7. Szerelmi mifene meg a próbák

A lelki fröccs után Michael elmondta vagy ezerszer, hogy mennyire sajnálja, ami történt, én pedig a végén már szinte mérgesen hajtottam el. Elkezdtem a gyakorlást a hírnök szerepére. Sajnos már a történet elején elkerülök a központból, de ez a hírnökösdi is egy elég nagy szerep a történetben. Ráadásul így közelebb tudnék kerülni Leonhoz, és a saját érzéseim tisztázásához is. Mert jó lenne tudni, hogy Leon micsoda nekem. Sőt, ha szabad ilyet mondjak, akkor rohadtul jó lenne tudni. Nem vagyok belé szerelmes, mert ez nem olyan, mint amit Michael iránt éreztem. Ez talán… talán egy bátyámat szerethetném így, ha lenne. Talán. Olyan, aki segít, és ott van, ha kell, de mégis több mint egy barát. De Leon több mint egy barát? ÁÁÁÁÁ! Összezavarom saját magamat! Na mindegy… a nap tehát azzal telt, hogy nem csináltam mást, mint a hírnökjelöltekkel begyakoroltam a mutatványt. Kötélen és trapézon lesz. De a fő része kötélen. Már alig várom!

Reggel ismét hajnali kakukként keltem. Fantom a hasamon feküdve horkolt, így gyorsan lelöktem magamról és zuhany alá pattantam. A zuhany alatt pedig elfogott az a mérhetetlen hiányérzet. Nem bámulhatom meg Michael meztelen testét, amint a leg lehetetlenebb pózokban hajlik és hentereg. Nem a szívének dobogására aludtam el, nem érzem az illatát magam körül. Ez elszomorított, de aztán hamar összeszedtem magamat, és pillanatok alatt felöltöztem, és már söpörtem is edzeni. Már hiányzik ez a mozgás, a csendes edzőterem a hajnali órákban. Szinte viháncolva, sütkérezve a gyönyörben gyalogoltam lassan végig a folyosón és kiélveztem minden egyes lépését a magánynak. Mindenhová bekukkantottam és mély boldogságérzet töltött el. Minden üres volt, félhomályos, csendes. Pont, ahogy szeretem! Bekukkantottam a táncterembe is, ahol annak idején a Jégvirágra próbáltunk. Már éppen kilibbentem volna, mikor észrevettem a padló közepén egy fekete foltot. Visszapenderültem és rábámultam a kivonalazódó alakra. Leon feküdt a földön. Olyan volt, mintha nem is lélegezne. Nem mozdult, még csak nem is pisloghatott. Talán itt alszik? Lekaptam a cipőmet és csendben, a legminimálisabb – azaz semmilyen – zajt csapva odaosontam hozzá. Vagyis tőle egy féllépésnyire. Ekkor megláttam, hogy csukva van a szeme. Hirtelen elfogott a vágy, hogy lehajoljak hozzá és rátegyem a homlokomat az övére. Ahogy itt fekszik teljesen nyugodtan… nem mozdul… semmit sem tesz, csak belülről fakadóan gyönyörű látványt nyújt. Megszemléltem a mellkasát. Épphogy mozgott, de csak alig észrevehetően. Óvatosan leguggoltam és elkezdtem bámulni. Ez a fickó itt mennyi galibát okozott és még mindig okoz! Már az első találkozás óta a galiba csomópontja! Vagy inkább Én? Vegülis attól függ, honnan nézzük a dolgot. Legvégső esetben mindenképpen hárman voltunk abban a dologban, aminek a következményei most uralkodnak fölöttünk. Tekintetem lassan a szemére irányult. A pillái mozdulatlanok voltak. Milyen döbbent arcot vágott, amikor megcsókoltam! Először teljes szívből, majd keserűen elmosolyodtam. Fránya csók. Azóta szeretem a csókjait! Egyszerűen jók. Finomak. Letettem tenyereimet a vállaihoz, de nem túl közel, majd előredőltem és teljesen fölé hajoltam. Miért vagy most olyan ártalmatlan? Miért kell ilyennek lenned, amikor nem tud róla senki? Legyél ilyen Valakinek! Legyél ilyen Nekem! Vagy Sorának. Vagy bárkinek, csak láthassam, mert nekem nagyon tetszik… szép. Olyan közel hajoltam, hogy éppencsak érezzük egymás jelenlétét. Hogy az auránk simogassa egymást. Meg akarom érinteni, de nem merem, mert akkor a varázs elfoszlana… lehet, hogy örökre. Hirtelen megrebbent a szempillája, majd kinyílt a szeme. Szembe találtam magamat egy homályos, mégis egy cseppet meglepett tekintettel. A szívem a normális kalapálásból zakatoló vonattá változott, a vér az arcomba tolult, de nem mozdultam, ahogy Leonban lassan tudatosult, hogy fölébredt és nem álmodik. Kínosan elvigyorodtam, ahogy még tágabbra nyitotta a szemét.

