Eltelt két hét, s Draco azóta sem járt a pincében, és legjobb tudomása szerint apja sem volt lent. Ez mintha némileg megnyugtatta volna. Arról nem beszélt senkinek, hogy egy aurort tartanak fogva. Bármennyire is nem szívlelte Granger, nem akarta a kegyetlen halálfalók karmai közé lökni.

Ősz lévén az időjárás is rosszabbra fordult. A szelek erősen szabdalták a fákat, a növényeket, s az eső is sokszor szüntelenül zuhogott, úgy ahogy ezen a reggelen is. Draco mintha csak azonosult volna az idővel, borús hangulatban ébredt. Az apja ma estére szervezett egy összejövetelt, ahova meghívta szinte az összes aranyvérű halálfalót, és azok családtagjaikat. A fiú még a legnagyobb jóindulattal sem mondhatta azt, hogy örül ennek. Az a sok képmutató ember…

Komor arckifejezéssel ült le az apjával szemben, aki rögtön megkérdezte, hogy mi baja.

- Semmi – hangzott a tömör válasz.
- Akkor jó. Elvárom, hogy ma a legjobb formádat hozd. Több fiatal hölgy is megjelenik az este.
- Örülök – mondta a fiú különös hangsúllyal, amit Lucius ezúttal is eleresztett a füle mellett.
Feltűnően jó kedve volt, s ez Draconak is szemet szúrt.

- Felettébb örülsz valaminek, apám.
- Csak a mai napnak és még annak, hogy azt hiszem, végül még is sikerül megtörnöm azt a kis nőcskét.

20 éves te szerencsétlen…

- Ezt mégis miből gondolod? – kérdezte szemöldökráncolva Draco, miközben a reggeli kávéjáért nyúlt.
- Tegnap nem festett túl jól, miután megleckéztettem – a válasz hatására a fiú kézmozdulata egy pillanatra abbamaradt, és a csészét is sikerült majdnem feldöntenie.
Apja furcsálló tekintettel meredt rá, majd a volt Mardekáros, hogy leplezze megdöbbenését, tovább folytatta a beszélgetést.
- Értem. Érdekes, nem hallottam semmit az este.
- Igen, mivel nem adott ki egy hangot sem, de ahogy láttam, ordítani tudott volna fájdalmában. Ma este még az egyik vendégünk elszórakozik vele és hidd el, vége lesz annak a nagy ellenállásának.

Draco a kijelentésre sápadtabb lett a szokásosnál is. Már csak ez kellett neki. Most mégis mit tegyen? Miért kellett az apjának pont ezt a lányt idehoznia, csak bonyolítja a helyzetet. Ha valaki más lenne, akkor talán hidegen tudná hagyni az egész, de így nem ment neki az érzéketlenség. Mégis minek akar még több halálfalót ráuszítani? Nem elég az, amit ő tesz vele folyamatosan.

A fiú az egész napot a szobájában töltötte azon töprengve, hogy mihez kezdjen az este, hogy tudná magakadályozni apja szándékát. Ha van benne egy cseppnyi emberség, már pedig van, ha nem is sok, akkor nem hagyhatja sorsára a lányt.

Azonban még akkor sem sejtette, hogy tudná megakadályozni Lucius tervét, mikor megérkeztek az első vendégek. Draco egy fekete nadrágot és inget viselt a hozzájuk illő legjobb talárjával. Olyan sötét varázslók is megjelentek, akiket még életében nem látott, sőt még csak névről sem ismerte őket. Az étkezőben elhelyeztek még egy hosszú asztalt, hogy mindenki kényelmesen elférhessen. A volt Mardekáros elég számkivetettnek érezte magát, mivel az apja odaültette a családok vele egykorú gyerekei közé. Mindnyájukat unalmasnak és nagyon fárasztónak találta. Mintha csak valami szöveget mondtak volna fel, amit betanultak, és állandóan a következő összecsapásokról társalogtak. Egyik jobban fényezte magát, mint a másik. Draco szinte az egész vacsora alatt elgondolkodva meredt maga elé, és csak néha fűzött hozzá egy-két csípős megjegyzést a hallottakhoz. Ekkor az ifjú halálfalók mindig szúrós tekintettel néztek rá.

Az est további rész még unalmasabban telt el, a vacsora után, pedig átvonultak a nappaliba. A nők kellemesen elbeszélgettek egymással, míg a fiatal lányok a fiúkat támadtak le, többet között Dracot is. Így kénytelen volt végighallgatni pár órás előadást a régi iskolájukról, a ruhákról, a divatról, az apjuk fényezéséről és számtalan dologról, és még a vihogásukat is el kellett viselnie. Sok ostoba liba. Luciusnak nem fog tetszeni, hogy megint mindegyiket kikosarazta. Töltött magának egy újabb pohár bort, majd miközben kortyolgatta, apját vette szemügyre. Bizony ő is már a sokadik üvegen volt túl, úgy, ahogy a többiek is. Az idősebb nemzedék elérkezettnek látta az időt ara, hogy családjuk többi tagját haza küldjék. Draco mielőtt még felosonhatott volna a lépcsőn, apja mellette termett, vállon ragadta és visszavitte a nappaliba, ahol leültek egy kanapéra.

