Hisz te csak barát vagy

1.rész

Mint minden lány,én is megnézem a helyes pasikat az utcán, a színpadon és a kori pályán. De nem mindegyik iránt érzem azt, akiről a következő történet is szólni fog.

Sokszor hallunk olyanokat, hogy háromszor trüsszentettem és összetalálkoztam vele.. vagy véletlen nekem jött és kivert a kezemből valamit.. Ilyenek. Velem a második történt.

Épp a korcsolyapályán voltunk, edzésen, szokásosan csináltuk a feladatokat és figyeltük az épp ott korcsolyázó hokisokat. Épp belemerültem egy elég nehéz mozdulatba mikor elment mellettem és véletlen meglökött. Visszafordult, felsegített, majd így szólt:

-          Sajnálom, máskor jobban figyelek, a haladási irányt viszont vedd figyelembe.

-          Semmi gond, de edzésen vagyok, azért mentem arra, kedves… ?!?!?!

-          Leon, s elnézést kérek kedves… ?!?!

-          Sora. És megint csak semmi gond. Máskor figyelj jobban.

Edzés alatt még többször felé néztem és észrevette, hogy engem néz. Pár bájos pillantás és kész, meghalok.

Onnantól kezdve szinte minden nap láttam őt. Legközelebb mikor kimentem korcsolyázni, kiderült, hogy ott dolgozik. Vörösödött a fejem rendesen. Két bájos és édes puszi aztán eltűntem a pályán. Nagyon jó barátságba bonyolódtunk, sokat beszélgettünk, viccelődtünk. Egy nap, észrevette hogy nekem ő több, mint egy barát.

Egyre kevesebbet beszélt velem és egy barátnőre is szert tett. Akkor egy ideig keveset jártam a jégre, inkább a színpadon voltam és az új ugrásomat gyakoroltam, hisz Sora Naegino nem maradhat le. Szépen gyakorolok, egy csodálatos ugrás kellős közepe.. Elrugaszkodok, tripla fordulat, megfordulok, és fejjel lefele próbálom elkapni a trapézrudat. Nem sikerült, nagyon messze volt. Na újra.

Rugaszkodok, tripla, megfordul és elkapom… elkapom. – Szia Sora! – Valaki megzavart. Leesek.

-          Ezt nem hiszem el. – kiáltottam fel. – Ki vagy?

-          Leon. Talán zavarok?

-          Nem, bocsánat, csak leestem egy ugrás végén.

-          Oh, elnézést, ugye megnézhetem azt az ugrást?? – szinte könyörgött Leon.

-          Természetesen. – válaszoltam majd elkezdtem felmászni a trapézhoz.

Megcsináltam az ugrást, de a végén megint nem volt valami jó.

-          Igen, sejtem mi a probléma. Mikor megfordulsz, kinyújtod a lábad, ettől könnyebben esel lefele. Így a trapézt már bőven elhagyod, mikor odaérnél. Hajlítsd be ott a térded. Így. – mondta Leon, majd felmászott a trapézra.

Elrugaszkodik, tripla, megfordul és elkapja. Ez lehetetlen. Már hetek óta ezt gyakorlom.

-          Ezt hogy. Hisz te nem hokis vagy?? – kérdeztem elképedve.

-          Nem. Az csak hobbi. Én..

-          Te??? – kíváncsiskodtam.

-          Én vagyok Leon Oswald.

-          Micsoda?? A halálisten??

-          Igen.

Hát majdnem elájultam.

-          Én meg Sora Naegino.

-          Oh. Layla Hamilton volt partnere.

-          Igen.

És ezzel a mondattal el is tűnt a sűrű sötétségben. Egy ideig csak álltam, aztán késztetést éreztem az ugrás végrehajtásához.

Másnapszokásosan kimentem a jégcsarnokba. Persze Leon ott volt. Rám nézett, köszönt, majd elment mellettem. Felmentem a jégre, bemelegítettem, ugráltam és forogtam. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Fura sz…. szeretni a halálistent.

Még hónapokon át barátok voltunk, de valami megváltozott egy nap. Épp hazafele tartottam az edzésről, mikor egy nagy banda támadott rám, meg akartak verni. Lépteket hallottam, hátra néztem a legrosszabbtól tartva. De megmenekülést láttam. Leon jött mögöttem.

-          Hagyjátok a lányt. Velem van.

-          Mr. Leon… elnézést uram. Nem tudtuk.

-          Semmi gond fiúk. De álljanak le a vandálkodással.

-          Igen uram.

-          Bocsánat Sora. Remélem, nem rémültél meg.

-          De Leon. Nagyon. Honnan ismered ezeket a fickókat???

-          Ez lényegtelen. Gyere, hazakísérlek.

Kézen fogott és elindultunk hozzánk. Biztonságban éreztem magam. Tudtam, megvéd, bármi baj is van. Kimondhatatlan hálát és szeretetet éreztem iránta. Szeretetet, de mégse úgy mint ahogy gondoljátok. Inkább… amolyan testvérit.

Hazaértünk. Egy puszit nyomott arcomra, majd megvárta míg felérek a lépcsőn és eltűnt.

Másnap egy tábla csokival mentem a csarnokba. Megköszönni szerettem volna ezzel a tetteit.

Odaadtam neki, a csarnokban nem volt senki. Csak ő és én. Közelebb lépett hozzám, majd megcsókolt. Szemembe nézett értetlenül. Mégis választ várt. De nem szokványosat.