- Jó reggelt Oswald. – mondtam semlegesnek szánt hangon, bár kicsit elcsuklottam közben. Nem vészesen, de érezhetően. A pasas elkapta két oldalról az arcomat és lerántott magához. Ő sem gondolhatta komolyan, mivel ez a „csók” legfeljebb egy összeérintett szájmozgással definiálható. Attól persze még jobban zavarba jöttem, de azért még mindig nem tágítottam. Elengedett és ismét olyan magasságba emeltem a fejemet, mint eddig volt.

- Te vagy az, de mégsem. – mondta meglepetten. Erre gúnyosan felnevettem. Na most igazán a szavak embere!

- Csókolózni így kell. – mondtam és lehajoltam hozzá, majd mikor összeért a szánk, becsuktam a szememet. Hülye vagyok, azt hiszem, de tudom, hogy valami van köztünk Leonnal. És ez a dolog a csókon alapszik. Óvatosan mozogtam, majd lassan átadtam neki a vezetést. Nem volt erőszakos, de minden alkalommal ő szerette intézni a dolgokat. Nem vártam meg, míg elfogy az összes levegőm, így egy pillanat alatt szívtam egy mélyet alig eltávolodva tőle és ráerőltettem a folytatást. Éreztem, hogy a tenyerei ismét az arcomra támaszkodnak, és úgy forgatja óvatosan a fejemet. Ismét éreztem a jól megszokott, annyira hiányolt melegséget. Majd hamarosan végleg levegőhiány támadt és lihegve váltunk el.

- Egy megtört lánynak tudomásom szerint nem így kéne viselkednie. A megtört lányok vagy szipogva sírdogálnak, és úgy hívják magukhoz a következő áldozatot, vagy gyors váltást színlelnek. Te egyiket sem műveled. Mit akarsz elérni? – mondta bármilyen hangszín mellőzésével. Csak egy sima, hangsúly nélküli kérdés, ami igenis sokat számít neki is és nekem is.

- Az egész dolog miattad van, ha az én szemszögemből vizsgáljuk. Te vagy a középpontja a dolognak. Csak azt nem tudom, nekem pontosan mi vagy, mert bizonyosan nem a barátom, vagy a szerelmem. És még csak báty sem lehetsz, hiszen az ember nem a bátyjával szokott csókolózni. Ki vagyok én neked? Ki vagy te nekem? – válaszoltam, majd fölültem és kiegyenesítettem a hátamat. Erre ő is felemelkedett és felém fordult. Tekintete furán, kissé értetlenül csillogott.

- Én honnan tudhatnám? – mondta nemes egyszerűséggel, majd fölállt, és szemlátomást indulni készült. Még mindig kerül pedig az előbb… hülye pasas!

- Leon! – szóltam utána én is fölpattanva. Megállt az ajtóban, de nem fordult vissza felém. Mélyet lélegeztem és kisóhajtottam a levegőt.

- Tudd meg nekem, oké? – mosolyodtam el, mire visszanézett rám, és ő is elmosolyodott, majd otthagyott. Néhány pillanatig csak álltam, majd nyújtózkodtam egyet és szembefordultam a tükörrel.

