Azt csak sokkal később fogta fel, hogy miről beszélgetett Piton és Remus akkor éjjel. Harry néha nagyon lassan kapcsol.

Akárhonnan is nézem, Tonks miatt párbajoztak és ez a tudat feszültté és kedvtelenné tett. Már második napja hiába próbálkoztam, képtelen voltam elalvás előtt kiüríteni az elmém. Reggel verejtékben fürödve ébredtem, miután egy teljes éjszakán át keringőztem Voldemorttal és piknikeztem Remus-szal. Voldemort meglepően jól táncolt és megbocsátotta, hogy olyan csúnyán összekarmoltam, de ettől még álmomban sem kívántam a közelségét. Remus viszont összeveszett velem a sült csirkén.

Fáradt voltam és nyúzott, képtelen voltam odafigyelni az órákon. Még sötétvarázslatok kivédésén is csak bambultam és most az egyszer még Remus hangja sem jutott el a tudatomig, csak amikor már egész közelről hallottam. Ott állt, mindkét kezével a padomra támaszkodva. Eddig plátói magaslatokban járt az iránta érzett szerelmem, de most lezuhant a pokol kénköves, buja bugyraiba. Csak arra tudtam gondolni, hogy az a két kéz finoman végigsimít a testemen.

Ő persze nem erre gondolt.

-          Hermione, nem érzed jól magad?

-          De… ööh… jól érzem magá… magam, Lupin professzor.

-          Akkor válaszolnál a kérdésemre? – vonta fel a szemöldökét, de a szája sarkában ott bújkált egy apró mosoly.

-          Milyen kérdésre? – néhány lány sugdolózni kezdett mögöttem, Harry pedig oldalba bökött.

-          Azt szeretném tudni, hogy mi a leghatékonyabb módszer egy trollal való küzdelemben!

Hatodik éve most először fordult elő, hogy Hermione Granger valamire nem tudta a választ.

-          Látom, hogy még mindig nem tudsz tökéletesen uralkodni az érzelmeiden – Remus mellettem ült a kanapén és az arcomat fürkészte.

-          Hermione, meg kell oldanunk valahogy ezt a problémát, mert addig okklumenciát sincs értelme tanítanom neked! – sóhajtott fel.

Halk zene szállt az egyik sarokban megbúvó ócska gramofonból.

Lesütött szemmel bámultam a szőnyeg mintáit, nem tudtam mit felelhetnék.

Égető kínszenvedés volt ilyen közel lenni hozzá és nem megérinteni. Térdeink összeértek, amitől az egész testem bizsergett.

Tekintetem a kandalló előtti vastag, puha szőnyegre tévedt és lelki szemeimmel láttam, ahogy összekulcsolódó, meztelen testünk a parázsló fahasábok izzó fényében fürdik.  Majd hirtelen magam helyett már Tonksot láttam a karjai között, amitől keserűség öntött el. Dühösen megráztam a fejem, hogy elűzzem a képet, de nem tudtam szabadulni tőle.

-          Mondd Hermione, figyelsz te rám? – hangja élesen csattant a bőrömön, mintha egy ostorral csaptak volna arcul.

Nem éreztem már mást csak haragot. Gyűlöltem, amiért kínoz. Gyűlöltem, amiért szeretnem kellett és ő ezt nem viszonozta. Gyűlöltem, amiért minderről még csak nem is tudott.

Nem bírtam tovább a közelében maradni, fojtogatott az illata, lebénított az érintése. Felpattantam és járkálni kezdtem.

-          Nem értem mire jó ez! Bárhogy is próbálkozom nem megyek semmire! Nem tudom uralni a gondolataimat sem az érzéseimet, egyszerűen képtelen vagyok rá!

Sokáig méregetett szótlanul majd felállt és odajött hozzám.

-          Muszáj, Hermione! Hidd el, hogy nem olyan nehéz, csak erősebben kell koncentrálnod!

-          Értsd meg, hogy nem megy! Miért kínzol? Hagyj békén! Mit számítanak neked az én érzéseim! – elborult elmével rontottam neki és iszonyatos hévvel püfölni kezdtem ahol csak értem.

Közben egy vékony kis hang folyamatosan kiabált a fejemben. Gyerünk, valld be neki! Valld be, hogy beleszerettél! Tedd meg!

A hang tudatom mélyén vergődött, mint egy rab madár, majd lassan elhalt.

Remus egy ideig mozdulatlanul tűrte a kirohanásomat, majd leszorította a kezeimet és szorosan átölelt. Fejemet fáradtan a vállára hajtottam és kimerülten szuszogtam. Hogy lehet, hogy ez a férfi soha, semmin nem lepődik meg?

Ringatott a zene ütemére, majd lassan táncolni kezdett velem.

-          Megnyugodtál? – suttogta a fülembe hosszú idő után.

Tétován bólintottam. Nem akartam, hogy elengedjen – hogy valaha is elengedjen -, de nem tette. Szorosan magához húzott és tovább táncoltunk a lassú ritmusra.

-          Azt hiszem ez volt az utolsó ilyen dührohamod. Mostantól könnyebb lesz – gyengéden beletúrt a hajamba.

Hittem neki. Bármit elhiszek annak, aki így tud ölelni.

Már tizenegy is elmúlt, mikor aludni küldött. Homlokon csókolt, majd kirakott az ajtaja elé.

Elalvás előtt most sem tudtam kiüríteni az elmém, de az álmaim merőben mások voltak, mint előző éjjel. Remus szobájában voltunk és táncoltunk, mint aznap délután. Azután ő a kandalló elé vezetett és leültünk arra a puha szőnyegre. Egymásnak dőlve bámultuk a lángokat, majd lágyan megcsókolt és lefektetett maga mellé.

Másnap reggel álmom minden egyes apró részletére emlékeztem és riadtan szorítottam kezemet égő arcomra.