Hermione a hangos esőcseppek folyamatos koppanására ébredt fel. A szél is erősen tombolt odakint. A tájon még sötétség honolt. Ránézett az órára a falon, az még csak fél hatot mutatott. Aztán pillantása az alvó fiúra esett. Nem értette a viselkedését. Hisz ez nem az a Draco Malfoy volt, akit ismer. Az a fiú, amikor csak tudott keresztbe tett neki, és sértegette. Igaz már évek óta nem látta őt, és ez idő alatt mind külsőleg, s ahogy tapasztalta, mind belsőleg is megváltozott. Pár szőke tincse homlokára lógott, arcvonásai megerősödtek, de a gyerekkori sápadtság még most is jellemezte. Izmos felsőtestét, még így, fekete ingjén keresztül is látni lehetett. De vajon igazak a cselekedetei? Vagy ez csak úgy újabb trükk? A lány nem tudott napirendre térni a dolog fölött. Viszont ez volt a legkényelmesebb éjszakája mióta itt tartózkodott, még a fájdalom ellenére is. Bár Malfoy megpróbálta enyhíteni szenvedéseit, és ha még ez valamennyire sikerült is, mégis minden egyes mozdulatnál mintha tőrt forgattak volna benne. Tudta, képtelen lenne lábra állni, és ez miatt a szökés mindenfajta lehetőségét elvetette. S ha fiú igazat mondott a kúria védelmét illetően, s minden bizonnyal azt tette, akkor a helyzete tényleg reménytelen. Már csak egy csoda eljövetelében bízhat. Felrémlettek előtte barátai arcai. Harry és Ron. Mennyire szereti őket. Malfoy szerint még élnek. Ez a tudat adott erőt neki minden nap a küzdéshez. Akár hányszor Lucius kínozta, mindig csak őket látta maga előtt, s azt képzelte, hogy újra találkozhat velük, újra megölelheti őket. Azonban volt olyan alkalom, mikor már nem bírta tovább, a belülről szaggató fájdalmat elviselhetetlennek érezte. Persze ez nem mindig történt így. Először a többi rabbal osztozott egy cellán, körülbelül fél évig. Lucius azonban rájött arra, hogy ő tüzeli a lányokat ellenállásra, s attól kezdte elkülönítve tartotta. Mivel a boszorkány nem volt hajlandó se a szolgálója, se a nőcskéje lenni, a megtörés módszerét alkalmazta rajta, de sikertelenül. Hermione továbbra sem szólalt meg, s tűrte a folytonos bántalmazásokat. Arról, hogy hogyan került oda, csak halvány emlékei voltak. Derengett neki valami egy nagy beomlott épületről, ahova több aurort is kirendeltek. Tudták, hogy a halálfalók okozták a pusztítást, s azt is, hogy néhány még mindig a környéken ólálkodott. Mivel a boszorkány talált egy bejáratot, nem várta meg a jelet, bement a házba. Azzal a szándékkal vezérelve, hogy megkeresi az ott ragadt embereket. Óvatosan haladt lépésről-lépésre, mikor az egyik szobában egy fiatal nőt talált két gyermekével. Mielőtt bármit is tehetett volna, egy robbanás rázta meg a környéket. Az utolsó dolog, amit az eszméletvesztés előtt érzett, egy rázuhanó, súlyos tárgy volt. Utána pedig már itt tért magához a kúrián. Azóta sem tudta meg, hogy mi történt pontosan aznap.

Hermione torkából egy mély sóhajtás szakadt fel. Tudta, hogy ha a fiú felébred, vissza kell mennie a cellába, de legkésőbb a délelőtt folyamán. Kirázta a hideg már csak a gondolattól is, hogy egész nap ott kelljen állnia, rettegve attól, hogy mikor látja meg Luciust az ajtóban. Az eső mintha fékezte volna szüntelen zuhogását, már csak apró cseppekben esett. A lányt újra elnyomta az álom, s mire legközelebb felébredt, az ifjabb Malfoy már nem volt a szobában.