- Nézz magadra te lány. Összeszedted magadat, majdnem olyan vagy, mint a régi Leo Matts. Majdnem olyan vagy, mint Howard Ford. Majdnem olyan ügyes vagy már, mint az apád. – dicsértem meg magamat, majd indultam is a dolgomra, hogy elkezdjem gyakorolni a hírnököknek való trapézos részt.

- Nézd csak Leo! Szerinted milyen vagyok? – kérdezte Sora izgatottan és körbefordult előttem. Elcipelt a ruhapróbájára csak azért, hogy jobban érezzem magamat. Mert ahányszor megláttam, amint a szerelmes részét próbálja Michaellal, rögtön elfogott a fájó érzés, hogy én nem tudtam megszerezni a szerepet. És ezt többnyire cincogva, nyervogva közöltem is vele. De most éppen itt illegette magát előttem a csupa-csini tündérruhájában, amitől nekem sírhatnékom támadt. Ugyan majdnem csak annyi volt a szoknyarésze, mint a jégvirágnál a táncrész kosztümjének, de ez pontosan illett is hozzá. A felső rész azonban teljesen testhez tapadó volt, kivéve a karon, ahol hatalmas harangujjakban végződött a csillámló glitterporral megszórt, halványzöld és gyenge babakék színváltós meseszép ruha. A hátulját pedig – két, szintén hasonszínű szalagból kötött - masni díszítette. Lábbelije színben és fazonban hasonló volt, tehát színváltós, masnival díszített. Te Szentatya!

- Add nekem! – nyögtem csillogó szemekkel, majd egy animéből látott mozdulattal nyúltam a ruha felé. Az angyalka persze rögtön vette a lapot, és megtanított rá, hogyan is kell ezt rendesen eljátszani. Nemhiába japán a lány! Utána pedig csak gyönyörködtem a ruhában.

- Én is sajnálom a dolgot Leo. Biztosan szép lettél volna benne. Sőt, egyenesen gyönyörű. – mondta vigasztalónak szánt hangon, miközben szólt az egyik öltöztetőnek, hogy segítsék le róla a cuccot, hiszen nem szabad még csak meggyűrnie sem a ruhát, mert akkor órákig tartana rendbe hozni. Legyintettem nagyvonalúan, bár nem így éreztem a dolgot.

- Te is nagyon szép vagy benne és biztos vagyok benne, hogy a színpadon egyenesen csodálatos lennél. Azt tudod, hogy mikor lesz a fotózás? – kérdeztem még rá, hiszen a jégvirágban enyhén elcsúsztak a határidők, és kicsit kisebb volt a bevétel, mint amire Kalos számított. Sora kibújtatta fejét a felsőből, majd karját is húzni kezdte, mellette pedig felém fordította fejét.

- Igen. Kalos azt mondta, hogyha készen van a követ és a pusztítónak a ruhája is, szerepe is, akkor lesz majd a fotózás. Utána pedig a sajtótájékoztató. Meg a többi hacacáré. – mondta agyonterhelt hangon, mire én megértően bólintottam és a továbbiakban csak csendben haladtam mellette vissza. Addig a többi követjelölt táncos persze gyakorolt, és szúrós szemmel meredtek rám, amikor visszatértem én is gyakorolni. Hát igen, van az úgy.

