-          Hát persze, én már úgyis elkészültem! – Ginny a hátamba térdelt és behúzta hosszú, fekete ruhám míderes felső részét.

-          Héhhh! – ne ilyen szorosra, nem kapok levegőt!

-          Ja, a szépségért szenvedni kell! Neked még nem mondta az anyukád? – nevetett Ginny, és maga felé fordított.

-          Hidd el nekem, ezért a látványért még megfulladni is érdemes!

A tükör elé álltam, de onnan valaki más nézett vissza rám. Ez akár egy sokszorosan elcsépelt közhely is lehetne, de attól még nagyon is igaz. Talán hirtelen változtam meg, talán lassan és csak azért nem tűnt fel, mert mostanában nem igazán volt időm a külsőmmel törődni, de az a lány a tükörben – nem is, inkább nő –, mintha nem is én lettem volna. Azt hiszem többé már nem vagyok kislány.

-          Kösz Ginny, te is gyönyörű vagy! Harry újra beléd fog szeretni – megfordultam és tetőtől-talpig végigmértem.

Nagyon jól állt neki a vállpántos, sötétkék szaténruha és a francia konty.

-          Miért nem fogadtad el egy fiú meghívását sem? Kire vártál? – vágta szemtelenül és igen váratlanul az arcomba.

A kérdés úgy ért, mint a hidegzuhany. Valóban, kire is várhattam volna? Olyasvalakire, aki soha nem tenné – nem tehetné meg, hogy elkísér egy iskolai bálra.

-          Képzelődsz. Senkire nem vártam, csak nem kért meg senki, akivel szívesen töltöttem volna az estét – visszafordultam és a hajamat kezdtem igazgatni.

A tükörből láttam Ginny arcán, hogy mélyen megbántódott. Tudta, hogy titkolózom előtte, pedig ő a legjobb barátnőm. Én egyszerűen csak nem láttam értelmét, hogy másokra is ráterheljem az érzelmeimet, amikor fel sem foghatják igazán. Harry sem vette komolyan. Fogalma nem volt róla, hogy mit élek át napról-napra Remus közelében.

-          Ron is el akart kísérni – Ginny sosem adja fel csak úgy.

-          Meggátoltam volna az újbarátnő-vadászatban – mosolyogtam rá és belekaroltam.

Ideje volt témát váltani.

-          Gyere, indulnunk kell! Harry már biztosan tűkön ül.

Harry valóban jó ideje toporgott már a bejárati csarnokban, mire lelibegtünk a lépcsőn. Ő is remekül festett fekete dísztalárjában, sok lány irigykedve bámult Ginnyre. Bár az igaz, hogy neki is jócskán akadt rajongója.

Nem akartam elefánt lenni, inkább besomfordáltam a Nagyterembe. Szerintem észre sem vették, hogy eltűntem. A vetkőztető tekintetekből arra tippeltem, hogy már a fehérneműnél járhatnak.

Odabent csak a mennyezeten lebegő gyertyák világítottak, ami tisztes félhomályba burkolta a hatalmas helyiséget. A falak mentén most is ott álldogált a tizenkét óriási fenyő, amit Hagrid vágott a Tiltott Rengetegben és Flitwick professzor is igazán kitett magáért. Gyönyörű volt a díszítés, mint minden évben. A faágak közt sok-sok varázsgömb lógott és fagyöngyben sem szenvedtünk hiányt, a műhó pedig markszám hullott alá a semmiből.

Az asztalok elrendezése épp olyan volt, mint a Trimágus Kupa idején rendezett karácsonyi bálon. Kerek asztalok álltak a táncparkett körül, művészi rendezetlenségben.

Bezzeg akkor nem egyedül kellett bevonulnom! Victor oldalán sokan megcsodáltak, most persze senkinek nem tűnt fel, hogy én is itt vagyok. Illetve egy valakinek mégis. Ron lelkesen integetett az egyik hátsó asztal mellől. Átvágtam a tömegen és letelepedtem melléje.

