-          Most mi van? Azt hittem, hogy egy tanárt láttál a folyosón, azért jöttünk be ide.

-          Dehogy! Különben is még csak fél kilenc van. Szóval még teljesen jogosan vagyunk kint. Nem azért jöttünk ide.

-          Akkor? – várakozóan néztem rá.

-          Beszélni akartam veled. Látom, hogy valami bajod van. Megváltoztál, nem úgy viselkedsz, mint korábban. Néha minden ok nélkül szomorú vagy, sőt ingerült és szétszórt is. Nekem ne mond – felemelte a hangját, hogy ne tudjak közbe vágni -, hogy ez Voldemort miatt van, mert sokkal korábban kezdődött. Szinte év eleje óta ilyen vagy. Emlékszel még, amikor megkérdeztelek, hogy miért foglalkoztat mostanában annyira Remus? – folytatta csendesebben.

Szótlanul bólintottam.

-          Én azt hiszem, tudom hogy miért vagy ilyen, bár igazából csak a mai este óta vagyok benne biztos, de nem én akarom kimondani. Ha úgy érzed, hogy nem vagyunk elég jó barátok ahhoz, hogy megbízz bennem, vagy nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy megoszd velem a lelkiéletedet, akkor felejtsd el, amit most mondtam és többet ne beszéljünk róla.

Hosszú ideig összeszorított szájjal bámultam Harryre, de végül kénytelen voltam megadni magam a saját érzéseimnek és lassan felszínre törtek a napok óta visszanyelt könnyeim.

Harry felállt az asztalról, odajött hozzám és átölelt. Én szorosan hozzábújtam és a vállára hajtottam a fejem. Még hosszú ideig nyeldestem a könnyeimet.

-          Szóval? – kérdezte Harry, miután valamelyest megnyugodtam. Szerelmes vagy igaz?

-          Igen – szipogtam.

-          Jól sejtem, hogy Remus a szerencsés?

-          Kérlek Harry, senkinek ne mond el. Nem akarom, hogy megtudja. Nem akarom, hogy… olyan ostoba libának nézzen, mint Parvati vagy Lavender! – teljesen kétségbe estem.

-          De ez nem amolyan Parvati és Lavender-féle gyerekes rajongás, igaz Hermione? – kérdezte lemondóan.

-          Nem.

-          És mit akarsz tenni?

-          Megvárom, amíg elmúlik – feleltem határozottan.

-          Aha. Remek terv. És addig?

-          Nem tudom mi lesz addig, de majd csak túl leszek rajta valahogy! – sóhajtottam.

-          Ne haragudj, hogy kíváncsiskodom, de mégis, mióta szereted?

-          Nem igazán tudom. Olyan lassan jött rám ez a szerelem, hogy szinte észre sem vettem – feleltem elmélázva.

-          Ha bármiben segíthetek, csak szólj! – Harry megcsóválta a fejét. Bár nem hiszem, hogy itt sokat tehetnék.

-          Nos, talán küldhetnél rám egy exmemoriamot – feleltem keserű gúnnyal.

-          Ne kísérts! – vigyorgott rám.

-          Oké, felejtsük el egy időre a témát. Jobb, ha visszamegyünk a klubhelyiségünkbe, még mielőtt tényleg túl késő lesz.

Megtörölgettem az arcom és kiléptünk a folyosóra, ahol egyenesen Malfoy gusztustalan képébe ütköztünk.

-          Ejnye-ejnye! Kis entyem-pentyem késő este a tanteremben? – legszívesebben letöröltem volna az undorító vigyort a képéről. - Reméljük megér ez ötven pontot a házatoknak!

A folyosón már közeledett McGalagony professzor és Remus is vele tartott.

-          Mr. Potter, Miss Granger, megtudhatnám, mi az ördögöt kerestek egy üres tanteremben késő este? – McGalagony elég dühösnek tűnt, de Remus sem volt vidám.

-          Meg akartam valamit beszélni Hermionéval a különóráinkkal kapcsolatban és ezt nem lehet a klubhelyiségben, mert bárki meghallhatja – Harry nagyon gyorsan kapcsolt és úgy hazudott, mintha könyvből olvasná. Nem ártana tanulnom tőle.

-          És mióta tartózkodtak kettesben, odabent? – fejével a terem felé bökött.

-          Csak néhány percet tölthettek odabent, Minerva. Nemrég engedtem el őket – szólt közbe Remus.

McGalagony professzor láthatólag megkönnyebbült, hogy nem kell pontokat levonnia tőlünk.

-          Rendben, menjenek vissza a hálókörletükbe, maga pedig jöjjön velem, Malfoy! – karon ragadta azt a kis görényt és elvonszolta a tanári felé.

Malfoy megint pofára esett! Örömömben legszívesebben táncra perdültem volna.

-          Harry, elvártam volna, hogy kicsit diszkrétebben kezeljétek a… nos a szerelmi életeteket! – komor tekintettel mért végig minket.

-          Mi? Remus, Hermione és én nem… mi nem járunk együtt! – Harry láthatólag fuldokolt a nevetéstől. Nem rémlik, hogy minimum kétnaponta áradoztam neked Ginnyről? Ja, és ma végre összeszedtem a híres griffendéles bátorságomat és bevallottam neki, amit kellett. Te komolyan azt hitted, hogy Hermione és én? – tette még hozzá kisvártatva.

Az ötleten már nekem is mosolyognom kellett. Igaz, hogy nagyon szeretem Harryt, ő a legjobb barátom, de tényleg csak a barátom. Soha nem gondoltam rá úgy.

-          Értem. Nem akarok indiszkrét lenni, de akkor mégis mit műveltetek kettesben egy sötét tanteremben, mert én ezt a különórás történetet be nem veszem?! – most engem vett célba kérdésével, szemeiből sütött a csalódottság.

-          Hm… Hermionét vigasztaltam. Beleszeretett valakibe és úgy fest elég reménytelen az ügy – Harry szeme huncutul villogott én pedig ijedtemben oldalba böktem.

Már csak az hiányzik, hogy rögtön az első adandó alkalommal kikotyogja a titkomat! Ez persze Remus figyelmét sem kerülte el, de nem szólt semmit csak kérdően felhúzta a szemöldökét, szemében viszont a csalódottságot valami megfoghatatlan, lázas csillogás váltotta fel és már mosolygott. Rám mosolygott!

Ettől a mosolytól olyan hevesen kezdett verni a szívem, hogy attól féltem kiugrik a helyéről, és önkéntelenül is visszamosolyogtam rá. A lábam remegni kezdett, a gyomromban lepkék rajzottak és csak remélni tudtam, hogy ezt más nem látja.

-          Mennem kell, nem akarom megvárakoztatni Nymphadorát. Jobb ha ti is indultok. Harry, akkor holnap ahogy megbeszéltük!

-          Oké Remus! Jó éjszakát! – felelte Harry.

-          Harry, minek kellett elmondanod? – kérdeztem visszafelé a klubhelyiségbe.

-          Nem mondtam el. Nyugi, úgysem tudhatja kiről van szó!

-          Remélem is, különben belehalok a szégyenbe!