Telnek az órák, és én nem csinálok mást, csak kedvem szerint gyakorlok. Már csak ez az egy napom van rá, hogy tökéletessé tegyem a „Találkozás” jelenetet. Azt a jelenetet, amikor az ember fogadja a tündérkövetet, és miután durván félbetöri minden kísérletét arra, hogy békét próbáljon teremteni, végül fogságba ejti, és nem hagyja szabadulni egészen a végéig. Igen. Ezt akarom én eljátszani. Én akarok lenni a követ, mert ez is egy nagyon fontos szerep. Mély levegőt vettem és átnéztem a túloldalra, ahol az egyik koreográfus várt a kezdésre. Erősen fogta a trapézt és már csak a lendületét kellett aktivizálnia. Bólintottam és erre elindult. Mikor elérte a második lengési csúcsot, én is elrugaszkodtam. Pillanatok alatt beakasztottam a lábamat és fölültem a rúdra, mint egy hintára. Így hintáztam pontosan hármat, majd hátrabillentem és ismét lógtam a rúdról. Nagy lendületet vettem és elrugaszkodtam. Szép szaltót kiviteleztem és elkaptam a gráfus kezét. Igen, még szép, ez szokott is menni, mert egyszerű. Lengtünk kettőt, majd hirtelennek tetsző mozdulattal elengedett és én egy esetlen pörgést hajtottam végre, majd fél kézzel kaptam el a trapézt. Lengtem egyet így, majd elkaptam a másik kezemmel is. A gráfusnak háttal lengtem egy keveset, majd egy angyalok táncához hasonló, nem függőleges, hanem íves ugrást hajtottam végre. Ismét elkapta a kezemet, majd lengtünk egyet és hirtelen leejtett az alattunk lévő kötélre. Én teli talppal érkeztem, majd fölugrottam ismételten a levegőbe. Ahogy ellengett a fejem fölött a partner, meglendítette a kezét. Majd az éles próbán egy kard lesz nála – persze életlen, könnyű, mű – és azzal csap felém. Tudtam mi a dolgom, szaltót vetettem, majd leérkeztem a kötélre és egy tigrisbukfenc féle ugrással megálltam a kötélen. Most jön egy kis színészi játék is. A másik oldalon kötelet ért a gráfus is, karddal a kezében. Én lágy mozgással fordultam felé, nagy gesztusokat téve a karommal. Ijedtséget kell tetetnem, és az arcom is jobb, ha hasonlót fejez ki. Felém kezdett el masírozni, mire én fölugrottam és átszaltóztam a feje fölött. Hátulról elkaptam a két csuklóját, de erre elrántotta a kezét, és pedig kibillentem az egyensúlyomból. Lepottyanni készültem a kötélről, de aztán az utolsó pillanatban mégis elkaptam. Még jó, csak így tovább Leo cica! Hirtelen meglendítette a karját, mintha lecsapna valamivel. A neki közelebb eső kezemmel elengedtem a kötelet és átkapaszkodtam, majd lendültem egyet és ismét rajta voltam, bár csak fenékkel. A következő karlendítésnél széttárt és nyújtott lábakkal bukfenceztem egyet hátra, majd még egy felet és teljesen ráfeküdtem a kötélre, majd fölpattantam. Erre a gráfus megtorpant, így nekem sem kellett tovább menekülni. Igen, itt a drámai szünet. Lágy karmozgással próbáltam hívogatni, mire ő tett egy lassú lépést, majd hirtelen megindult felém. Én még pont időben ugrottam föl és kaptam el a leengedett trapézt. És itt a vége, amíg nincsenek meg a szalagok, és nem próbáljuk a színpadon, ugyanis most jönne az a rész, amikor vagy harminc szalag csavarodik körém és felhúznak egészen a fényszóró kezelő hídig. Kicsit lihegve tartottam magamat, majd vettem egy kis lendületet és fölhúzódzkodtam. Büszke vagyok magamra, szép volt ez. Nem csodálatos, de Leonnal az lesz, hogyha megkapom a szerepet. Biztos vagyok benne, hogy Leoné lesz a szerep. Legyőzhetetlen, csak ezúttal nem használta ki. Miattam, ez is biztos. Tovább már nem gondolkodtam a dolgon, mert egyrészt a gráfus is lekívánt, másrészt pedig nem akarom magamat hitegetni azzal, hogy Leon szeret. Mégha szeret is, nem annyira, hogy túlzottan törje magát azért, hogy én jól érezzem magamat ettől a dologtól.

- Matts kisasszony, nagyon jó volt, csak egy kicsit több beleélést kéne tanúsítania. – mondta a gráfus, én pedig csak bólogattam a vak világba. Mellettem három irigy tekintet szaggatott darabokra. Angyalka, veled sokkal élvezetesebb versengeni, mert te kedvelsz és így viszont. Mélyet sóhajtottam és kértem egy kis szünetet, majd utána se szó, se beszéd leléptem egyet a partra.

