Ha valamit Draco nem bírt elviselni, az az volt, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy ö azt szerette volna. Már pedig Grangerrel egyálatán nem úgy mentek a dolgok. Ugyan érezte a lány elbizonytalanodását, de ahelyett, hogy enyhült volna a fagyos modora, csak még erösebb falat épitett maga köré.

Akárhányszor találkoztak, Granger mindig valami csípös replikával hárította a próbálkozásait, amiket aztán persze neki le kellet nyelnie, ami minden volt, csak nem könnyü. Néha legszívesebben egy kanál vízben megfojtotta volna a lányt ezekért a beszólásokért, de máskor viszont kifejezetten mulatságosnak találta. Granger a kipirult arcával és a villámló szemeivel bájos kis fúria tudott lenni.

Csak épp ezzel nem megy semmire. Meglepöen sokat gondolkozott a lányon, mérlegelte az eddigi dolgokat és a következö lépéseket. Tisztában volt vele, hogy Granger nem olyan, mint a többi lány: öt nem tudná elcsábítani néhány titkos üzenettel vagy szerelmes szóval. Sokkal nehezebb volt közelebb férköznie hozzá, mint hitte volna, még így is, hogy se Willford, se Weasley nem volt a képben.

De hatással volt rá, ez kétségtelen, hiszen a dühkitörései túlzottan is hevesek voltak, most már csak az volt a kérdés, hogy ezt a hevességet hogy terelhetné más irányba. Nem akarta letámadni a lányt, de úgy érezte, hogy egy hatásos reakció talán meg törné a lány körül azt a védöburkot. Remélhetöleg.

Vészesen közeledett a fogadás határideje, ami persze a Mardekár-Griffendél kviddicsmérközés döntöje volt…Ha addig nem szerzi meg Grangert, akkor elveszti a fogadást, és élete legnagyobb szégyenét kell átélnie. Ez pedig soha nem következhet be.



* * * *



Bár Hermione szemmel láthatólag igyekezett öt elkerülni, a közös órákról nem hiányozhatott. Draco számára ilyenkor már külön szórakozást jelentett, hogy addig fixírozhatta öt, amíg a lány dühében – vagy talán valami mástól is – el nem pirult.

Nem volt ez másképp azon a pénteki napon se, Hermione tüntetöleg próbált nem tudomást venni Draco nézéséröl, és szorgalmasan jegyzetelt. Tekintete a pergamenre szegezödött, hosszú haja pedig rakoncátlankodva hullt a szemébe, hiába simította hátra újra meg újra apró kezeivel. Draconak már korábban feltünt, hogy milyen szép kezei vannak, és tetszettek neki a finom, vékony ujjak, amiken fénylö kagylók módjára ültek a körmei. Eszébe jutott már párszor a gondolat, ahogy ezek a körmök a börébe vájnak…

Pillantása a lány mellett ülö Potterre siklott, aki közönyös tekintettel meredt a tanárra. A kis Kiválasztott nyilván úgy gondolja, hogy neki már nincs mit tanulnia... Potter mellett pedig ott ült Weasley, a szokásos bamba arckifejezésével. Nem valószínü, hogy bármelyikük is megvárná Grangert…
úgyhogy már csak azt kell elintéznie, hogy kettesben maradjanak a teremben.

Mikor megszólalt a csengö, a diákok szokás szerint tolongva kisereglettek a folyósóra. Hermione megvárta, amíg Ron és Harry kimennek a teremböl, és csak aztán állt fel az asztaltól. Draco egy non verbális varázslattal elszakította a lány táskájának a pántját, mire a benne a lévö dolgok mind a földre hulltak. Hermione bosszús sóhajjal hajolt le a könyveiért. A terem közben kiürült, utoljára Amanda sétált ki az ajtón, miután jelentöségteljes pillantást küldött Draconak.

Draco odament Hermionéhoz, aki épp az újra összeforrasztott táskájába tömködte vissza a könyveket. Lehajolt, és felvette a földröl az utolsó két könyvet.
- Az Üvöltö szelek? Elég jó könyv, olvastam már. – mondta, miközben átnyújtotta a lánynak a könyveket.

