Tonks felsikoltott és maga elé kapta a kezét. A szituációban az volt a legszörnyűbb, hogy épp ő feküdt Piton alatt.  Remus nem ezt érdemli! Miközben őt fájdalom gyötri, a kedvese itt hetyeg a világ legrémesebb alakjával. Hogy teheti ezt? Csalódottan mértem végig, ő pedig szégyenkezve lehunyta a szemét.

Ginny a hátam mögé húzódott és csak fél füllel hallottam, ahogy rémülten nyöszörög.

Természetesen Piton volt az, aki elsőként felocsúdott a kínos egymásra tekintgetésből.

-          Kifelé, tűnjenek el! Csukják be az ajtót maguk után és várjanak meg a tanteremben! – hangja éles volt, mint a borotvapenge.

Rémülten hátráltunk és becsaptuk az ajtót. Reszketve öleltük át egymást Ginny-vel. Fogalmunk sem volt mi jöhet most. Még soha nem volt rá példa a Roxfortban, hogy egy diák ilyen… mélyen betekintsen a tanárai magánéletébe. Mindig is történelmet akartam írni, de valahogy nem így képzeltem el. Piton pedig különösen alkalmatlan alany volt az ilyesfajta kísérletekre.

Alig két perc múltán teljesen felöltözve és rendezetten lépett ki az ajtaján. Bizonyára nyüszítettünk volna a félelemtől, ha még mertük volna a hangunkat hallatni.

Még sosem láttam ennyire dühösnek. Fújtatott, mint egy bika és úgy méregetett minket, mint egy óriáskígyó a leendő vacsoráját.

-          Mit kerestek itt késő éjjel? – nem üvöltött.

Nagyon halkan beszélt, ijesztően halkan. Olyannyira hogy önkéntelenül is kezdtem számba venni nyomorúságos kis életemet.

-          Én… - hebegtem kiszáradt torokkal – csak elkészítettem a főzetet… ahogy Ön utasított… és azután vissza… visszajöttem rendet tenni… és Ginny velem jött, hogy ne kelljen egyedül… - ennél többre nem voltam képes.

-          Miss Weasley – fordult most Ginnyhez -, most azonnal visszakotródik a hálótermébe és ha valakinek – egyre feljebb emelte a hangját -, ha bárkinek, ha csak egyetlen egy személynek is említést mer tenni arról, amit itt látott ma este, akárcsak egyetlen szóval is utalni mer rá – mély levegőt vett -, én garantálom, hogy magam fogom kifizetni a temetését még Újév előtt! Megértette?!

Ginnynek szinte meglebbent a haja a felé zúduló hangorkántól. Behúzott nyakkal bólogatott és egy szemvillanás alatt eliszkolt.

Piton ismét nekem szentelhette teljes figyelmét.

-          Kezd elegem lenni a maga minden lében kanál, kíváncsi természetéből! Mégis mivel indokolja, hogy hívatlanul belépett a magánterületemre?

-          Sajnálom Piton professzor! Zajt hallottunk és azt hittük, hogy valaki…

-          Mit hitt, maga ostoba? Hogy ki-be sétálhatnak az irodámban a betörők?

Az arcom úgy égett, hogy akár tükörtojást is süthettek volna rajta.

-          Jól van Granger, játszunk nyílt lapokkal! Magára ugyanaz vonatkozik, mint a kis barátnőjére! Remélem megértett, különben elkezdheti ásni a sírját! Felejtse el, amit látott, vagy élete végéig büntetőmunkán lesz! Egyébként is jön nekem eggyel!

-          Igen, Professzor úr! Sajnálom, nagyon sajnálom! – nem tudtam tovább visszafojtani a sírást.

-          Na, tűnjön el a szemem elől! Ja, és még mielőtt elfelejteném, nem lesz szüksége több különórára!

Ginny példáját követve villámgyorsan eltűntem a tett helyszínéről. A sírást képtelen voltam abbahagyni, csak ömlött a könnyem, mint egy megáradt folyó.

Visszafelé Remus szobája előtt haladtam el. Megálltam az ajtajánál, de egyetlen nesz sem hallatszott odabentről. Sokáig haboztam, míg végül benyitottam.

A kandallóban még mindig lobogott a tűz és ő ott feküdt előtte. Felkapta a fejét a zajra és mikor észre vett dühösen vakkantott egyet.

- Kérlek, csak most az egyszer engedd meg, hogy maradjak! – suttogtam könnyeimet nyelve.

Félrehajtott fejjel bámult rám, azután alig észrevehetően bólintott. Odakuporodtam mellé a szőnyegre. Átkaroltam a nyakát és arcomat a selymes, szürke bundába fúrtam. Szükségem volt a biztonságérzetre, amit a jelenléte nyújtott. Hamarosan elnyomott az álom.

Hajnalodott, mikor felébredtem, de Remus már nem volt mellettem, épp úgy mint első alkalommal. A félig nyitott hálószoba ajtón át láttam, hogy az ágyában fekszik. Világosbarna haja kócosan meredt az égnek, arcán kiütött a borosta, de még így is vonzó volt. Valószínűleg meztelenül feküdt a takaró alatt, mert kilógott fedetlen karja és az egyik lába. Nagyon szerettem volna mellé bújni a puha ágyba és elfelejteni minden szabályt, de én Hermione Granger vagyok. A szabálymániás Granger.

Visszamentem a Griffendél toronyba és magamban azt kívántam, bárcsak elérne egy felejtésátok.

A félmeztelen Piton látványa egy nővel annyira sokkolt minket, hogy Ginnyvel jó ideig még egymás között sem mertük szóba hozni. Csak sokat mondó pillantásokat váltottunk egész nap és mivel mindketten karikás szemekkel, kialvatlanul jelentünk meg a reggelinél, Harry és Ron biztos volt benne, hogy valami rossz fát tettünk a tűzre és rendkívül nehezményezték, hogy nekik nem szóltunk.

Nem tudtam megemészteni ami történt, a látványt, ahogy Piton kéjesen ráhajol Tonks… megint felfordult a gyomrom.

Akkor sem beszéltem volna erről senkinek, ha Piton nem fenyeget meg. Remus ezt semmiképp nem tudhatja meg!

Délutánra őrült fejgörcsöm támadt, a pattanásig feszült idegek megtették hatásukat. Úgy döntöttem, hogy kimegyek a parkba és sétálok egyet. Szerencsére már az idő sem volt olyan zord, mint előző nap. Találtam egy eldugott helyet, nem messze a vadkanokkal díszített kovácsoltvas kaputól. A parknak ez a része mindig is elhanyagolt volt. Hosszú, embermagasságú sövény húzódott végig a kőfal mentén. A fal és a sövény között egy öreg, repedezett kőpad állt. Talán évtizedek óta nem ült rajta senki. Milyen jó kis rejtekhely lesz ez nyáron! Végigmentem a sövény mentén, mikor feltűnt, hogy valaki szélsebesen közelít a kastély felől. Fejét a köpenye csuklyája takarta, így csak akkor ismertem meg, mikor már előttem állt.

-          Tonks! – üdvözöltem ridegen.