Még arra sem pazaroltam az időt, hogy átöltözzek. Csak magamra dobtam a kabátomat és azon rövidgatyában, átizzadt topban és lecsúszott térdzoknis, balettcipős lábbal mentem le a partra sétálni. Michael elfoglalt, és amikor éppen nem, akkor őt kínosan érinti a beszélgetés, engem pedig egy csöppnyi félelemmel tölt el. Leon szintén elfoglalt, de mégha össze is tudnánk futni, rögtön elhúzza a csíkot. A reggeli akció óta pedig főleg ezt műveli.

- Mindig az a két, hülye, pasi! – morogtam hangosan, tagoltan kihangsúlyozva a három utolsó szót. Mindig csak rájuk gondolok! Leo cica, ejnye, térj észnek és zökkenj magadba! Ragadd kezedbe az irányítást, és végre tegyél azért, hogy rendbe jöjjön a hülye fejed!

- Igen! – kiáltottam még hozzá eltökélten és megtorpantam, majd belenéztem a kissé hullámzó, de azért csöndes vízbe. Az a délután… az a tekintet… azok a puha vonások… kár. Leonba akkor gond nélkül beleszerettem volna, hogyha a mostani viszonyom lett volna Michaellel. Megcsókoltam volna, beledöntöttem volna a vízbe és rávettem volna, hogy szeretkezzünk ott. Ábrándos képet vágva elpirultam és elvigyorodtam. Hülye vagyok, messzemenőkig hülye. Ilyenekről ábrándozni?! Pedig eddig azt mondtam, hogy nem szerelmes vagyok Leonba. A szerelemhez tartozik a szex is. Legalábbis én azért feküdtem le Michaellel, mert szerelmes voltam belé. Ezt már nem biztos, hogy meg tudnám tenni. Szeretem és hiányzik, de nem lennék képes vele újra csókolózni. Olyankor mindig a kezébe adtam magamat, de azok után, félek, hogyha ismét a kezébe adnám magam, akkor összeroppantana.

- Mióta vagyok ilyen költői?! – kuncogtam föl, miközben tovább indultam a parton. És ilyen ironikus, tettem hozzá. Képes vagyok kuncogni, amikor ilyen fontos dolgokról van szó az életemben.

- Leo cica, te hülye vagy! – mondtam beletörődötten, majd kiugrottam a gatyámból ijedtemben, amikor egy nem várt hang szólalt meg mögöttem.

- Ezzel kétségtelenül nem lehet vitázni.

- Leon? – pördültem meg és szembe találtam magamat az ismét álcát viselő pasassal. Ezúttal is be volt fonva a haja, szemüveg és sapka helyett egy kendőt kötött magára. Hosszabb, combközépig érő kabátot és szaggatott farmert viselt. Tekintete mellettem cikázott el, mégha nagyon próbálta is azt mímelni, hogy rám néz.

- Meg fogsz fázni. – mondta semleges hangon, és most már komolyan félrehajtotta egy kicsit a fejét. Tudod te, hogy tudom, mit művelsz! Akkor miért nem korrigálod normálisan, te barom!

- Te mindig az egészségőröm akarsz lenni? Legyél inkább háremőr, szemét alak! – nyújtottam ki rá a nyelvemet, mire kicsit pipán fölhúzta a szemöldökét. Én elfordultam tőle és vártam. Nem biztos, hogy össze fog jönni. Képes volt arra is… amikor a kulcsot… akkor is képes volt megállni. Most csak egyszerűen itt hagyhat. Sőt, az érthetőbb is lenne. Vagy megpróbálja megvárni, hogy mikor fordulok hátra. De nem fogok. Nem nézek hátra. Nem fogok… nem érdemli meg!

- Te tényleg hülye vagy… Leo cica. – mondta kicsit már közelebbről hallatva a hangját, szinte kéjesen megforgatva az utolsó két szót. Éreztem rajta, hogy vigyorog. Felment bennem a pumpa.

