Teltek a napok, s akár a világban, akár a kúrián, semmi sem változott. Malfoy sokszor járt el felderítő utakra, legtöbbször egyedül, bár néha apja is elkísérte. A Reggeli Próféta szerint nem történt újabb haláleset egyik oldalon sem. Viszont annál több eltűnt személyt sorakoztatott fel a lap. Draco már többször találkozott olyan arcképpel, akit ő ölt meg. Ekkor mindig furcsa érzés kerítette hatalmába. Egy olyan érzés, ami egyáltalán nem tetszett neki.

Egy késői estén a volt Mardekáros feszülten érkezett haza. A zuhogó eső is elkapta, s pont abban a pillanatban futott össze egy varázslóval, mikor hoppanálni készült. A rövid harcban könnyen kimerítette, hisz rengeteg sötét varázslatot ismert. Mivel az illető így sem tántorodott meg, végeznie kellett vele. Már több hónapja annak, hogy utoljára megölt valakit.

Épp az előszobában előtte haladt el az egyik cseléd, mikor az egész házat betöltő fájdalmas kiáltás hallatszott a pincéből. Már megint. A lány ijedtében még a tálcát is elejtette.

- Bocsánat uram, kérem, ne haragudjon, nem szándékos volt, csak… - a fiatal nő rögtön magyarázkodásba kezdett, tartva a büntetéstől.

Draco azonban csak leintette, majd hátrahajtotta csuklyáját a fejéről, és a lefele vezető lépcsőhöz indult. Elege volt ezekből a kiáltásokból, mindig rossz érzése támadt, ha hallotta ezt a fájdalmas sikolyt. Épp akkor ért az ajtóba, mikor az idősebbik Malfoy leeresztette a pálcáját.

-Még mindig nem beszélsz? – kérdezte fenyegetően.
- Apám - szólalt meg Draco a háta mögött -, ha így folytatod meg fog halni. Pedig te nem azt akarod, nem igaz? – hangjában némi gúny is csengett.

- Látom, hazajöttél – felelte Lucius. – Néha fékezhetnéd a nyelved.
- Ha nem nagy gond, szeretném én is megleckéztetni... ezt – mondta nyugodt hangon a fiú, miközben megpörgette a kezében tartott varázspálcát.

Lucius jelentőségteljesen végigmérte a fiát, majd igenlő válaszként bólintott egyet.

- Ne kíméld – súgta oda Draconak mielőtt kiment volna a cellából.

A fiú sötéten csillogó tekintettel végigpásztázta a lányt. Hasán egy sebhelyből vékony csíkban vér szivárgott.

- Tudod – szólalt meg hirtelen, mikor nekidőlt a falnak -, sokszor gondoltam rá, hogy lejövök és megöllek, mert…

A volt Mardekáros elhallgatásának egyetlen oka volt, még pedig az, hogy a lány megszólalt, bár eléggé akadozva beszélt.

- Tedd meg most... légy legalább egyszer hasznos az emberiség számára – a fiatal boszorkány egy kis hatásszünetet tartott, majd miután erőt gyűjtött folytatta.

- Nem mered? Nem csodálkozom, mindig is egy gyáva görény voltál, Malfoy!

Draco, aki eddig azért volt meglepődve, hogy a lány beszélt hozzá, most még jobban elképedt.

Görény? Így csak három ember szólította életében, és azokból kettő fiú volt… Nem, az nem lehet! Ki vagy te?

- Nézz rám! – követelte miközben két lépéssel közelebb ment. – Nem hallottad? Azt mondtam, nézz rám!

A lány azonban nem mozdult. Fejét továbbra sem emelte fel, haja az arcába lógott.
- Velem te nem fogsz szórakozni – a nőre szegezte a pálcáját – Imperio! Nézz rám!

Az eredmény nem maradt el. A boszorkány, ha nehezen is, de felnézett, haja hátracsúszott arcából. Draco ijedtében a pálcáját is majdnem elejtette. Meglepődöttségében visszahátrált a falhoz. Majd végtelennek tűnő másodpercek múlva rekedten szólalt meg.

