Mikor Hermione otthagyta Malfoyt, egyetlen vágya volt minél messzebbre kerülni a fiútól. Elmenekülni elöle. Elmenekülni mindenki elöl. Mikor elérte a szobájának az ajtaját, szinte feltépte azt, majd miután belépett, olyan erövel vágta be maga mögött, mintha az egész külvilágra akarta volna rázárni.

Hátát neki támasztotta az ajtónak, és halk sóhaj szakadt fel a torkából. A szíve még mindig örült módjára dobogott, mintha ki akarna szakadni a helyéböl. Mi a jó Isten folyik itt?! Mi történik vele…Leroskadt a földre, lábait maga elé húzta,és átkulcsolta öket reszketö kezeivel.

Mert még mindig remegett, azóta, hogy Malfoy hozzáért…Miért tette? Esélye se volt tiltakozni. El kellett volna mennie, ott kellett volna hagynia, mielött megtörténik, de képtelen volt rá…Mintha megbénult volna…a teste nem engedelmeskedett.

Aztán az a csók…Miért csókolta meg, miért? És ö miért hagyta? És miért csókolta vissza…mert élvezte…abban a pillanatban kívánta Malfoyt…és nem akarta, hogy vége legyen a csóknak…Miért történik mindez vele?! Hogy kívánhatja úgy Malfoyt, ahogy Ront soha nem kívánta?! Ez nem lehet…ez képtelenség...ez képtelenség! Képtelenség…De akkor miért érzi még mindig a fiú csókját égni az ajkán? Soha nem érzett még ilyet…mintha…ott és akkor megszünt volna minden…és semmi mást nem akart csak átadni magát ennek az édes örületnek. Igen, nem más ez, mint örület, pillanatnyi örület…Mert nem kívánhatja Malfoyt! Még akkor sem, ha élvezte azt a csókot…mert Malfoy nem akarhat töle semmi komolyat…épp eleget hallott már róla hozzá, hogy tudja, ez neki nem jelentett semmit…Malfoy csak szórakozik! Ö pedig megmutatta, mennyire sebezhetö…hogy ez is mennyire felzaklatta…nem adhatja meg többet Malfoynak ezt a lehetöséget! Soha többé nem történhet meg! Nem akarja Malfoyt. Nem akarja, hogy újra hozzáérjen, vagy hogy egyáltalán hozzászóljon. Nem engedheti szabadjára azt a vágyat, ami széttépi még most is a testét…

Soha nem volt még ennyire szüksége rá, hogy beszélhessen valakivel, bárkivel, aki csak egy kicsit is képes helyre állítani azt az óriásinak tünö káoszt a belsejében. Csak Ginnyre számíthatott. Fel-alá járkált a szobában, amíg a lányra várt, ezerszer átgondolva a történteket, és folyamatosan gyözködve magát. Mire Ginny megérkezett, sikerült magát lecsillapítania valamelyest, de a nyugodtság állapotától azért messze állt.

Ginny nagyon megváltozott az utóbbi idöben. Lefogyott, és arcáról eltünt az életkedv, és mikor Hermione belenézett azokba a megtört szemekbe, nem vitte rá a lélek, hogy a saját problémájáról kezdjen el beszélni.

Abban a pillanatban nem is számított. Itt volt a barátnöje, akinek talán sokkal nagyobb szüksége lenne rá…Ginny könnyes szemmel borult a karjaiba, és hosszú idön át csak ömlött belöle a szó, ahogy az eddig mélyen magába zárt érzelmek felszínre törtek. Hermione nem gondolta volna, hogy ennyire ki van borulva…

Ginny, miután szakított Harryvel, magába zárkózott és nem mondott semmit…Hermione érezte a lány megkönnyebbülését, hogy végre kiöntheti a szívét.
- Nem is tudom, Hermione… - sóhajtotta Ginny Harryre utalva. – Tény, hogy még mindig szeretem, ezt le se tagadhatom, de ez nem olyan dolog, amit könnyen megbocsájt az ember…ha még bárki más lett volna, és nem az a ribanc! Én találtam rájuk, érted? Ott lógott a nyakában! Láttam, amit láttam, és ezek után még azt mondja, hogy nem történt köztük semmi? Hát hogy bízhatnék benne ezek után?

Ginny keze ökölbe szorult, és nagy nehezen visszafojtotta a dühét.
- El kell öt felejtenem. – hajtotta le a fejét.
- Eddig se sikerült. – mondta Hermione. – Szereted. Mindenki hibázik…
- Na de ekkorát? Ott, abban a percben olyan volt, mintha megölt volna!

- Tudom… - csitította Hermione. – De a szerelmedet mégse pusztitotta el. És idövel a fájdalom már nem lesz olyan heves…Amandát pedig nem fogod többé látni a vizsgák után.

- Szerencsére…de ahhoz, hogy újra együtt legyünk Harryvel, már ha egyáltalán ez bekövetkezik, még nagyon sok idö kell…hiszen ha nem tudok benne megbízni, mi értelme az egésznek?
- Semmi. De az lehetöség ott van, hogy adjatok magatoknak egy újabb esélyt. Harry szeret téged.

- Tudom… - suttogta Ginny alig hallhatóan. Egy percig némán merült el a gondolataiban, majd felnézett Hermionéra:

- Beszéltem Ronnal. – mondta. – Hiányzol neki.
- Ezt eddig nem vettem észre rajta.
- Ron a bátyám, ismerem öt. Látom rajta. Tudja, hogy megbántott, és ezért nem mer eléd állni, de attól még hiányzol neki.

- És akkor arra vár, hogy majd én megyek hozzá? Ezt nem gondolhatja komolyan…
- Nem kell odamenned hozzá, de egy esélyt azért adhatnál neki.
- Idöre van szükségem Ginny… - felelte kitéröen Hermione. – ahogy neked is.


* * * *

A nyugalom, amit a beszélgetéstöl várt Hermione, elmaradt. Helyette még több kérdöjel izzott fel benne…Nem tudott végül beszélni Ginnyvel Malfoyról, valahogy miután feljött ez a Ronos téma, nem volt ereje hozzá…Felzaklatta a hír, de korántsem annyira, mint az a csók…

Itt volt a lehetöség, hogy visszamenjen Ronhoz, de nem érzett örömöt. A fiú megbántotta, otthagyta, jó ideig rá se nézett, és most még arra se képes, hogy személyesen beszéljen vele? Ezek után ne várja, hogy majd visszarohan hozzá…ahhoz még idö kell.

És nem ártana túltennie magát ezen a Malfoyos dolgon se. Mát megint Malfoy…ismét érezte, ahogy a fiú ajka rátapad az övére, és a testébe villámként csapott a furcsa bizsergés.
Idegesen rázta meg a fejét, mintegy így tiltakozva az érzés ellen. Malfoy…és Ron…sok volt neki ez mára. Túlságosan is sok…

Kibotorkált a fürdöszobába, megnyitotta a csapot, és a hideg víz alá tartotta a kezét, majd megmosta az arcát. Behunyt szemmel hagyta, hogy a jeges érintés lehütse börének forróságát, és észrevétlenül utat adott a saját érzelmeinek.

Hiszen most egyedül volt…most nem látta senki…Felemelte a fejét, és pillantása a tükörre esett. Talán soha nem volt még ennyire ismeretlen a tükör másik oldalán álló lány, mint akkor. A vonások ugyanazok voltak, de most nem volt fal, most nem volt rajta az erösek maszkja. Az arcáról finoman legördülö vízcseppek közé tétova könnyek vegyültek. A lány a tükörben könnyezett…