- Ne merj így szólítani! Így csak az apám és én szólíthatom magamat! – csattantam föl, majd félpillanatnyi hatásszünet után hókon nyomtam magamat. – Miért fordultam meg?!

- Szabad tudnom, miért vagy rám dühös? – kérdezte nevető hangon, miközben a homlokomat masszíroztam. Ránéztem. Három lépéssel közelebb van. Még mindig vigyorog, méghozzá a gonosz vigyorával. Megölöm.

- Nem. Nem szabad, ha már ilyen hülye vagy Oswald! – mondtam lekezelően és ismét Oswaldnak hívtam. Másodjára, mióta ismerem. Furcsa kimondani, miután egészen idáig Leonnak szólítottam. Erre másik szemöldökét is felhúzta és lépett felém egyet.

- Miért hívsz így? – kérdezte, én pedig legyintettem és elfordultam tőle. Mi az, talán nem tetszik a saját viselkedésed? Pedig ugyan ezt művelted velem Leon, csupán a hangod is érzéketlen volt hozzá, nem csak a viselkedésed! Egy pillanatra megijedtem, amikor a fejemre tette a kezét, majd nyugodtan tűrtem, hogy fölfordítsa a fejemet. Ő is fölém hajolt és így bámultunk egymás szemébe.

- Miért akarod tudni? Miért leszel több tőle? Miért hiszed, hogy több leszel tőle? – kérdezte komolyan. Na, mégis tudod, hogy miről van szó? Kiszabadítottam a fejemet és szembe fordultam vele. Pofonvágtam és otthagytam. Egyszerűen elsétáltam mellette. De ez nekem az utolsó csepp, én nem utánzom többet. Nem tudom. Képtelen vagyok megállni, hogy hozzászóljak. Ha elkapja a karomat, ha megállít a hangjával, vagy bármi, akkor én elsírom neki az összes bajomat! Csak történjen valami! Némán, szorongva sétáltam, miközben nem történt semmi. Nem néztem vissza, pedig akartam. Nem nézhetek vissza. Nem tehetem… nem lehet! Megálltam és visszafordultam. Ott állt és bámult engem. Komoly volt. Egyenesen a szemembe nézett, ezt még így, távolabbról is éreztem. A súly, ami rám nehezedett, nem volt valami baromi észrevétlen. Nem történik semmi. Állunk. Semmi. Megőrülök. Durcás képet vágva visszatrappoltam hozzá. Megálltam előtte és még mindig próbáltam tetetni a durcát, mégha a tekintetének a súlya tonnákat is rakott rám.

- Ostobán viselkedsz. – szólalt meg egy idő után, most már nem komolyan nézve, hanem csak komoran. Fölnéztem az égre, majd vissza le, rá. Hirtelen szél kerekedett és elkezdte fújni a hajamat. A frufrum tótágast állt. Zavart, de megpróbáltam ránk koncentrálni. Ránk…

- Mióta itt vagyok egy csomó olyan ostobaságot műveltem, amit amúgy soha nem tettem volna. Michael mióta itt van, szintén egy csomó olyan dolgot tett, amit amúgy soha nem tett volna. Mióta itt vagyunk, te nevettél velem. Lelket vertél belém, amikor elhagytam magamat, velem voltál, de amikor úgy éreztem, a legnagyobb szükségem van rád, csak lehajtottad a fejedet és azt mondtad: „Ne kérj arra, hogy kurvává tegyelek, mert te sokkal jobb vagy ennél.” És otthagytál. Csak kérted a te hülye bocsánataidat, nem néztél rám, és amikor rám néztél, csak sajnáltál. De most nem vagy hajlandó velem lenni, kerülsz engem, pedig már nem sajnálsz, és rám tudnál nézni úgy, ahogy régen is. Éreztem. Az a csók… nekem sokat jelent. Ahogy az eddigiek is. Mi vagyok neked Oswald? Mi vagyok én? Leon Oswald, mit jelentek én neked? – kérdeztem komolyan, és most én adtam neki tonnákat. Olyan mély és fájdalmas érzések kerítettek hatalmukba, hogy menten meghalok tőlük. Csak most, hogy kimondtam ezeket a szavakat, értettem meg, hogy mit is érzek valójában. Több mint barátság, több mint testvériség, de nem olyan szerelem, mint Michaellal. Ez egy teljesen másfajta szerelem. Egy olyan mély dolog, ami akkor jelent meg, amikor elindultam felé, az első napon, hogy táncoljunk arra a zenére, hogy féltékennyé tegyem Michaelt. Néhány pillanatig még néztünk egymás szemébe, majd elfordította a tekintetét. Miért? Könnyek kezdtek csorogni az arcomon. Pedig megígértem, hogy nem fog senki sem sírni látni! De nem tágítottam. A számat sírás akarta elgörbíteni, és a könnyektől már csak homályos pacákat láttam, de ott álltam és vártam, hogy megszólaljon. Nem szaladtam el, nem csuklottam össze, pedig mind a kettőt szívesen műveltem volna. Ilyen sorrendben. Csak álltam és vártam. Teltek a percek, és a lábaim egyre gyengébbek lettek. Éreztem, hogy a térdeim összekocognak. Hüppögni kezdtem és kinyújtottam a kezemet.