*

Draco amint felébredt rögtön a fürdőszobába indult. Nem nagyon vesztegethette az idejét. Sietnie kellett. Gyorsan letusolt, majd átöltözött. Mikor visszament a szobába odasétált az ágy széléhez, és nézte a viszonylag békésen szuszogó lányt. Mintha ebben a pillanatban minden rossz megszűnt volna körülöttük. A fiú még most sem értette, hogy hogyan kerülhetett ide a boszorkány. Régebben még az álmaiban sem jutott eszébe ilyen dolog. Még ha gyűlölte is akkor a híres triót, soha nem kívánta a halálukat. Most már megértette, hogy utálatát nem teljesen az ellenük érzett ellenszenv vezérelte, hanem a féltékenység, az irigység. Az a féltékenység, amit mindannyiszor érzett, mikor Potter elkapta a cikeszt, és mindenki őt éljenezte, s mikor Granger a meccs után boldogan ugrott a fiú nyakába, mikor a három barát vidáman beszélgetett a parkban, mikor boldogan nevettek együtt, és még számtalan esetben. Ezek a dolgok mindaddig zavarták, míg el nem hagyta a Roxfortot, egyedül. Barátok nélkül. Egy hónapon belül kezére égették a Sötét Jegyet, és onnantól fogva nem volt megállás. Halálfaló lett. A maradék jó érzés akkor távozott belőle, mikor elveszítette az édesanyját. Onnantól kezdve már nem érdekelte semmi, csak sodródott előre az árral. Tette a dolgát. Ezeket az emlékeket csak Granger látványa ébresztette fel benne. Elsimított egy tincset a lány arcából Tudta, ha hazatér vissza kell vinnie őt a cellába. Ha visszajön…

Határozott léptekkel ment le az étkezőbe, ahol az apja és a többi halálfaló már a reggelijét fogyasztotta.

- Azt hittem már, az éjszaka úgy kimerültél, hogy nem tartasz velünk – mondta Lucius, miután fia leült.
- Amint látod, itt vagyok – felelte vontatott hangon Draco.
- Nem eszel? – kérdezte az idősebbek Malfoy, mikor látta, hogy a fiú nem nyúlt semmihez.
- Nem vagyok éhes – válaszolta a fiatal varázsló, ami igaz is volt.

Ő nem lenne képes nyugodtan falatozni, miközben tudta, hogy nemsokára csatába mennek. Ezért maradt itt éjszakára a sok halálfaló, akiken semmilyen másnaposság nem mutatkozott. Egy egyszerű bájitallal elintézték az egészet.

Draco szándékosan nem említette a dolgot Hermionénak. Elsősorban nem akarta még ezzel is terhelni, és veszekedni sem volt kedve vele, mivel nagy a valószínűsége annak, hogy Potter és Weasley is jelen lesz az összeütközésnél.

Mielőtt elhagyták volna a házat, meghagyta az egyik szolgálónak, hogy vigyen fel ételt Grangernek. Nem félt attól, hogy a lány elszökik, hisz látta, milyen állapotban van, és abban is biztos volt, hogy a szolgáló sem fog neki segíteni, tartva Lucius és az ő haragjától. A biztonság kedvéért azért bocsátott egy varázslatot az ajtóra, miszerint azt belülről nem tudta más kinyitni, csak ő.

Értesüléseik szerint már korán hajnalban feltűntek az aurorok abban a közeli városban, ahol Draco járt két hete. Mindkét fél tudatosan készült a másik ellen. A volt Mardekáros feszülten lépkedett a többi halálfaló között. Már sok csatában vett részt, és eddig egyetlen egyszer sem sérült meg komolyabban. Most viszont baljós előérzet gyötörte. Délelőtthöz képest igen csak sötét volt, és az eső is elkezdett újból sűrűbben esni. Bár talárjáról leperegtek a vízcseppek, egy-kettő mégis az arcába hullott. A csapat hirtelen megállt, mikor annak az utcának a végére étek, ami egy nagy térre nyílt, ahol már javában folyt a harc.

Draco mellől gyorsan eltűnt mindenki, belevetették magukat a csatába. A fiú nem ment bele a tömeg közepébe, óvatosan, ügyelve a rá támadó aurorokra, a szélén haladt a térnek. Nem akart megölni senkit, de mégis rákényszerült, mikor ellenfele a halálos átkot küldte rá, Draco kivédte, s másodszorra ő volt a gyorsabb. Az eső még jobban rázendített, és a fiatal férfi alig tudta megkülönböztetni a halálfalókat az auroroktól. Mindenkinek a fején volt a csuklyája. Tíz méterrel előtte kiszúrta az apját, amint épp egy másik varázslóval küzdött. A fiú arcán gúnyos mosoly futott végig, mikor látta, hogyan ejtenek sebet Lucius karján. Ez a kis közjáték túl sok időre vonta el a figyelmét, s már csak azt vette észre, hogy két métert csúszott hátra a földön. Rögtön felpattant, és elhárította a következő ráirányuló átkot, majd ő támadott. Egy ideig eljátszogattak egymással, még az ismeretlen auror egy váratlan varázslata eltalálta az ifjú halálfalót. Draco hasára szorította a kezét, és le kellett guggolnia fájdalmában. Érezte, ahogy a tenyerére meleg vére ömlik, ráadásul a védővarázslatokkal ellátott talárján keresztül. A fiú lassan felemelte a fejét, s csuklyája alól ránézett az aurorra. Ahogy a szürkéskék és zöld szemek pillantása találkozott, mindkét fiú megmerevedett egy pillanatra, majd mielőtt bármi is történhetett volna, Draco dehoppanált.

