Hermione igazat adott a fiúnak. Azt nem tudta, hogy Malfoy miért segít neki, de az igen, hogy ő az egyetlen, aki tényleg valamennyire megkönnyítheti itt a helyzetét. Ő pedig nem akart egyedül maradni Luciusszal. Ha az ő halálát minden részvét nélkül végig is tudná nézni, a fiáét nem valószínű.

A lány becsukta a szemét, megpróbált erőt gyűjteni. Egy perces feszült várakozás múlva, pedig elsuttogta a varázsigéket, amelyek Draco számára ismeretlenek voltak.

A fiú lepillantott a sebére, amely hirtelen összeforrt, s csak egy apró kereszt maradt meg hegként. A fiatalabbik Malfoy kivette Hermione kezéből a pálcát, és most már biztosabb léptekkel visszament a kanapéhoz.

- Elég nagy rendetlenséget hagytál magad után – mondta Hermione, miközben körbetekintett a szobában.

Draco is ugyanígy tett, és be kellett látnia, a boszorkánynak igaza van. A szőnyeget mindenhol vér és sárfoltok szennyezték, talárja és ingje is szanaszét hevert. Felállt, s először levette mocskos cipőjét, amit behajított az egyik szekrénybe, majd több pálcasuhintással minden nyomott eltűntetett. Ingjét és talárját feldobta egy székre, s tiszta ruhákat elővéve bement a fürdőbe. Belenézve a tükörbe egy pillanatra megijedt magától, az arca teljesen fehér volt. A tus alatt langyos vizet engedett magára, amelytől viszonylag felfrissült. Hasáról lemosta a vért. Új ruhájában tért vissza a szobába. A fiú leült szokásos helyére, a kanapéra. Ingjét nem gombolta be, így láttatni engedte izmos felsőtestét. Beletúrt még vizes hajába, majd halkan szólalt meg.

- Köszönöm – bármennyire is nehezére esett kimondani ezt a szót, úgy érezte, meg kell tennie.
- Mit? – kérdezte Hermione, miközben pillantását Draco tekintetébe fúrta.

Próbálkozása azonban reménytelen volt. Malfoy továbbra is ugyanolyan kifejezéstelenül nézett rá, mind eddig. Arcizmai sem rezdültek. Szürkék szemei semmiről sem árulkodtak.

- Amit tettél – felelte.
- Rákényszerültem.
- Oh értem. Szóval amúgy hagytál volna meghalni – mondta nyugodt hangon a fiú, miközben összeszűkítette szemeit.
- Miért mégis mit vársz tőlem? Hisz te egy Malfoy vagy, egy halálfaló! – felelte erre dühösen Hermione.
- Draco Malfoy, nem pedig Lucius.
- Különbség?
- Sok!
- Még pedig?
- Granger, én nem fogok neked itt előadást tartani magamról. Higgy, amit akarsz.
- Hát ez az. Nem tudjam, mit higgyek. Rád nézek, és nem ismerek rád. Te nem ilyen voltál.
- Miért milyen voltam? Mondd csak meg, őszintén – kérdezte kíváncsian a fiú, érdekelte, mit gondolt róla a lány.
- Hát nagyképű, beképzelt, gőgös, azt hitted, az emberek felett állsz, csak, mert aranyvérű vagy, mindenkit lenéztél, mindenkin átgázoltál, élvezted mások szenvedését, és folyton a barátaimat és engem bántottál.

Draco pontosan tudta, hogy a boszorkánynak igaza van, ezért nem is haragudott meg rá. Mindesetre furcsa volt ezt így hallania.

- Nos… nem gondolod, hogy ez a felelőtlen gyerekkori énem? Az ember felnő Granger, és változik.
- De ekkorát?
Draco tűnődve nézte a lány arcát, amely még az övénél is sokkal sápadtabb volt. Bizonyára azért, mert már egy éve nem látott napfényt. Felállt, s leült a fiatal nő mellé, úgy, hogy hátát az ágy támlájának döntötte.
- Mekkorát? – kérdezte végül.
- Miért segítesz nekem Malfoy?

Hermione kérdése jogos volt. A fiú merengve bámult ki előre az ablakon, miközben egy értelmes válaszon gondolkozott.
- Nézd - mondta miután visszafordult a lány felé -, mint mondtam, az ember változik. Régebben egy olyan fiú voltam, aki büszkén hirdette a származását, dicsekedett a családjával. Megrögzötten hajtogattam az apám által belém nevelt gondolatokat, elveket. Éltem a gondtalan diákéveim, nem törődve senkivel és semmivel, csak saját magammal. Akkor még azt hittem, jó dolog halálfalónak lenni. Tévedtem. Felnőttem, saját gondolataim vannak, saját felfogásom a világról, ami Luciusétól igen eltérő. Elítélem apám sok módszerét, azt, ahogy az emberekkel bánik, azt, ahogy veled bánik. Nem szeretem, ha egy védtelent bántanak, legyen az akárki, főleg egy nő. Én nem vagyok szörnyeteg, bármennyire is úgy tűnik. És, hogy miért segítek neked? Nem tudom, talán merő jóindulatból – Draco sóhajtott egyet, miután befejezte a monológját.

Soha nem gondolta, hogy egyszer ilyeneket fog mondani, legfőképpen nem Hermione Grangernek. A lányt azonban látszólag nem hatotta meg a beszéd.

- Te és a jóindulat két nagyon különböző dolog – mondta szemrebbenés nélkül.
- Így gondolod?

A boszorkány elfordította a fejét a másik irányba, és úgy felelt.