- Kérlek… Leon… mondd el… - suttogtam rekedten. Nem láttam az arcát, csak az egyre hangosabb és szaporább szuszogását hallottam, és annyit láttam, hogy elfordítja tőlem teljesen a fejét. Összerogytam, de aztán felsikítottam és újból föltápászkodtam. Minden csontomban remegtem. Azt a keserű ürességet betöltötte a dühödt gyűlölet. Utálom őt, amiért nem szeret! Gyűlölöm, amiért képtelen rá!

- Dögölj meg hallod? Sírok miattad, SÍROK! Megfogadtam, érted?! Nem akartam sírni, fel tudod fogni?! Leon, válaszolj! – ordítottam rá, de nem szólalt meg. Kitöröltem a szememből a könnyeket. Megláttam a sajnálkozó arcát. Dühödten sikítottam egyet és pofonhoz emeltem a kezemet. Még mielőtt elértem volna az arcát megtorpantam és elkaptam az állkapcsát. A körmeimmel egészen belevájtam az arcába, mire felszisszent és elkapta a csuklómat. Nocsak, szóval reagálsz is valamire?! Kivörösödött arccal, kajánul elvigyorodtam és még mélyebben belevájtam a körmeimet a bőrébe, hogy a csontig érjek. Kiáltva tépte le magáról a mancsomat.

- Nyugodj meg, te vadállat. – mondta a szemembe nézve. Majd el is kerekedett a sajátja. Mi az? Nem látsz mást csak üres gyűlöletet? Nem látsz mást, csak beteges örömöt? Mit látsz Leon? Milyen érzés ilyennek látni? Milyen lesz az, amikor kikaparom a szemedet?!

- Kivájom a szemedet, te utolsó szemét, aljadék! – mondtam neki édesen, mintha csak becézgetném, mire megpofozott. Azt hiszed ennyi elég lesz nekem?!

- Azt hiszed? Azt!? – kérdeztem és éreztem, hogy közel vagyok a megbolonduláshoz. A szememet ismét elhomályosították a könnyek, amiket gyorsan a kabátomba töröltem, majd másik mancsommal letéptem a fejéről a kendőt, és a hajába téptem. Erre elkapta a másik csuklómat is, és nagy szenvedések árán, kiszedte magából. Én meg ott álltam, szabad kezem nincs több. Odahajoltam elég közel hozzá, hogy lássam, véresre karmoltam az arcát.

- Lekezeljem az arcodat te senkiházi szemét? – kérdeztem kéjesen és megnyaltam az arcát. Éreztem az alvadó vért a nyelvemen. Csak bámult rám nagyra nyílt szemekkel.