- Granger!
- Bravó Malfoy. Megismertél. Velem ellentétben te semmit nem változtál.
- Granger! – Draco még mindig nem hitte el, hogy volt Griffendéles évfolyamtársát látja maga előtt.

- Szólj, ha magadhoz tértél – mondta gúnyosan Hermione.

A fiú csodálkozva fürkészte a lányt. Az arcát, amelyen számtalan ütés nyoma meglátszott, talán az övé is, szája széléhez odaszáradt vér tapadt, valamint azt a szempárt, ami most mérhetetlen szenvedést tükrözött. A lány is őt pásztázta.

- Csak nem esik odakint? – kérdezte könnyed stílusban.
- Granger… mégis… mégis mit keresel te itt?
- Végre. Azt hittem, nem tudsz beszélni. És, hogy én mit csinálok itt?... Ezt inkább attól a szemét apádtól kérdezd.

A fiú nem reagált a megjegyzésre, hisz tudta jól, hogy a lánynak igaza van. Ő sem ismert most kegyetlenebb varázslót az apjánál. Hermione behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Ez a rövid társalgás is kimerítette. Draco csak nézte a magatehetetlen lányt, és most életében először nem tudott mit mondani.

- Malfoy, tudom, hogy szívesen megtennéd, gyerünk, ölj meg, nem telik neked semmibe! – Granger könyörgő szemekkel nézett rá.
- Nem tehetem – felelte szárazon a fiú. – Apám megölne érte, és ha nem ő, akkor a kis barátaid.
- Harry és Ron? Élnek? Mondd meg az igazat! – a volt Griffendéles tekintetében, mintha egy apró csillogást vélt volna felfedezni Draco a barátai említésekor.
- Igen, élnek, de minden halálfaló az ő fejükre vadászik.
- Legalább egy jó dolog van ebben a világban. Úgy sem kapjátok el őket.

Az egykori Mardekárosnak erre a megjegyzésre szöget ütött valami a fejében. A lány biztosan tudja, hogy hol van az aurorok főhadiszállása, hisz ha minden igaz, akkor ő is az.

- Granger. Árulj el nekem valamit. Te tudod, hol rejtőzködnek a társaid, ugye? – a kérdés után Hermione meglepetten pillantott rá.

- Nem – felelte rezzenéstelen arccal.
- Hazudsz, és tudom azt is, hogy hogyan szedhetném ki ezt belőled.
- Bármit tehetsz, akkor sem árulom el. Apádtól tudhatnád, hogy nem török meg. Nem árulom el a szeretteim.

- Ugyan Granger – mondta önelégülten a fiú -, nincs is szükség semmilyen kínzásra, elég egy egyszerű igazságszérum és kész.

Hermione arcára kiült a rémület. Malfoynak igaza volt, bármit kihúzhat belőle. Minden fontos információt.

- Még ha el is mondom, akkor sem tehetsz semmit. Olyan varázslatokkal van védve, ami ellen semmit sem ér a fekete mágiád – hangjában több volta biztonság, mint önmagában.

- Honnan tudod te azt? Sose tudhatod éppen milyen sötét varázslatot alkalmazunk. Olyan átkokat, bűbájokat ismerek, amiket te még névről sem hallottál, nem, hogy ismerd az erejüket. Ha elmondom apámnak, biztos örülni fog neki, és egy kis megbecsülést is kapok végre tőle.

- Malfoy, kérlek, ne szólj neki!
- És mégis miért ne? Miért tennék érted bármit is, sárvérű?
- Mit ártottunk mi neked? Soha nem csináltunk semmit, ha csak te nem adtál rá okot!

Draco gúnyosan felhorkantott a megjegyzésen.

