni. Én pedig csak reszkettem a vágytól és a félelemtől. Féltem attól, hogy elutasít és attól is, hogy nem. Azt hiszem igazából még nem is voltam felkészülve rá. Végül őt is hatalmába kerítette a vágy és nem tudott ellenállni a kísértésnek. Soha nem is reméltem, hogy annyira csodás lesz. Ő volt az első és őrülten boldoggá tett – elhallgatott és tovább bámulta a cipőjét.

Az arcára volt írva, hogy gondolatban újraéli azt az éjszakát.

-          Mi történt? – kérdeztem félénken néhány perc hallgatás után.

Ahogy beszélt, kezdett felengedni az a fagy bennem, ami tegnap este óta ült a gyomromban.

-          Hajnalban felébresztett. Nem kockáztathattuk, hogy valaki meglásson.  Dumbledore azonnal elküldte volna az iskolából, nem beszélve rólam. Napközben ugyanúgy viselkedett velem, de már nem tudott fájdalmat okozni. Bármilyen rideg, vagy gúnyos volt, nem számított, mert tudtam, hogy csak színjáték és ha a közelemben volt, soha nem mulasztotta el, hogy titkokban megérintsen. Sok-sok éjszakát töltöttünk együtt és én egyre jobban szerettem, de sosem mertem neki elmondani. Mindig attól féltem, hogy kinevet. Végül ő tette meg elsőként. Hetekig eufórikus állapotban éltem.

-          De valami közbejött, igaz?

Rám meredt és keserű fintort vágott.

-          Az egyik évfolyamtársam, aki korábban szintén odavolt Perselusért, valahogy rájött a dologra. Gyönyörű lány volt és nagyon rámenős. Minden fiút, aki valaha is egy kis érdeklődést mutatott irántam, azonnal elcsábított. Mikor megtudta, hogy mi van Perselus és köztem, nagyon aljas dolgot tett. A tudtom nélkül kivette a ládámból azt a bizonyos hálóinget és felvette. Így ment le aznap este hozzá. Azt hazudta, hogy kölcsönadtam neki, mint bevált eszközt az elcsábítására és ő persze hitt neki. Reménytelenül meggyűlölt és egyáltalán nem volt hajlandó meghallgatni. Később az iskola után még sokszor találkoztunk, de mindig ugyanúgy viselkedett velem, ahogy magad is láttad a Rend főhadiszállásán. Én viszont nem tudtam túltenni magam rajta. Tudom, hogy nevetséges, de még most is ugyanúgy szeretem, ugyanolyan őrülten - és biztos voltam benne, hogy még ő is hasonlóképp érez irántam.

-          Ne haragudj, de nem értem…

-          Hogy került a képbe Remus? – szakított félbe. - Régóta ő az egyik legjobb barátom, ezért végső próbálkozásként hozzá fordultam segítségért. Hajlandó volt eljegyezni, mert senki nem volt az életében, akit ez sérthetett volna. Kapóra jött, hogy idén visszajött tanítani, mert így folyton Perselus orra előtt enyeleghettünk. Remus külön élvezte, hogy bosszanthatja. Még élt bennem egy halvány remény, hogy talán féltékennyé tehetem, de azt hiszem közben félig-meddig már le is mondtam róla. Arra kértem Remust, hogy próbáljuk meg mi ketten, de ő visszautasított. Utólag már belátom, hogy nem volt jogom ezt kérni tőle, de addigra szinte biztos voltam benne, hogy Perselus közömbös irántam. Hihetetlen, de mikor már nem is vártam – éppen karácsony éjjelén – felkért táncolni. Beszélgetni kezdtünk és végre hajlandó volt hinni nekem. Tisztáztunk mindent és megkért – mit kért, egyenesen utasított -, hogy bontsam fel az eljegyzésemet. Még azon az éjszakán megkerestem Remust és elmondtam neki, mi történt. Nagyon örült, hogy végre egymásra találtunk és továbbra is jó barátok maradunk, de ennyi. Remus és én sosem voltunk szerelmesek egymásba és sosem történt köztünk semmi, néhány csókot kivéve. Remélem, most már mindent értesz? – nézett rám kérdőn.

-          Azt hiszem, illetve egy valamit nem. Miért mondtad el nekem mindezt? Ez… ez a te magánéleted és… intim dolgokba avattál be – nem tudtam, hogy fogalmazhatnám meg úgy, hogy ne legyen sértő. - Úgy értem, te is azt mondtad, hogy nem tartozol nekem magyarázattal.

-          Igaz, de láttam, ahogy a pincében rám néztél, és sejtem mit gondolhattál rólam. Tudom, hogy nem állunk túl közel egymáshoz, de azért egész jó kis barátságnak indult ez, kár lenne elrontani! Egyetértesz?

-          Igen – bólintottam. - Nem gondoltam rólad rosszat, legalább is nem túl rosszat.

Jóízűt nevetett az őszinteségemen.

-          Van még egy ok, amiért beavattalak. A történtekből láthatod, hogy mindig van remény. Még neked sem kellene feladnod, bár Remus elég speciális eset, ha érted mire gondolok – kacsintott rám.

-          Te… te nem tudhatod – már megint úgy dadogtam, mint egy idióta.

Miért kell, hogy a barátaim a legváratlanabb helyzetekben zúdítsák a képembe, hogy átlátszó vagyok, mint egy üvegfal?

-          Ó, dehogyisnem! Gondolod nem vettem észre, hogy nézel rá? Mintha magamat látnám, épp úgy viselkedsz – kacagott fel.

-          Elmondtad… neki?

-          Nem. Majd te megteszed, ha eljön az ideje. Csak egy jó tanácsot engedj meg! Vedd számításba, hogy köztetek még sokkal nagyobb a korkülönbség, mint Perselus és köztem. Ráadásul Remus érzékeny ember és nagyon zárkózott, mert mindenkit meg akar óvni saját magától, ezért azt hiszem eleve kisebb az esély.

(Mena megjegyzése: A Geisha által megalkotott univerzumba jól illik a Perselus/Tonks párosítás; ezt az írónő egy külön kisregényben bizonyítja nekünk, ami szintén felkerült az oldalra 'A fekete hálóing' címmel.)