Draco hirtelen ébredt fel. Érezte, hogy nem aludhatott sokat, s mikor oldalra pillantott egy órára, erről meg is bizonyosodott. Körülbelül egy órát pihent.
A mellette ülő lány kifelé bámult az ablakon. Teljesen belemerült a gondolataiba. Hirtelen megmozdult és a fiú felé fordult.

- Min tűnődsz? – kérdezte Draco, miközben felült.
- Mikor viszel vissza? – tudakolta Hermione válasz helyett.

A varázsló persze rögtön tudta, mire utal a boszorkány.

- Egy órán belül – felelte minden érzelemtől mentes hangon.
- Rólad gondolkodtam és a helyzetemről.
- Valóban? – kérdezte meglepetten Draco. – És mire jutottál velem kapcsolatban?
- Igen. Lehet, hogy most jót tettél velem, de nem leszel mindig itt és nem is biztos, hogy erre máskor is hajlandó vagy. Úgy hogy megint arra kérlek, hogy ölj meg – a boszorkány ezt úgy mondta, mintha csak egy apró szívességről lett volna szó.
- Tessék? – nézett rá hüledezve a fiú. – Dehogy öllek meg, nem kérhetsz tőlem ilyet, azt hittem, ezt a témát már lezártuk! – mondta dühösen a halálfaló, miközben felpattant az ágyról
- Kérlek – suttogta halkan Hermione, miközben arcát ellepték a könnyek. – Te is tudod, hogy nagyon csekély a valószínűsége annak, hogy innen valaha is kijutok élve. Nézd meg, milyen állapotban vagyok.
- Nem szoktam csak úgy embereket ölni – szólalt meg most csendesen Malfoy.
- Mindig is utáltál, mert ahogy te mondtad mindig is, én csak egy kis sárvérű vagyok!
- Az utálat nem azt jelenti, hogy valakinek a halálát akarom! Lehet, hogy régen többször kívántam azt, hogy bárcsak eltűnnétek a Föld színéről, de az még más volt.
- Nem volt olyan rég! Gyűlöltél, most is gyűlölsz! Kérlek Malfoy, nem akarok az életem abban a cellában leélni, rettegve attól, hogy apád mikor jelenik meg. El tudod képzelni, milyen fájdalmasak az átkai?
- Igen – felelte Draco különös hangsúllyal.
- Persze, mikor te is ezeket alkalmazod, nem igaz? – kérdezte gúnyosan Hermione.

Fel akarta idegesíteni a fiút. Teljesen kétségbe volt esve, hogy vissza kell mennie a pincébe és a további kínzással teli rabság helyett, ő inkább a halált választotta volna. Ezzel egyszer s mindenkorra vége lenne mindennek.

- Nem foglak megölni – mondta Draco határozott hangon.
- Persze, mert így jobban élvezed a szenvedésem! – kiabálta Hermione és kissé nehezen, de feltérdelt az ágyon. – Gyáva vagy Malfoy! Mindig is az voltál! Gyűlöllek!
- Nekem se vagy a szívem csücske, mindazonáltal szerintem tudod, hogy nem vagyok gyáva, és ne ordíts, mert nem vagyok süket.
- Csak egy picit légy olyan, mint az apád, és menni fog! Gondolj arra, hogy én is csak egy auror vagyok, akivel végezned kell, biztos sokat megöltél már! Csak egy suhintás és kész.
Most Dracon volt a sor, hogy kiabáljon.
- NEM VAGYOK, OLYAN MINT AZ APÁM! Értsd már meg! És lehet, hogy már sok embert öltem meg, de nem fegyverteleneket! Ma is gyilkoltam tudod, és képzeld egy cseppet sem volt felemelő érzés!

Hermione mintha megszeppent volna a fiú kifakadásától. Riadtan nézett a varázsló dühtől szikrázó szemeibe. Most már beismerte magának, hogy volt évfolyamtársa tényleg nem fog végezni vele, de hát akkor mit tegyen? Mégse maradhat itt örök időkre, vagy addig, míg Lucius halálra nem kínozza.

- Akkor is gyűlöllek és minden más Malfoyt is! – szűrte a fogai között Hermione, akinek a tekintete mérhetetlen utálatot sugárzott.
- Fantasztikus… és most mit csináljak? – mondta gúnyosan Draco, miközben kissé széttárta a karját.

A boszorkány csak nézte ezt a sápadt, arisztokratikus arcot, s legszívesebb felpofozta volna Malfoyt. A varázsló le akart ülni a kanapéra, ám váratlanul mozdulatlanná dermedt.

- Fenébe - – suttogta maga elé.

A másodperc töredéke alatt kellett döntenie arról, hogy mit tegyen, vagy hogy éppen mit mondjon. Miközben visszafordult a lány felé lekapta magáról az inget, a földre hajította, majd az övét is kicsatolta.

- Feküdj el gyorsan! – parancsolta a lánynak, aki azonban csak ugyanúgy térdelt tovább az alvóalkalmatosságon. - Granger, ne most szórakozz velem! – mondta dühösen, s egy lépéssel az ágy előtt termett.
- Ma… Malfoy… - hebegte Hermione holtra vált arccal. – Mit akarsz? Könyörgök… azt mondtad nem…
- Semmit – felelte gyorsan, s meglökte a lány, aki így térdelő helyzetéből hátraesett.