- Így.
- Rendben – morogta mérgesen Draco. – Ha nem haragszol, én most lepihenek itt, a saját ágyamban – azzal lejjebb tolta magát, majd behunyta a szemét.

Az éjjel keveset aludt, és most ezt próbálta bepótolni, a csata is kifárasztotta, nem beszélve a sebesüléséről. Ám bármennyire akarta, nem jött álom a szemére. Megértette ő Granger reakcióját, de úgy gondolta a lánynak is kellett volna mutatni legalább egy kis együttérzést. Persze volt évfolyamtársa soha nem fog megbízni benne, és ezen, cseppet sem csodálkozott. Hisz a lánynak igaza van, ő csak egy Malfoy. És ez a név nem a jóságról, tisztességről híres. Vajon mi lesz ezután? Kinyitotta a szemét, s oldalra nézett, azonban a fiatal nőnek csak a hátát látta. Ha rövid időn belül Granger nem tűnik el innen valahogy, akkor biztos meghal. És addig? Tűrje a szenvedést, megaláztatást? Valami azt súgta neki odabentről, hogy ezt nem hagyhatja. De hát mit tudna ő az apja ellen tenni? Ezzel is már sokat vállat, hogy itt tartja őt. A fiú végül úgy döntött, hogy amint felébredt mindenképpen vissza fogja vinni a lányt a cellába… kénytelen ezt megtenni.

*

Hermione bő fél órája át mozdulatlanul feküdt az ágyában, majd megfordult. Hallotta Malfoy szuszogását, s ahogy ránézett, biztos volt benne, hogy alszik. Feljebb húzta magát az ágyán, s úgy nézte a mellette fekvő fiatal férfit. Kicsit meg bánta, hogy annyira durván viselkedett vele, de hát nem várhatja el tőle, hogy úgy beszéljen vele, mintha minden rendben lenne. Ő tényleg nem az a Draco Malfoy volt, akit régről ismert. Az alaptulajdonságai nem változtak, azonban volt benne valami különös. Az, amiket tett, és amiket mondott. Talán igazat beszélt. A fiú szürkék szemei még ugyanolyan hidegen meredtek rá, mint az előtt, de mintha, most más itt lett volna ebben a tekintetben, egy fajta szomorúság, azt viszont, hogy ez miből ered, nem tudta eldönteni. Így közelebbről a fiú külső változásai még szembetűnőbbek voltak.

A lány még emlékezett arra a vékony fiúra, aki mellett mindig ott volt a két gorillája. Mára viszont ez a fiú felnőtt, magasabb lett, és testalkata is alaposan megváltozott, karjai megizmosodtak, ugyanúgy, ahogy felsőteste is. Haját nem fésülte hátra, mintha ezzel is még régi éne ellen harcolt volna, így néhány szőke tincs a homlokába lógott. Az egyetlen dolog, ami nem változott rajta, az az enyhe sápadtság volt, és a szemei. Mindenki tudta a Roxfortban, hogy Draco Malfoy rendelkezik a legkifejezőbb és egyben a legkifejezéstelenebb tekintettel. Kifejező, mert mindig lehetett látni benne a gúnyt, a megvetést, a lenézést, és kifejezéstelen, mert ugyanakkor nem lehetett semmilyen igazi érzelmet kiolvasni belőlük. Pedig Hermione többször figyelte a fiatal varázslót közös óráikon vagy a Nagyteremben, mikor maga elé nézve bámult ki a nagyvilágból. Ilyenkor mindig azt kívánta, bárcsak belelátna Malfoy gondolataiba.

Már majdnem három és fél éve történt, de tisztán élt emlékezetében az iskolában töltött utolsó délután, mikor Harry-vel és Ronnal a fél napot a parkban töltötték, a többit pedig a Roxfortban bolyongva. A két fiú előbb visszament a kastélyba, ő viszont még pár percet maradt, s akkor látta meg Malfoyt, aki körülbelül 20 méterre ült tőlük a tóra meredve, mozdulatlanul. Majd felállt, s ahogy közeledett felé tekintetük összefonódott, s mikor a volt Mardekáros közelebb ért hozzá, olyat látott a szemében, amit azelőtt sohasem, fájdalmat. Mikor a fiú melléért, megállt előtte, s hosszú másodpercekig némán meredtek egymásra, majd Malfoy továbbment. Ekkor látta őt utoljára. Sem később a vonaton, sem egy csatában nem találkozott vele. És most itt fekszik mellette egy méterre. Hihetetlen. Nem tudta, hogy mennyire kell tartania tőle. Az tény, hogy segített és nem bántotta, de ez akkor sem bizonyít semmit. Bármikor előtörhet belőle a kegyetlen halálfaló. Pedig milyen békésen alszik most is. Hermione, ahogy az ablak felé tekintett nagy kísértért érzett arra, hogy odamenjen Hiszen nem, hogy külvilágot nem látott egy éve, de napfényt se. Hamarosan vissza kell mennie a cellába, és minden úgy folytatódik, ahogy eddig. Minden nap félelemmel telik el, amíg azért imádkozik, hogy minél ritkábban jusson eszébe Lucius Malfoynak meglátogatni őt. A lány teljesen beleremegett még a gondolatba is, és hirtelen a fájdalom is beléhasított egy pillanatra. Szerencsére a férfinak sohasem jutott eszébe igazságszérumot alkalmazni talán, mert azt hitte, hogy ő is csak egy olyan egyszerű boszorkány, mint a többi fogságban lévő lány. Elvette a pillantását a kinti világról, s újból a mellette lévő fiúra tekintett, aki azonban már nem aludt, hanem őt nézte.