- Kösz. – morogta Hermione szükszavúan, ahogy eltette öket a táskájába. – Nem is tudtam, hogy olvasol mugli könyveket. – tette még hozzá.
- A müvészethez mindig is volt érzékük a mugliknak. – vonta meg a vállát Draco.
- A végén még te leszel a muglik önjelölt védöszentje! – vágta oda gúnyosan a lány. El akart volna indulni, de Draco megállította.
- Miért beszélsz velem gúnyosan, ha nem adtam rá okot?

Hermione érezte, hogy elvörösödik, és hirtelen támadt zavarában azt se tudta, hogy mit feleljen erre a kérdésre. Legalább Malfoy ne nézné öt ennyire komoly tekintettel…
- Nem hiszem, hogy azok után, amiket te müveltél, ez még kérdés lenne. – találta meg aztán a hangját.

- Legjobb védekezés a támadás?
- Igen…azaz nem…- mondta feszélyezetten. – Illetve…nézd Malfoy, ne várd tölem, hogy elfelejtsem a sértéseidet. Attól, mert képes vagy velem most normális
hangon beszélni, még nem fogok hanyatt vágódni töled!

Draco ellökte magát a padtól, aminek eddig támaszkodott, és Hermione elélépett. Lenézett a barna szemekbe, amik egy pillanatig hü tükörként mutatták meg a lányban dúló érzelmeket. De az az egy pillanat elég volt hozzá, hogy lássa, amit kell…a düh és az értetlenség mellett ott volt a félelem…a vágytól…és töle…

- Mit akarsz te tölem, Malfoy? – kérdezte a lány erötlenül, és hangjában most nem volt nem volt semmilyen gúny. – Megint el akarod hitetni velem, hogy tetszem neked?
- Nem – suttogta Draco, miközben megcsapta az orrát Hermione finom jázmin illata. – Azt akarom, hogy tudd.

Mielött még a lány egyáltalán felfoghatta volna a szavait, Draco lehajtotta a fejét, és lágyan megcsókolta. Most nem volt köztük semmilyen fal, most csak ök voltak, és egy reszketö szenvedély, ami egymáshoz bilincselte az ajkukat – egyetlen pillanatig. Ahogy Hermione tudatáig eljutott, hogy mit is csinál valójában, ellökte magától a fiút, és egy hatalmas pofon csattant Draco arcán.

- Ezt ne merészeld mégegyszer megtenni Malfoy! – sziszegte. – Én nem leszek a gyüjetményed egy darabja!

Draco félig döbbenten, félig dühöngve nézte, ahogy a lány kiviharzik a teremböl, és bevágja maga mögött az ajtót. Az arca vörösen égett, ahol találkozott Hermione kicsi, de felettébb erös kezeivel. Eddig csak egyszer fordult elö, hogy valaki kezet emelt rá, és persze az is Granger volt. A csók után abszolút nem ilyen reakcióra számított töle, föleg, hogy Granger visszacsókolt. Lehet, hogy csak pár másodpercig, de visszacsókolt…

Lám, nem is olyan megtörhetetlen az a fal, ha tudja az ember, hogy közelítsen neki! Csupán azt a szenvedélyt kell használnia, amiböl táplálkozik…

De ahogy visszagondolt a csókra, furcsa volt tapasztalnia, hogy élvezi azt, amiröl azt hitte, hogy önszántából soha nem fogja megtenni. Abban a pillanatban örülten kívánta Grangert. A puha börét. A törékeny testét…és Granger ugyanúgy kívánta öt. Amíg a vészcsengö meg nem szólalt a fejében…

Maga elött látta Hermione tekintetét, melyben örvényként kavarogtak a heves érzelmek, és ismét látta benne a félelmet. Ez az a különös félelem az, ami megállította a lányt, ami elzárja öt a szenvedélytöl, mintegy bilincsbe verve öt. A félelem valós volt, de miért létezik egyáltalán? Ilyet még soha, egy lánynál se tapasztalt, és értetlenül állt elötte.
Egy dolog azonban biztos volt: ezt a félelmet kell legyöznie ahhoz, hogy megkaphassa a lányt...