A boszorkány felszisszent, hisz testének minden szeglete fájt még, az ilyen mozdulatoktól is. Hermione olyan rémülettel nézett a fiúra, mind eddig soha. Hisz azt mondta, nem fogja bántani, de hogyan is hihetett neki. A következő másodpercben pedig már az történt, hogy Malfoy föléje mászott, s lefogta a két csuklóját. Még ellenkezni sem volt ideje, mikor kinyílt a szobaajtó, s Lucius Malfoy jött be a helységbe.

- Zavarok? – kérdezte a férfi, de látszott rajta, hogy cseppet sem érinti kellemetlenül a helyzet.
- Nem apám – mondta Draco, miközben lekászálódott az ágyról, és odament az idősebbik Malfoyhoz.
- Ugye nem azért tűntél el a csatából olyan hamar, hogy ezzel a szajhával hemperegj? – kérdezte a kegyetlen halálfaló, miközben tekintetét nem vette le Hermionéről.

A fiú a szeme sarkából is jól látta, hogy a lány átfordul a másik oldalára, s összehúzza magát.

- Megsebesültem – felelte Draco, bár tudta, apját úgyse fogja lekötni a tény, miszerint majdnem meghalt.
- Valóban? – kérdezte Lucius, s most már fiára emelte a tekintetét. – De ahogy látom, már rendbe jöttél.
- Igen, jól vagyok.
- Vacsoránál elmondom a csata kimenetelét, ezt, pedig remélem, addigra visszaküldöd oda, ahova való – mondta Lucius megvető arckifejezéssel.
- Nem is kellett volna említened apám.
- Rendben – azzal a férfi biccentett egyet, és elhagyta a szobát.

Draco megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár tudta, ezzel még nincs vége. A fiú felvette az ingjét, majd leült az ágyra, s míg a cipőjét húzta fel, Granger szólalt meg.

- Minek kellett ez az egész? – a lány még mindig hátast feküdt, s a fiú, ahogy hátrapillantott, látta, hogy remeg a teste, bár úgy gondolta, ezt inkább Lucius jelenléte idézte elő.
- Hitelesnek kellett tűnnie a dolognak.
- Honnan tudtad, hogy jön?
- Nem fontos. Mellesleg csak egy egyszerű érzékelési bűbáj az egész, de amúgy így sem biztos, hogy apám bevette.
- Azt, hogy velem szórakozol? – kérdezte keserű hangon Hermione.
A fiú nem szólt semmit, csak felállt, s megkerülte az ágyát.
- Megyünk – jelentette ki a varázsló, és már nyúlt is, hogy megfogja a lány karját, de az elrántotta előle.
- Ne érj hozzám! - sziszegte dühösen.
- Granger… nincs most ehhez kedvem.
- Azt mondtam, ne nyúlj hozzám.
- Nem hinném, hogy olyan helyzetben vagy, hogy bármit is követelj – mondta Draco fölényes hangon. – De jól van, ha ennyire ragaszkodsz hozzá – azzal az éjjeliszekrényén álló csengő formájú tárgyra bökött a pálcájával, s elmondta a szokásos varázsigét.

A szobaajtón nemsokára kopogtattak, majd két szolgáló jelent meg, akik segítettek Hermionénak felállni. A boszorkány kerülte az ifjú Malfoy pillantását. Nem akarta látni a lenéző, vagy éppen szánakozó tekintetét.

Draco a három fiatal nő mögött ment le a pincébe. Az apjával szerencsére nem futottak össze. A cellában a lányok kérdően néztek a halálfalóra, aki egy intéssel jelezte nekik, hogy emeljék fel a fogoly két karját, s mikor ez megtörtént, a fiú visszavarázsolta rá a bilincseket. Ahogy elengedték régi évfolyamtársa testét, az megint erőtlenül lógott a fal mentén.

-Kifelé – mondta a cselédeknek, akik fél másodperc alatt már el is tűntek. – Nincs mondanivalód? – fordult a boszorkányhoz.
- Nincs – felelte a kérdezett, fel sem emelve a fejét.
- Hát jól van – mondta Draco. – Még látjuk egymást.
- Alig várom… - suttogta maga elé a lány gúnyosan, úgy hogy még Malfoy is meghallja.

A fiú csak elhúzta a száját, s elhagyta a cellát. Az ajtóból még visszafordult, hogy mondjon még valamit, de aztán nem jött ki hang a torkán. Granger őt nézte, és a lány tekintetétől végigfutott rajta a hideg. Ám ebben a pillantásban az utálat mellett, mintha némi hálát is fel vélt volna fedezni, végül a varázsló szakította meg a szemkontaktust. A folyosón hoppanált a szobájába, és onnan ment le az apjához vacsorázni. A halálfaló elmesélte a csata kimenetelét, miszerint mindkét oldalon körülbelül ugyanakkora volt a veszteség.

- Az aurorok ügyesek és képzettek – mondta az apja. -, de mi sokkal jobbak vagyunk náluk, és nemsokára teljes győzelmet aratunk felettük.

Draco remélte, hogy Lucius most egy időre eleget gyilkolt, és nem lesz kedve több módszert alkalmazni Grangeren. Éjjel, az egy óra pihenés ellenére is, gyorsan elaludt, s furcsa eddig nem tapasztalt kellemes érzés kerítette hatalmába, a tudat, hogy életében először jót cselekedett.