- Megbolondultál? – kérdezte, mire én ismét megnyaltam az egyik sebet, aztán fogaim közé kaptam az ajkát és így húztam közelebb. Először mind a ketten nyitott szemmel, majd végül becsukott szemmel csókolózni kezdtünk. Újból úrrá lett rajtam a keserű üresség, de pillanatok alatt elnyomtam. Nem érdekel. Gyűlölöm és szeretem. Ez a világ rendje. Hagyta, hogy én irányítsak, és én meg is tettem. Néha kicsit eltávolodtam, éppen csak annyira, hogy az orommal tudjam cirógatni az arcát, hogy levegőt kapjak, hogy csak az illatára figyeljek. Sajnos mindig csalódtam, mert – az amúgy szintén kellemes illatú – arcszeszét éreztem csak. Nem tudom, hogy mikor engedett el, vagy ilyesmi, de arra lettem figyelmes, hogy egyre szorítom a nyakát, és szinte úgy szorítom magamhoz a fejét is, mintha magamba akarnám olvasztani. Vagy ő szorította magához az én fejemet? Nem érdekelt. Éreztem, hogy egyre hullnak a könnyeim, és ezek mindig a pasi arcára tapadtak, amiket minden egyes levegővételnyi szünetnél ledörzsöltem az orrommal, arcommal, vagy egyszerűen lenyaltam, lecsókoltam. Nem tudtam betelni, nem akartam, hogy ez abbamaradjon. Sőt, tovább, még tovább akartam menni, mindent elsöpörni. A hülye korlátokat, a saját és az ő érzéseit… mindent megszüntetni, csak a pillanatnak élni, csak abban lenni, csak érte lenni. Hátrabicsaklott a fejem, olyan erőszakossá vált ő is, de a fájdalom sem érdekelt. Az sem, hogy alig kapok levegőt, az sem, hogy valószínűleg ő is alig kap levegőt a szorításom miatt. Nem érdekel a fájdalom, a könnyek, a szerelem, amit Michael iránt tápláltam, az utálat, amit iránta tápláltam. Csak az elemi érzés maradt, hogy meg akarom kapni, és arra vágyom, hogy ő is így érezzen, ő is így akarjon, ő is ennyire dögöljön bele az érzésbe. A keze a hátamra siklott, míg a másik a fenekemre és alá nyúlva az ölébe emelt, így kibicsaklott fejem ezúttal már magasabbra került. Most az ő nyaka fordult. A dereka köré kulcsoltam a lábaimat, miközben arra gondoltam, hogy bárcsak meztelenek lennénk. Bárcsak itt és most, anélkül, hogy gondolnánk a jövőre. Elengedte a fenekemet és telhetetlenül, szinte marcangolva a hátamat masszírozta és képtelen volt megállapodni egy pillanatra sem egy ponton. Ahogy én sem tudtam fél pillanatnál tovább ugyan úgy csókolni. Forgattam a fejét, forogtam én is, nyaltam, csókoltam mindenütt. Kicsit lejjebb csúsztam az ölében, és hirtelen, villámként hasított belém a valóság. Lihegve, fuldokolva hagytam abba és fölcsapódott a szemem. Az övé is. Ő is lihegett. Csak bámultuk egymást. Miután kicsit lelassult a légzésem és abbamaradt a könnyhullásom elkezdtem óvatosan, aprókat, puhákat csókolni a szájára. Közben erősen csimpaszkodtam belé, nehogy leessek. Arcom vörös volt. Leon felizgult. Méghozzá nem is kicsit! Hirtelen elkapta a számat és egy hosszabb, sokkalta nyugodtabb csókot váltottunk, majd rekedten megszólalt.

- Köszönöm.

- Nem bocsátanám meg magamnak, ha az utca népe előbb látná, mint én. – mondtam erőst vörösen és elfordítottam a fejemet. Néhány pillanatig így voltunk, aztán a vállára hajtottam a fejemet, behunytam a szememet és csak öleltem a nyakát, mint egy kisgyerek az apjáét. Legalábbis én egész életemben azt láttam, hogy az apukák és a lányaik így csinálják. Leon csak ölelt, és így álltunk a parton, tökéletesen nem törődve azzal a tömeggel, ami közben a fönti sétányon összetolult. Tudtam, hogy ott vannak, mégsem érdekelt. Mégsem tudott érdekelni. Semmi más nem tudott érdekelni a Leon-ágy összefüggésen kívül.