- Mondd fiam, találtál végre egy lányt? – Luciusról a fiú még jóindulattal sem mondhatta volna el, hogy józan, ugyanúgy, ahogy teljesen saját magáról sem, azonban ő még eléggé észnél volt, ahhoz, hogy ügyeljen rá, mit mond.
- Hát őszintén szólva nem nagyon apám, sajnálom, de mindegyik annyira ostoba.
- Igazad van – mondta a férfi, miközben hátba veregette Dracot, aki ennek következtében magára öntött fél pohár italt.
- Örülök, hogy egyet értesz és…
- Mindazonáltal ez cseppet sem számít. Úgy se jó, ha túl okosak.
- Azért ez nem egészen így van…
- A fő, hogy mutassanak az oldaladon, és hogy megfelelő családból származzanak – Lucius úgy folytatta szónoklatát, mintha csak magának beszélne, nem a fiához.
- De szerintem…
- Nézd meg anyádat. Ő sem volt valami nagy parti.

Draco összeszűkült szemekkel meredt az apjára. Amikor Narcissaról ilyen lekezelően beszélt, még jobban gyűlölte.

- Lehet, hogy jól nézett ki, legalábbis egy darabig, de ő is csak ugyanolyan üresfejű volt, mint a többi nő.

Jobb eredménnyel végzett a Roxfortban, mint te. A fiú arca elvörösödött az elfojtott dühtől.

- Nem nagy kár érte – ez volt az a mondat, mikor az ifjú varázsló az apjára vetette volna magát, aki azonban hirtelen felpattant és odament a többi halálfalóhoz.

Draco olyan erősen szorította a kezében lévő poharat, hogy még az ujjai is belefehéredtek. A következő pillanatban pedig szétrobbant a kezében, s felsértette a fiú egész tenyerét.

- Hogy az a… - káromkodását elnyomta a körülötte levő zsivaj.

Előkapott egy zsebkendőt, és azzal tekerte körbe felsértett bőrét. Nagyon dühös volt mindenre és mindenkire, a világra. Legfőképpen az apjára. Határozottan indult el a lépcső irányába, ha törik, ha szakad, ő nem marad egy perccel se többet ebben a társaságban.

- Hová, hová? – kérdezte az idősebbik Malfoy, miközben nagyokat dülöngélt. – Most jön a nap fénypontja…

Fantasztikus.

- Valakit ráeresztek arra a szajhára.

Draco erre a kijelentésre teljesen megmerevedett. Az este folyamán kiment a fejéből ez a probléma. Az ötlet azonban most egyből adta magát.

- Mi lenne, ha inkább én szórakoznék el vele? A mai este után tényleg rám férne egy kis élvezet - a fiú sikerrel felöltötte a leggonoszabb arckifejezését.
- Nem is tudom… igazából nem rád gondoltam – a férfin látszott, hogy valójában eltöprengett, aztán felettébb vidáman szólalt meg újra. – Viheted, de csak, mert jól érzem magam, de kora reggel kész legyél, mert megyünk.
- Igen apám – mondta Draco, majd egy fejbiccentéssel otthagyta a férfit, s a pince irányába sietett.

Ez most sikerült. De vajon máskor is fog? Biztos lesz olyan, amikor nem tud itt lenni. Hisz ő nem egy mentőangyal másodállásban. A lány csak egy púp a hátán, de nem hagyhatja egyedül, az a kis lelkiismerete, ami megmaradt neki, nem engedte. Benyitott a cellába, ahol ugyanúgy találta Grangert, ahogy két hete. Viszont a hasán látott egy különös sebet, ami több vörös csíkból állt össze. Nem tudta, melyik átok okozhatta ezt, és, hogy mi lehet a hatása. Egy pálcasuhintással eltűntette a falról a bilincseket, aminek következtében a boszorkány összeesett. A fiatal nő annyira gyenge volt, hogy már állni sem bírt. A fiú visszament a folyosón, majd az előszobában megparancsolta két cselédnek, hogy tegyék rendbe a lányt, és aztán hozzák fel a szobájába.

Draco már háromnegyed órája az erkélyén ült belemerülve a gondolataiba. Az ilyen esték mindig nagyon elkedvtelenítették. Mikor a leggonoszabb halálfalók megjelentek náluk és a legszörnyűbb tetteikről számoltak be, és ráadásul még büszkék is voltak rá. Valamint az a sok szerencsétlen lány, aki mind arra törekszik, hogy bekerüljön a Malfoy családba, teljesen reménytelenül. Hirtelen felállt, majd miközben becsukta az erkélyajtót, szemügyre vette az ágyán fekvő boszorkányt.