A fiatalabbik Malfoy dühösen rontott be a szobájába, miközben bevágta maga mögött az ajtót.

- Az a szemét… ezt még megkeserüli – talárját mérgesen tépte le magáról, s a földre hajította.

Kifulladva rogyott le a kanapéra, majd előrehajolt, hogy enyhítse a hasába nyilaló fájdalmat. Sebe még mindig vérzett.

- Mi történt? – kérdezte halkan Hermione, akiről Draco eddig teljesen elfeledkezett.

A fiú ráemelte a tekintetét a lányra.

- Amint látod, megsebesültem, de mindjárt rendbe jövök – mondta, majd pálcáját hasa felé irányította, és elsuttogott néhány gyógyító varázsigét.

A vérzés azonban nem szűnt meg, csak enyhült.

- Mégis mi a fenét csinált Potter? – kérdezte a fiú magától.
- Harry? Hol találkoztál vele? Honnan jössz egyáltalán? – a név hallatára Hermionét mintha megcsípték volna, úgy pattant fel az ágyban.

Hirtelen mozdulatának is meg is lett az eredménye, fájdalmában hangosan felszisszent.

- Vajon hol Granger? Egy délelőtti teapartin… tudod, attól, hogy te még idebent vagy, odakint dúl a háború – felelte Draco gúnyosan.
- És ezt ő tette? Te mit csináltál? Nem… ugye… - a lánynak elakadt a hangja. – Ugye nem ölted meg?

A fiú egy pillanatig tűnődve nézett bele a félelemmel teli gesztenyebarna szemekbe, majd válaszolt.

- Nem, megnyugodhatsz, amint látod, a kis barátod gyorsabb volt nálam.

Hermionéból megkönnyebbült sóhaj tört fel.

- Még jó, hogy azt nem mondod, hála Merlinnek…

A fiú az ingjét is levette, s a sebesülését szemlélte.

- Nem akar elállni a vérzés – mondta.
- Nem is fog – jelentette ki erre Hermione.
- Honnan tudod? – kérdezte csodálkozva a fiú.

A lány habozott pár másodpercig, de végül felelt.

- Mert ez egy különleges auror varázslat, nem fogod tudni meggyógyítani magad. Elvérzel.
Hermione ezt olyan nyugodt hangnemben közölte a fiúval, mintha csak az időjárásáról csevegett volna.

Draco arcán fájdalmas kifejezés jelent meg. Ő aztán nem fog itt meghalni. Pláne nem Granger előtt.

- Hát ez fantasztikus… Csak tudnám, melyik idióta volt az, aki ezt kitalálta…
- Ami azt illeti én.
- Te? Még jobb… hát ezt nem hiszem el, a végén még miattad halok meg.

A fiú érezte, ahogy egyre gyengül, arcszíne a szokásosnál is sokkal sápadtabb volt.

- Várjunk csak – kapta fel hirtelen a fejét Draco. – Hisz, akkor te meg tudsz gyógyítani – azzal felállt, s lassú léptekkel odament az ágyhoz, majd leült a lány mellé, aki hol a sebet, hol a fiú arcát fürkészte csodálkozva.

- Miből gondolod, hogy én segítek neked? – kérdezte.
- Mert nincs más választásod – felelte magabiztosan a fiú. – És most, tessék – Hermione kezébe nyomta a varázspálcáját. – Csináld!
- Mi van, ha inkább megöllek? – kérdezte a fiatal nő, miközben Malfoy felé fordította a pálcát.
- Ugyan már Granger, ne légy hálátlan. Különben, nem fogsz te senkit sem megölni. A legfőbb ok az, hogy én vagyok itt az egyetlen, aki segíthet neked valamelyest. Kíváncsi vagyok, hogyan magyaráznád meg apámnak, ha itt találna veled holtan. Megszökni, pedig amúgy sem tudnál. Soroljam még?
- Fenemód biztos vagy magadban Malfoy, nem igaz?
- Csak ismerlek, ennyi az egész.
- Én viszont veled ellentétben, nem ismerek rád.
- Granger, elhalaszthatnánk ezt a kellemes beszélgetést az után, hogy meggyógyítottál?
- Jól van – felelte megadóan a lány.