- Mindig is gyűlöltem a kis barátaidat! Most végre eltűnhetnének a föld színéről, hidd el, ha már csak száz halálfalót mozgósítunk, tényleg azt hiszed, hogy nem tudjuk megtörni azokat a híres védővarázslatokat?
- Könyörgök neked, már csak ők maradt nekem, és a tudat, hogy jól vannak, ne vedd el őket is tőlem, mi lesz jobb attól, hogy ők meghalnak? – a lányból már a teljes kétségbeesés szólt, tudta, hogy a fiúnak igaza van, a fekete mágiával bármit el lehet érni, arcára sűrűn hullottak a könnycseppei.

Draco pedig nem szólt semmit, csak szánakozva nézte a barátai életéért esedező volt Griffendélest.

- Látod hova jutottam? Én, a mindig is büszke Hermione Granger, most könyörgök neked, Draco Malfoy. A szeretteim mindennél fontosabbak nekem…kérlek… én bármit megteszek neked…bármit – mondta halkan -, csinálj velem azt, amit akarsz, nem fogok ellenkezni, csak ne…

- Elég! Fejezd be! – kiáltotta a fiú, nem bírta tovább hallgatni a lány megalázkodó beszédét. Most megyek, még látjuk egymást! – egy utolsó pillantást vetett a könnyáztatta szemekbe, s kiviharzott a helységből.

Egészen a szobájáig futott, majd olyan erősen csapta be az ajtót, hogy az majdnem kiesett a helyéről. Dühét a bútorain vezette le, mindenbe belerúgott, mindent megütött, ami csak az útjába került. Végül kifulladva roskadt le az ágyára. Egyáltalán nem számított ilyen fejleményekre. Arra, hogy abban a cellában a valaha stréber, okoskodó Hermione Grangert fogja találni. Nem tudott mihez kezdeni ezzel a gondolattal. Egyszerűen szörnyen érzete magát. Valószínűleg bárkit megsajnált volna abban a helyzetben, de így, hogy ismerte is az illetőt, még rosszabbul érezte magát. Mit tett az apja ezzel a lánnyal?

Hisz még az, egy fiatal, 20 éves lány. Abban igaza van Grangernek, hogy ő sokat változott. Emlékeiben azt a szertelen Griffendéles fruskát látta, aki általában mindig vidáman mosolygott, mindenkihez volt egy-két kedves szava. Draco csak a barátaival látta mászkálni, de tudta, hogy sok fiú udvarolt neki. Bármennyire is nem akaródzott beismernie Granger szép lány volt. Viszonylag magas, karcsú, nagy gesztenyebarna szemei mindig csillogtak, s bozontos haját is kinőtte már. De most, ahogy visszagondolt az előbbi boszorkányra, mintha két különböző személyt látott volna. Igaz, súlyából is jócskán veszített, és mostani megjelenése sem mondható túl vonzónak, a legfeltűnőbb mégis a szeme volt. Az a fénytelen tekintet, ami olyan nagy megvetéssel, gyűlölettel nézett rá. Soha nem fogja elfelejteni azt a pillantást. Vajon Potterék sejtik, hogy a barátnőjük itt van? Nem valószínű, mert akkor már rég megpróbálkoztak volna a kiszabadításával. Talán azt hiszik, már nem is él.

A fiút hatalmába kerítette a tehetetlenség érzése. Most mihez kezdjen? Mégse hagyhatja ott szenvedni addig, míg az apja halálra nem kínozza. De várjunk csak, miért is kellene nekem bármit is tennem? Hisz ő csak egy sárvérű. Nem tartozik neki semmivel, hiszen a lány se tett érte soha semmit. Már megint kicsinyesen gondolkozott. Luciust mélységesen elítélte tetteiért és mérhetetlen utálata még inkább nőtt iránta. Ő nem lenne képes ilyen fájdalmat okozni egy nőnek, és élvezni a szenvedését. Azt persze nem tagadta le, hogy még életében nem kínzott senkit, mert ez nem igaz, de az más helyzet volt.

Ezek a gondolatok egész éjszaka nem hagyták aludni. Képzeletébe folyton befurakodott Granger diákkori és mostani félelemmel teli arca.