Az éjszaka sötétje hatalmas teherként nehezedett a Malfoy-kúriára. Most egyetlen egy csillag sem ragyogott az égbolton. Az erdő felöl jövő orkán erejű szél is, mintha a veszély üzenetét hozta volna. Baljóslatúan sodort el mindent, ami az útjába került. Néhol fákat rántott ki gyökerestül a helyükből. Az eső először csak szemerkélni kezdett, majd egyre nagyon cseppekben kopogtatott a hatalmas kastély ablakain.

A kúria falain belül sem volt jobb a hangulat. A Malfoy család tagjai riasztóan nagy csendben fogyasztották a vacsorájukat. Draconak akaratlanul is, de folyton elkalandoztak a gondolatai. Már két hete annak, hogy Grangernél járt. Azóta minden második nap lement hozzá. A boszorkány persze nem mutatott semmilyen jelet arra, hogy vágyna a társaságára, sőt az első két alkalomkor hozzá sem szólt. Azonban miután látta, hogy a fiú semmi rosszat nem akar tőle, arra is hajlandó volt, hogy néhány szót váltson vele. Draco nem tudta megmagyarázni miért vágyott a fiatal nő társaságára. Talán, mert ő volt az egyetlen értelmes ember, akit évek óta látott, és akivel úgy-ahogy, de tudott társalogni, és nem kellett folyton gyilkosságokról, csatáról beszélnie. Gondolkodásából az apja hangja ébresztette fel.

- Tudod fiam, igencsak különös dolgokat tapasztalok mostanában.
- Mint például? – kérdezte az ifjú Malfoy.

Egyáltalán nem érdekelték Lucius problémái.

- Azzal a lánnyal kapcsolatban.

Draco megpróbált nyugodtnak maradni, de félő volt, hogy ez nem sikerül neki.

- Mi van vele? – tudakolta a fiú.
- Különös, de az az érzésem, hogy valaki segít neki – mondta vontatottan a férfi, miközben folyamatosan fia szemébe nézett, aki állt a tekintetét.
- Ezt, hogy érted pontosan?
- Úgy értem, hogy észrevettem, hogy jobb az állapota. A körülményekhez képest sokkal jobb.

Ez kezd veszélyessé válni…

- És nekem mi közöm ehhez?
- Mivel te szoktál vele szórakozni, úgy gondoltam, te gyógyítgattad.
- Ez még nem jelent semmit apám. Nem tudom, hogy feltételezhetsz rólam ilyesmit – mondta erre a volt Mardekáros.
- Jól van. Már azt hittem, hogy csalódnom kell benned fiam. Most pedig gyere – parancsolta Lucius, miután felállt az asztaltól.
- Hova? – kérdezte a fiú.
- Bebizonyíthatod, hogy nem hazudtál – felelte erre színtelen hangon a férfi – azzal kiment az előszobába, majd onnan a pincefolyosó irányába.

Draco nagyon rosszat sejtett, s félelme beigazolódni látszott, mikor megálltak Granger cellája előtt.

- Menj be – mondta Lucius.

A két Malfoy belépett a cellába. Hermione riadtan kapta fel a fejét az ajtó nyikordulására, és a szemeiben még nagyobb félelem lett, mikor meglátta az idősebbik férfit.

- Kínozd meg – szólt a halálfaló olyan hangon, mintha csak egy semmiséget kért volna.
- Tessék? – fordult hátra értetlenkedve Draco.
- Jól hallottad. Ha annyira nem érdekel, kínozd meg.
- De apám…
- Semmi de – emelte fel a hangját az említett személy.

Draco rémülten nézett a lány szemeibe, amikben továbbra is félelmet látott, azonban hirtelen megjelent bennük valami más is, elszántság, ami azt mondta, tedd meg Malfoy. A fiú agykerekei villámgyorsan pörögtek. Mit csináljon? Hátast állt Luciusnak, így nem tudná megátkozni, és biztos benne, hogy már az apja is előhúzta a pálcáját és, hogy a legkisebb mozdulatára is rögtön reagálna. Lucius sokkal nagyobb erővel rendelkezett, mint ő. Ha nem engedelmeskedik, akkor vele is elbánik, és azzal nincsenek előbbre. Tudta, a lány fejében is ugyanezek a gondolatok kergetik végig egymást, és, hogy ő is ugyanerre a végeredményre jutott.

A fiú lassan emelte fel a pálcát tartó karját. Keze kissé remegett, amit a boszorkány is észrevett, mielőtt behunyta a szemét, és elfordította a fejét. Malfoy alig hallhatóan mondta ki, hogy Crucio. A fiatal férfi senkit nem szeretett kínozni, de ez most mindenné rosszabb volt. Úgy érezte, mintha fájdalom őt is égetné belülről. Mivel egyáltalán nem akarta a lányt bántani, s nem is gyűlölte Grangert, az átok nem volt nagy erejű, de így is látta a nő megfeszült testét. Arcvonásait nem tudta kivenni, mert előrelógott a lány hosszú haja.

- Elég lesz – szólalt meg Lucius.
- Elégedett vagy? – kérdezte Draco keserűen, miközben leeresztette a pálcáját.
- Részben – felelte az apja.
- Mehetnénk?
- Te mehetsz. Én maradok.
- De hisz…
- Azt mondtam, maradok, kifelé – parancsolta a férfi.

Draco pedig kilépett a cellából, s mikor visszafordult az apja becsapta az orra előtt az ajtót. A fiú felhoppanált az emeletre, bár két helységgel arrább kötött ki, annyira dühös volt.

Amikor a szobájába ért rögtön egy olyan bűbájt bocsátott rá, ami nem engedte be a kinti hangokat. Ám mielőtt a varázslat hatott volna, hallotta Granger első fájdalmas sikolyát. A fiú is ordítani tudott volna dühében, tört, zúzott mindent, ami a keze ügyébe került, és amit a pálcájával eltalált. Teljesen romhalmazzá varázsolta a szobáját. Hogy engedhette meg ezt? Hogyan jutottak idáig? Ott hagyta egyedül Luciusszal… Mi lesz, ha most halálra kínozza? Vagy továbbra is életben hagyja, s megkeseríti hátralévő napjait? Mivel érdemelte ezt ki Granger?

Ennyi érzés soha nem kavargott benne egyszerre. Szétvetette a düh, az idegesség, a gyűlölet apja iránt és a szégyen. Szégyellte saját magát, amiért nem tett semmit, amiért nem tudott mit tenni. Egyáltalán mit csinálhatott volna? Megátkozta volna Luciust? És azután? Megszöknek Grangerrel? Hisz még azt sem tudta, hogy egyáltalán itt akarja e hagyni a jómódot, az eddig biztonságot nyújtott falakat, hogy majd utána bujdosson? Egyáltalán hova mehetnének? Ha az aurorok találják meg, rögtön megölik, ezek után pedig a halálfalók is ezt tennék. A helyzete, a helyzetük teljesen reménytelen volt.

Draco órákon át járkált a szétvert szobában. Gondolatok százai kergették egymást a fejében, s a lelkiismerete sem hagyta nyugodni. Úgy, ahogy már nagyon sok éjszakán, most sem tudott aludni.

Kint elállt a szél, s a kastélyra eddig soha nem látott sötétség telepedett.