-          Perselus lekérte tőlem Nymphadorát, így hát hoppon maradtam! – mondta mosolyogva és megvonta a vállát.

Egyáltalán nem úgy festett, mint aki bánja a dolgot, sőt teljes nyugalommal szemlélte őket. Én is a parkett felé sandítottam, Tonks és Piton tényleg egymással táncoltak és közben komoly ábrázattal beszélgettek valamiről. Ez legalább annyira elképesztő volt, mintha mondjuk Dumbledore köpkövezett volna Voldemorttal. Piton mindig goromba volt Tonks-szal. Gúnyosan és lekezelően beszélt vele, valahányszor csak találkoztak. Pedig az aurorlány említette, hogy annak idején még tanította is. Akkor kezdett el a Roxfortban dolgozni, mikor Tonks végzős volt.

Hosszú ideig ültünk egymás mellett hallgatagon. Furcsa varázs lebegett körülöttünk és nem mertem megszólalni, mert attól féltem, hogy egyetlen hang is megtörheti és akkor eltűnik, szétfoszlik a semmiben, mint egy álom.

-          Nagyon letört vagy ma este. Megtudhatom mi az oka ennek?

Mintha valaki erővel kényszerített volna, hogy a szemébe nézzek. Láttam rajta, hogy komolyan tudni akarja a választ. De ha tudhatná, vajon még akkor is így ülne itt? Mégis mit tenne? Kinevetne? Azt gondolná, hogy amit érzek, csak gyerekes butaság? Vagy komolyan venné, elgondolkodna rajta? Talán problémaként kezelné?

Ezernyi kérdés merültem fel bennem, amire sosem tudom meg a választ. Mégis ott lebegtek a lelkem legmélyén az örökös bizonytalanság érzetét keltve.

Mit felelhettem volna?

-          Még mindig a reménytelen szerelem? – faggatott tovább.

Volt valami különös a hangjában, amit talán csak gyanakvó képzeletem érzett ki belőle. Borostyánszínű szemei tompán fénylettek, de számomra nem akadt mondanivalójuk.

-          Igen – feleltem egyszerűen és hideg űr támadt a lelkemben.

Ezt ki kellett mondani. Ezt a rémisztő fájdalmat a szívemben már nem tudtam egyedül dajkálni. Szabadulni akartam, de a vallomás nem hozott enyhülést. Szerelemre csak szerelem lehet a gyógyír, számomra itt nincs lehetőség.

-          Ő tud róla?

-          Nem, nem tudhat róla. Neki ezt sosem szabad megtudnia! – nyugtalanul fészkelődtem a széken.

Micsoda abszurd helyzet! Remus Lupin szerelmi tanácsokkal fog ellátni engem? Nevetnem kéne, ha nem lenne sírhatnékom.

Közelebb hajolt hozzám, arcunkat csak néhány centiméter választotta el egymástól és alig hallhatóan, szinte suttogva felelt.

-          Talán tudja, de ez néha nem elég. Van úgy, hogy nem változtat semmin, hogy a szerelem nem győzhet le minden akadályt, és van úgy, hogy muszáj beletörődnünk. Olyan fiatal vagy még, nem csak egy esélyed van a boldogságra.

Mintha minden szava rólunk szólt volna. Az arcát kutattam valami jel után. Valami után, ami megmutatja, mi járhat a fejében. De a világon semmilyen érzelem nem tükröződött rajta, egyedül a tekintete mélyén véltem felfedezni azt a megkövült bánatot, aminek nem tulajdoníthattam különösebb jelentőséget. Remust mindig is körüllengte ez a furcsa, alig érzékelhető szomorúság.

Csak egy sóhajnyi távolság választott el bennünket. Csak ennyi kellett volna, hogy ajkaimmal megérintsem. Ott volt a pillanat. Csak egyetlen pillanat, azután hirtelen felállt és a vállamra tette a kezét.

-          Most inkább visszavonulok. Azt hiszem túlkoros vagyok az éjszakázáshoz. Boldog karácsonyt Hermione!

Tudtam, éreztem hogy ez nem egy szimpla tanár-diák kapcsolat. Ugyanakkor az sem aminek én várnám és remélném. Több ez, mint szerelem és kevesebb is. Több, mert lényének van egy része, amit csak én érek el, amit csak én ismerek. Olyan bizonyos voltam ebben, mintha legalábbis aláírással és pecséttel igazolta volna… és kevesebb is, mert van egy olyan oldala is, amit én sosem ismerhetek meg.

A bőröm alá kúszott ez az érzés, mint a forró, olvadó fém és belém égett. A tudatom mélyére fészkelte magát és örökre velem marad.

Nem fojtogatott sírás és nem éreztem fájdalmat. Sőt egyáltalán nem éreztem semmit. Abban a pillanatban olyan voltam, mint egy kiürített láda, ami csak halvány nyomát őrzi korábbi, gazdag tartalmának.

Egy vörös folt tolakodott a látókörömbe, ez térített csak magamhoz. Ron nyújtotta felém a kezét.

-          Csókot nem ígérhetek és talán szerelmi nagyjelenet sem lesz ma itt, de a táncot azt garantálhatom neked! – ebben a pillanatban jöttem rá, miért bomlanak utána a lányok.

Mosolyogva húzott fel és magával vont a táncparkettre, én pedig boldogan bújtam a karjába.

Annyira jó, hogy ilyen csodás barátaim vannak!

Másnap reggel még félálomban tört rám az érzés, hogy valami iszonyatos dolog történt előző este. Az ébredezés ködén át lassan hatolt el tudatomig a felismerés. Tudja. Tud mindent és elzárkózik előle. Tiszteltem és gyűlöltem ezért.

Vajon mióta van ez így? Hányszor nézett rám a legnagyobb nyugalommal úgy, hogy tudta mi zajlik bennem? Ami még fontosabb, hogyan nézzek rá én ezek után?

Félig lehunyt szemeim előtt Tonks képében jelent meg a lelkiismeretem. Mert rá eddig nem gondoltam. Pedig ő az első pillanattól fogva, ahogy megismertem, kedves és barátságos volt velem. Én pedig a leendő férje után áhítozom? Valahogy undorított a tudat.

Felültem és az éjjeliszekrényen álló vizespohár után nyúltam.

-          Már azt hittem sosem kelsz fel!

-          Ginny, a frászt hoztad rám! Mióta vagy itt? – ijedtem majdnem félrenyeltem.

-          Hát már vagy egy órája itt üldögélek az ágyad végében, de nem volt szívem felébreszteni. Nézd, mennyi ajándékot kaptál, ezt itt például tőlem! – egy kis piros papírba csomagolt dobozt himbált az orrom előtt.

Félig nevetve, félig bosszúsan rántottam ki a kezéből. Egy kis könyvecske volt benne.

-          Ez egy napló. Csak neked jelenik meg, amit beleírsz. Garantáltan fekete mágia mentes és még senki nem használta. Ellenőriztettem apával – arca gúnyos fintorba torzult.