Hiába volt sikeres a legilimencia Ron esetében, Remus-szal még mindig nem boldogultam. Jó okklumentor volt, de ez nem szegte kedvemet. Egyre elszántabban harcoltam, hogy ha csak egy pillanatra is, de beleláthassak a gondolataiba. Kíváncsi voltam, hogy mi rejtegetnivalója lehet.

A gyakorláshoz Harry segítségét kértem.

Már több órája próbálkoztam, mire végül megelégelte a dolgot és fáradtan rogyott a kandalló előtti fotelbe.

-          Figyelj Hermione, nem elég, hogy kimondod a varázsigét és erősen koncentrálsz! Tényleg akarnod kell, hogy beleláss a fejembe, különben nem fog menni!

-          Lehet, hogy jobb lenne egy idegennel gyakorolnom. Akkor nem zavarna, hogy esetleg olyasmit tudok meg róla.

-          Hát igen – vigyorgott rám -, úgy tűnik a Ronnal való incidens erősen visszavetette a hatékonyságodat.

-          Na jó! Tudod mit, még egy utolsó próba, és már befejezhetjük!

-          Nem bánom! – Harry megadóan felállt és elhelyezkedtünk egymással szemben.

Mélyen a szemébe néztem és csak arra összpontosítottam, hogy minden kis titkát látni akarom. És akkor végre sikerült! Mint egy film peregtek előttem a gondolatai, pont úgy, mint előzőleg Ron esetében, majd Harry hirtelen elzárta az elméjét és eltűntek a képek.

-          Harry, te komolyan a bubógumófa alatt randizol Ginnyvel?

-          Ne izélj már! Ebben a hidegben nem lehet órákig kint sétálgatni, az üvegházban viszont jó meleg van.

-          Értem. Mindenesetre érdekes ötlet – vigyorogtam a képébe. Ígérem, hogy senkinek nem mondom el.

-          Ne is, mert a végén minden kis párocska ott tülekedne! Egyébként gratulálok! Egész jól megy neked ez a legilimencia. Nekem pedig az okklumencia. Kettőnknek már majdnem egy egész a tudománya – kacsintott.

Legújabb sikeremmel felvértezve jelentem meg Remusnál, a karácsonyi szünet előtti utolsó óránkon.

-          Szia, Hermione! Foglalj helyet! – kedvesen üdvözölt, de nem túl szívélyesen. Gyakoroltál?

-          Igen, a barátaimon – majdnem elnevettem magam, mikor eszembe jutott miféle titkok tudója lettem.

-          Jól sejtem, hogy sikerült eredményt elérned? – mosolygott rám.

-          Honnan tudod? – néztem rá meglepődve. - Harry elmesélte?

-          Dehogy, elég volt az arcodat látni. Az ilyesmit nem mindig előnyös a barátokon kipróbálni.

-          Igen, most már én is tudom.

-          Akkor felkészültél? Rajta, próbáld meg! – tette hozzá, miután szótlanul bólintottam a kérdésére. Ha nem bánod én inkább ülve maradok.

Eléálltam és rászegeztem a pálcát. Tekintetét foglyul ejtve kimondtam a varázsigét.

-          Legilimens! – csak mosolygott.

-          Jól van, talán nem koncentráltam eléggé. Megpróbálom újra.

Még mindig csak mosolygott és meg sem moccant.

-          Legilimens! – suttogtam olyan áhítattal, mintha legalábbis egy templomba készülnék belépni.

Talán így is volt. Számomra az ő elméje egyenlő volt egy szentéllyel, de minden tiszteletem ellenére igenis be akartam hatolni oda.

-          Összpontosíts! – szólalt meg halkan. - Akard is, ne csak kívánd!

Én igazán akartam és kívántam is. Őt a gondolataival együtt.

-          Még egyszer! – szólt rám sürgetően.

Remus Lupin, látni akarom a gondolataidat, az emlékeidet! Minden kis titkodat a magamévá akarom tenni!

Mély lélegzetet vettem és újra felemeltem a pálcát. Talán már nem is hittem benne, hogy valaha is sikerülhet, és mégis, megindult a már ismerős vetítés.

Ismeretlen helyek és arcok kavarogtak a szemem előtt, majd egy gyönyörű, vörös hajú asszonyt láttam, aki maga volt a démoni végzet. Egy pillanatra Remus roxforti szobája is felvillant. Az a helyiség, ahol most is voltunk, de a szemem előtt lepergő képsoron egy hosszú, barna hajú, karcsú nőt ölelt szorosan. Ismerősnek tűnt, de az arcát nem láttam, mert éppen háttal állt. Majd váltott a kép és ugyanebben a szobában Remus és Tonks a kandalló előtti szőnyegen sakkoztak.

Hirtelen megtántorodtam, mintha valaki fejbe vágott volna és megszűnt az emlékkép-mozi.

-          Azt hiszem ennyi elég lesz! Jobb lenne, ha leülnél, bizonyára kimerültél.

-          Hát eléggé! Nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó mások fejében turkálni.

-          Ha megszokod, már nem lesz az.

-          Az a vörös hajú lány nagyon szép volt – bukott ki belőlem.

Nem tudom megint mi üthetett belém. Pedig jó előre elhatároztam, hogy bármit látok is egy szót sem ejtek róla. Annak a nőnek a képe viszont féltékenységet ébresztett bennem. Bár őszintén megvallva, valami sokkal rosszabbra számítottam. Tonksra ruha nélkül, meg ilyesmik.

-          Egyetértek. Teát? – terelte el a szót.

-          Nem, köszönöm! – ráztam meg a fejem.

A barnára már nem mertem rákérdezni. Egyértelműen nem akart beszélni az általam látott nőnemű egyedekről. Pedig az a nő gyanúsan úgy festett, mintha igen közeli kapcsolatban lennének. Pont erre a látványra volt szükségem. Remélem ez majd végleg kijózanít. Vajon Tonks tudja, hogy Remus életében egy másik nő is szerepet játszik?

-          Rendben, akkor a karácsonyi szünet után rátérhetünk az okklumenciára is – ez félreérthetetlenül elbocsátásnak hangzott, így elköszöntem tőle és magára hagytam.

Még sétáltam egyet a parkban, mielőtt visszatértem volna a klubhelyiségbe. Ki akartam szellőztetni a fejem, de egy keserű-savanyú érzéstől nem tudtam megszabadulni. Talán nevezhetnénk agresszív féltékenységnek.