-          Szia! Ezt az asztalt magunknak foglaltam – üdvözölt. - Harry és Ginny hol maradnak ilyen sokáig?

-          Kint hagytam őket az előcsarnokban, hamarosan itt lesznek.

-          Tudod Hermione, elképesztően csinos vagy ma este! – csillogott a szeme.

-          Ó, köszönöm Ron! Neked is nagyon jól áll ez a dísztalár – viszonoztam a bókot.

Remus közeledett felénk, karján egy csinos nővel. Csak akkor jöttem rá, hogy Tonks az, mikor odaértek. Igazán kitett magáért ma este. Egy mélyzöld ruhát viselt és a haja sem volt rágógumi színű. Eredeti szőkésbarna színében pompázott és lágy hullámokban omlott a hátára.

Könnyű neki! Végül is úgy változtatja a külsejét, ahogy jólesik. Na de nem ez az egyetlen ok, ami miatt irigykedtem rá. Kísérője az egyszerű, de elegáns, szürke dísztalárban is meg tudta dobogtatni a szívemet.

-          Akad még itt két szabad hely egy vén tanár és a jegyese számára? – kérdezte Tonks.

-          A jegyes jöhet! – vigyorgott rá Ron, mire jó erősen oldalba böktem.

Egyszerűen nem bírt a vérével, de azért csak vannak határok!

Tonks mellém ült és ezért nagyon utáltam. Nem mintha szándékosan tette volna, de így elválasztott Remustól. Kissé meglepő volt, hogy a mi asztalunkat választották, de körülnézve láttam, hogy nincs külön tanári asztal és a többi tanár is a diákok között üldögél. Kivéve Piton professzort. Ő erősen ragaszkodott Dumbledore és McGalagony társaságához. Talán arra gondolt, hogy inkább velük szenved, mint a diákjai mellett. Mert hogy szenvedett, az kétségtelen volt. Összepréselt ajkakkal ült mereven, mint aki karót nyelt és kifejezéstelen arccal hallgatta Dumbledore professzort. Tekintete néha az asztalunkra tévedt, de amikor észrevette, hogy figyelem, azonnal elkapta a fejét.

Végre Harry és Ginny is előkerültek. A terem lassan megtelt, Dumbledore pedig felállt, hogy beszédet mondjon. A szokásos néhány mondat után helyet foglalt és az asztalon megjelentek az étlapok. Arra gondoltam, jó lett volna egy kis ajándékot készíteni a manóknak ezért a sok pluszmunkáért.

Bár most nem volt zenekar, valahonnan mégis kellemes, halk zene áradt, mintegy aláfestésként az étkezéshez.

Remus Harry-vel beszélgetett a vacsora alatt, Tonks pedig hozzám fordult.

-          Remus mesélte, hogy egész jól elsajátítottad a legilimenciát.

-          Az túlzás, de néhányszor már sikerült –szerénykedtem.

-          Eldöntötted már, hol fogsz továbbtanulni?

-          Még nem igazán. Érdekelne a gyógyítás is, de még elég bizonytalan vagyok.

-          Szerintem jó auror lenne belőled – félrefordított fejjel nézett rám.

-          Már ez is megfordult a fejemben, csak nem akarom elkapkodni a döntést.

A vacsora végeztével felerősödött a zene és a táncparkett lassan megtelt andalgó párokkal. Harry és Remus is felkérték a lányokat, Ron pedig már korábban eltűnt a balfenéken, így egyedül maradtam az asztalnál.

Letörten bámultam táncolókat, s közben szórakozottan gyűrögettem az asztalterítő szélét. Az egyik hollóhátas évfolyamtársunk fel akart kérni, de azt mondtam neki, hogy nem táncolok. Persze, mire elment már meg is bántam. Még egy nem kívánt partner is jobb lett volna, mint egyedül ücsörögve nézni, hogy mások mennyire boldogok.

-          Ez a fiú szerintem sem érdemli meg, hogy veled táncoljon. Nem elég jólöltözött hozzád – szólított meg egy hang a hátam mögül.